Hiába cukroz derejes
párnák közt az álom,
lekvár-tasakos szem,
felfeslik és minden
tekintet, amit csak
életed során láttál,
látni véltél most itt
forgolódik feletted
és te mégse mondod,
mondhatod: viszlát,
holott hány meg hány...
jut eszedbe, élesztő
leheletû az éj, kivárod;
egy az érzés, de száz
úton halad - zsákutcája -
az emlékezet felé.

Hanyatt fekszik,
bánja is az esőt,
forró platni pillanat,
kiteszi hosszú ékezetét
a fû, ujja köröm-u-ja.
Fújja, fújja csak fújja
fenyegetően, ahogy
illik, félhomályban,
ahogy kell. Papírból
hajtogatott, levegővel
kitömött ördögfej; lóg
le ágról melltartó,
csak ne volna minden
ily közeli s dögszagú!

Felülértékeli a nap
az éjszakát a vízen,
fogalmam sincs miért, kiért.
Egy nő, a nő: örök
fenntartott látomás,
aki helyett már a világ
réges-rég mindent meg-
ad. Mégis, áldott a szó
első és utolsó meztelensége.
Emberhez méltatlan
a halál, motyogom;
bármit, szerelmet
ne! Jössz, érkezel:
látomás. Ki tudja
miféle borzalmat
tartogat az ég.

A hétfejû kaptafa-sárkány
körül mindenféle nyelven
hallgatnak a cipők, ezt
Garay úr, költő nevére
igen büszke, Práter utcai
cipész vallotta, akihez
ki tudja hányszor és
milyen ürüggyel vittem
meséből kikopott "Pálma"
boltív-sarkú, formájára
alig emlékeztető, úttól
kezes, nyelv és pertli
feszességét lépteimben
nyomatékkal, anapesztussal
megőrző, talpán össze-vissza-
firkált topánkámat.

Kiterjesztem emlékem utcáját,
emelkedik fénylapból a ferde tető,
minek tagadjam: se ház, se névtábla,
s ha lenne is, másképpen hívtok;
ülök a lerombolt, csupasz falak közt,
ablakos ragyogás, barokköltéses
nadrágfenék, s az egérfogós vénlány,
akinek vallásos fogadalmát kíváncsi,
szoknya alatt matató ujj talán még
most is bánja; kezemben zsíroskenyér,
fülem halálkanyarján hang, apám
kiált haza, holddal ugattatja meg
a költészetet, sárga lapot ad
a csillagstoplis égnek, árnyas
mezt cserélnek a füvészkerti fák.
Cseréptenyér, delejes tértáncoltatás,
Péntekné, macskás kártyavető, de
a gyerekkori titkok ma is titkok;
ablak, kantáros kaktusz, elcsavarog.
Tûvé teszem éghez közeli estéimet.

Mindennap vízhatlan
oxigénpalack reménnyel
alámerül Atlantiszát
kutatva a szó.
Jön a tél, fagy fogja be
az ég üvöltő kutyapofáját,
mint amikor még
barátunk biztatására
világító szemmel
a partra jöttél, s tudtuk,
kézfogásunk kagylójában
kapcsolatunk csak a válás lehet!
Csontjaidra fényképezi
bőrödet a szél. Mégis,
szemedet öröm hüvelyezze ki,
és minden nyomtalanul
elgurult pillanat után
légy üres, zörgő héj,
mert az ember utolsó,
öleléssel felidézhető
mítosza a szerelem.

Parázsló álmukról
fináncláb szempilla
árulkodik. Vakond,
aki hasam púpos túrását
hagyta maga után,
napfényhez jutva is csak
magát látja! Így a lány!
Õrzi s visszaönti a hang,
nincs hontalan
félrevert harang,
érces némaságom
ezért. Álmodja a fiú.
Álmukat hitbank vigyázza.
Arcuk - biztonsági
berendezés - számtalan
izzószálon jelez
ha csak a közelébe is
érsz. Bejön valaki,
fényesre tapogatja
a szobát, csengő-
gombhoz érve megáll
szemük fölött keze.
Foguk játszótéri tuskóján
végig kocog a levegő.
Ablak előtt a fán
zizegő fénnyel
sírrabló kukac. És
csúfra áll nyelvük
mentolos mérleghintája.

Fémpántos küszöbön
megáll a láb: krónikus
pénz- és nőhiány, a ki
és be - akár egy fel-
törhetetlen persely:
szóváltás közben el-
aprózódnak léptei...
Nézem az Olaszcsizma
és a határcidris szomszéd
- fejét vesztett hal -
körvonalait a térképen,
be ismerős is a föld,
így volt ez már 1948-
49-ben is. Jeruzsálem,
kívánsággal teleírt cetli,
Istenből puskázó siratófal.
Ülünk a Héra nevezetû
cserépkályha falát támogató
komponistával, s tudom:
kürt rézcsomója sem
emlékeztethet valamennyi
hangra, de ráncaival
harmonikusabb az arc
és minden tudásra
szüksége van az éhezésnek.

Tátott szájjal alszik.
Tátott száj, álombéli
ország, aminek csak zengő
körvonalai vannak.
Zengő körvonal: szûkûlő
és táguló határ, (itt
minden az érzelmektől
függ) őszhajszál, illeszkedik
szájhoz a száj, egymás
hátán ipiapacs, úgy látom
nincs ki veled vissza-
élne! Add alább: "az
apa igen, a fiú nem."
Szerkezetében ragadva meg
a felbomlásra ítélt
anyagot. Felbomlásra
ítélt anyag. - Ady, születéstől
fogva, (itt még a holt
szó is szívdobogást
kap) alkalmatlan vagy
mindenféle kitüntetésre.
Csillan és megszólal
lábközi pihés három-
szögét kiegészítve az érem.

Rendszámom, igaz, nevem
említése nélkül, nékem
is volt, Pista. Feltûnt,
ha más összefüggésben is
a parlamenti folyosón
az az érem-tudor-titoknok,
akivel gyerekkoromban
"az erős várunkat" együtt
énekeltük, de aki miatt,
hát ez az: vers mellől,
éhgyomorral, életem első
pohár borával, de hagyjuk,
magam is felfüggesztettem,
ha csak két hétre is,
Tolnai, Markó; most négy
éve, hogy itt lakunk, igaz
nem napokig eszméletlen,
szóval, fel se tûnt, hogy
itt csak veszíthet az ember,
akár az örök egy-re
hivatkozó tiszteletes;
nagy kockában kocogó
kis kocka, rossz gége,
csont-gallér fém-lyuk.

Gyerekkorunk kerítésén
átrepült tenisz-
labdájaként kínálja fel
alvó madarait a fa.
Vagy: asztalon bor
s a tûző nap elől
szódásüveg-lovam
le nem takarom,
meg is szökik
az istenadta pára...
Időn, téren túl sem
fedezi magát az emlék.
De átvisz Kháron mindenképp...
Túlparton nyomorult zene.
Én láttam a halált,
mint légiriadó idején
elsötétítő szédület,
anyaggá dermedt mozdulat.
És csap a bomba valahova...
Parázsló mankós trombita.
Hatalmas szárnyszerû száj
kapcsolja össze a vad
kiteljesedő hangokat.
Örvényeit egyen-fagy-
lépésre tanítja be a folyó.
Õrizz meg életeddel!
Õrizz meg. Margitszigetnél
megözvegyül a Duna.
Húnyod szemed, földtől
napot, szemtől álmot
elidegeníteni nem lehet!
De a hegyi úton fölfelé
tarthatod napnak a hátad;
halál nem hagyja kihûlni
a testet. Megérkezel, lényeges:
volt, míg volt: anyagfelelős,
nézésre lebontott beszéd,
csákányozó gége,
tárnamélyi hallgatózásban.
És jönnek barbár versrombolóim,
sercegő, nyársra fûzött
szalonna-billentyûket hangol
lángok közt a szél,
bombatölcsér mosolyodhoz
morzsáért, hangya igyekszik vissza.
Normafánál irtják az erdőt.
Vakondtúrás, örökösen
kifordított zseb. Nap
ragyog és nem ragyog.
Érdekes ez? Fûrészfoggal
vicsorog a görcs, s én
ágakkal, kéreg mögé
melegedni bújnék össze.
Nem úgy a favágó,
nem úgy az erdőkerülő,
ki lefeküdvén mintát adó szemét
fába rejti el, alátétet
préslő automata az eső.
Ülsz, nem mozdulsz, nem
mozdulhatsz, akár metró-
alagútban - puska dörren,
fûrész vakkant - meg-
gyûlik bajod a sötéttel,
ellenkezőleg jut el
füledig a hang, szíveden
ujja gyökeret ereszt.

Tarkák a vállon kívüli
elesettek. Bújik fiúhoz
Metrón a lány. Csiki-csuki
matrózgalléron malom;
épp malom, egyik meg-
állónál sem dönt el
semmit a sokadalom,
mágneses táblán függő
lépésre felkínált mell.
Érek az Oktogonhoz, érek
az Operához, Balettintézethez fel,
s már skandálom is:
Véled álmodik az Isten,
rámébredni megsegítsen.
Ölelkezvén: ősi hang őz és oroszlán,
láboddal ne mondd
nincs k ö z ö d hozzám!
Így van-e? Átjátszható tér a zene,
vízből kitérdel a fül,
alul felül nem sieti el,
mi látható, foncsor-lebuj,
csipásodik álom-csínyben,
öltözködik Oltnak-altnak fattyúdal,
fejét lába közt körkörösen,
belát néki szemes por, belát,
balerina cipő-dekoltázs
kidudorodott lábujj. Spicc.

Rajtaütés-szerû hódiplomácia
lánctalpas nyom
utakon a szeretet.
A rég lehangolt
fenyők közé rejtett
zongorát, csámpás papucsa
árulja el. Zászló:
színekre bontott sorvezető,
ahová hibátlan, de
gyerekes eszméket ír
egy nemzet! Ilyesmi...
Nemek közti ellentét!
Közmondásokkal: -
"akinek nem inge
ne vegye magára"
szórakoztattál. Ám
a tölgy önelégült
költői családfám,
nem visel öltönyt.
Mégis csak a király
meztelen! Balaton,
könyöklő vitorla-tûnődés,
fényes befeléfordulás.
Szakállas mosoly
frissen borotvált arc.
Zárt férfi gyûrû,
mellúszó mozdulattal
választottalak szét.
Szárítókötél, feszes
gitárhúr, kilógja magát
a vizes, rongyos tenyér.

Megáll sugárzó ujjam
a glória-ó-betû fölött:
angyali üdvözlet! (Fiamnak
ez karika-bottal!) Sercegő
haj, villanykörte habverő,
összehuppant tortalap-fal.
Lépek a hajnali ablakhoz,
már csak fülem embrió rajzolata
emlékeztet a csöndre. De
emlékeztet-e? A fövenyen:
anyja jókorára nőtt hasa fölé
emeli ugyancsak csöppecske
gyermekét: "egy kis dombra
lecsücsülni". Vált a kép. Kimegyek,
s minthogy a bodzabélû alagútból
vízipisztoly sose lesz, írásra
adom fejem, nem hazugságra.
(Költőnek, mellesleg álmában,
kijárási tilalmat rendelnek el.)
Ülök jóllakottan el-elbobiskódva
a padon, ölemben kolbász illatát
tovább őrző üres kenyér.
Végre egy ember! Ugat fel
mellettem alkalmi ismerősöm,
egy szelid puli, ki egész
idő alatt lépteim kóbor áramát
nadrágomhoz dörzsölve fejlesztette
és beragyogta napom.
Légy nyugodt, biztatom magam;
mikor fejjel lefelé zuhanni
kezdett, még nem tudta, hogy
gyerekkora légyzümmögéses
szederfájához gyökeret ad
az érte küldött mentőcsónak.
Följegyzem s nyugodt vagyok.
Fekszik parton a lány,
cipzár: kézilabdapálya
szaggatott vonalán szív fölött
megállt ujj. Homokozó bőrből
kipörgő búgócsiga-mell.
Kihízza lényemet a fény.

Száztizennyolc évvel
a Himnusz születése
után, mikor a testi
dómból vaskalapos
ujjakkal a világba
beneveztek, s most
mikor arc arcot meg nem oszt
száj szájon dekázik utcahossz,
mondhatja-e nincs remény?
Rongy reflektor,
nyakkendőjére fény derül.
Hajol, megbotlik,
szemüveg-bot közt
tartja magát a fej,
s a lámpánál kukacos
pilóta, orrba vágott
ujjhorog. Ismeritek?
Volán, négy felé reteszelt
feneketlen sajtdoboz,
alig kanyar, oszthatatlan
kerék. Megelevenedik
a reklám: nyálkás fogkefefû,
viharkabátos ember,
ráncos, homlokig tubustető-
sapka. Házeresz-protézis.
Mehet, int ki az út
nagy pléhsárhányós
válltöméses ura. Mehet.

Lányok süttetik magukat
a napon, köldökük: haspogácsa.
Anyám pohárperemmel formázott
így valamikor. Ragyog, megfér
egymás mellett a sok parti
tepsiben kuporgó barna test.
Én, búcsúzóul, de semmiről le nem
késve fontolgatom a szökést.
Van, aki segít, s van, útonálló,
akinek marasztaló fülbe súgásától
rögtön arcomba rejtik színeiket
a partmenti fák. Ám egy, amúgy
gyáva selyemfiú, testen matatva
csiklóhoz érve, hatodik ujj:
tapasztalja: táltos! S itt van
még a reggel pilláival nap alá
gyújtó, hamuba forduló parázs
szemû lány; ringyó remény, aki
feszület híján, többkeresztes
vére bizonyítására ereit felvágta.
Följegyzem, lélegzet vissza-
fojtva reagálok, elnévtelenedek.
Jön egy asszony, melléből
kihallatszik a gyereksírás,
de egy magára valamit is adó
anya járásával elringatja.

Költők is természetvédők,
saját természetük védői,
tetted hozzá, hegynek fel,
mászás közben, csak úgy
zárójel-közel, vállamon
következő lépéshez pihentetve
lábad, mint amikor még
nem értelek el, nem vettem
lélegzetet, lényed egész
belsőmet kitöltve égetett;
szoknyakantár első létrafok,
leszakadt kombinépánt-könyv-
jelző, mellek ritmikus
kötelező olvasmánya;
mozdultál, ujjam sziklából
kiálló dús fûcsomóba
kapaszkodott, s a szemérmetlen
párbeszédet - ostoba ki
eredetnél szájal - többieket
beérve, lassan közelítve
a csúcshoz, bizonyos,
hogy folytatni fogjuk!

Hallal nyelve alatt csöndecskén,
logopédushoz jár, hajóval együtt
ejti ki Duna a ránehezedő darus e-r-t,
mintha lenne, lennék, kit elképzelt,
holott mellkasjárókámat rég kinőtte
a szó, dédelgette torkom, bepólyálta
nyelvem, (fogalmam sincs ki, kit tesz
tisztába, ha el kell mennem innen.)
De a víz o-ja nem vízió, levegő
madár-em-je is csupán örök nyárba vész;
csobogó arc-csábász-víz becézget;
néz a kő, röpül a kő, közte a madár,
mindig a kő elhajítójáról szól.
Esik eső, csönd tégla fal vak,
eresz alatt formára lelt, gőzölgő
tojásöltöny. Bújj, bújj csipogó
felhőcafatos vállfa, fészkes elit élt.

Benne marad szempilla-
rúdugró mozdulattal
az álom. Ennyi a hír!
Szavaimmal, annyi bizonyos,
nem siettetni akarom
a halált, még ha itt is
az idő, havas csúcson
nap, jeges, esős közelségét
elviselem. És mégis,
lehet-e az útnak tétje,
hogy megteszem? Noha
vesztésre állok, (egy
új cipőben minden össze-
vág) sarkam szelleme,
párnás vízhólyag, lidérces
cipőkanál; éhes hasonlat,
amire a tudásnak bármikor
szüksége lehet.

Ha lemondanék a vízről, hasonlatomról
mondanék le, csak hát a víz emberkerülő,
csak hát a víz - rövidnadrágom szakadt
kantárjáról szólva, takargatni valóm
már akkor is volt - meghasonulásom története,
amiért most nem az vagyok aminek látszom.
Érek a folyóba, érnek, járulékos árny,
nincs ebbe semmi kivetni való, babonából se
szólok, így marad ép, megszólítás nélkül,
személyhez kötött, személyhez - fölmentem
víz-hegy-csúcsra - magam, nincs jogom
kikerülni a vonzásból; feljön az arc, épp
ez az, én a levegőbe beszélek, mellesleg:
követ dob, melles: leg, kacérabb a víz,
ráhagyom; egy dogmás igen, nincs képmása,
le-he-le-tet-len, száll a por, partra megyek,
megfelelek magamnak, víz a lélek ragyogása,
ez volna hát a dolgok derûsebb oldala,
hogy végre-végre rádtaláljak, magam hagyom el!

Rügy készül, fa körömrágása...
Bocsánat, nem zavarok ha ön mellé
telepszem és megvárom kárhozatra
mindig-kész szeretőmet? Hószalicil,
világûrben megsavanyodott rakéta,
felhődunsztos holdüveg; ilyen volt
a tél. Mérgezett halfejével világ
nyílvesszőjének tegeze a Duna.
Kígyó tekeredik, baráttá teszi
és felel a fa, értünk felel! Álmot
látni - tollbamondás - párna alá
bújva - nem esik le fiúi önérzetem.
Itt mondatja be hangtölcsér virágain
nevedet a tavasz, hajol le hozzád
fakéreg-ráncos homlokával aggódó
öreganyád az erdő, és szorít magához
a föld, ki eltévedvén az aznapi mesében
levelet fogalmazol a félelemről
- gyûrt, kosárba dobott papír -
nyújtózkodik a jeges víz.

Megbecsüli érzés a testet,
mégha rajtad át tör is ki
vulkánerejû természetével.
Most azonban szemed macska-
körmös álombéli idézetével
kezdődik a nap. Lány sütteti
magát, kölletlen, szemüvegéből
jól kivehető kép: babrálsz,
csak úgy, valamivel, míg nem
rászánod magad és felöltözöl.
Ujjad köré tekeredett loknis
zsinór, tört kagyló - telefonod:
zárójel egyik fele; - s míg
tárcsázol, könyvről, képről
törlöd a kéjes virágport,
tárcsád nem ravatalhoz állított
koszorú; és szobád valamikori
biztos pontja sem az a most is sarokban
ducorodó fehérnemûs szekrény -
Kossuth-címer osztott mező.
Hanghoz az arc, mindenütt keres.
S beáll, mint álltam valaha én,
bújócskázva, játékból: szerelem-
országlás balsors, zsúfolt, hal-
szálkás ruhái közé keresztnek.

Pillangót vonz magához,
de egy legyet, szúnyogot
megölni éppúgy nem tud.
Van-e elég agresszivitás
benned? A villamosütköző,
akár egy kusza, igétlen, de
múltidejû temetőben az írás:
"fossz meg a haláltól
és megmondom ki vagy!"
lazán fûződnek a kocsik
össze. Egyszóval, fut sínen
az elektromosírás, betûzöd
és szabad lesz a szám,
halálát senki sem bliccelheti
el! Mégy. Habzsolja szemed
a nagy távolságot, miközben
tudni véled milyen bőrbe
férkőzve kukacnak lenni.
Ujjad közt távcső-birsalma.

Egy szem-pina-társ alatt
még nem fajul el a dolog,
súgta Lőwy Árpád
a kaposvári állomáson,
füstös zötykölődés,
örökség, szerelem,
hosszú életre esély,
talán csak a tokból kivett
néma, tragikomikus
hangszer, a hegedû
mosolyog így vonakodva,
amint át meg átfúj a szél,
s a röptében ütőkeretté
alakuló ugrálókötél,
nyakig csúszó tollaslabda-szoknya.
Álltam elébe, mi mást
tehettem volna,
tenyeremből önmagát
kijósoltató detektoros
bőrû cigánylány.
Ami isteni, egyben
közölhetetlen is,
bizonyíték rá a biblia.
Mentünk vagy úgy, ki
tudja hány, ölnyit.
Érrel hímes, öleléshez
előrajzolt tenyér.
De a gondolatok nem a
cselekvőkhöz szegődnek.
Utcán minden kiderül.
"Remek rom a faterom"
Ezt most inkább csak érzem,
hogy első versem felidézem.
Nincs iszonyubb egy
metaforából kifogyó
izgága alaknál. A gyomor-
mosás kifordított nyolcas,
amitől még semmi sem
egyszerûbb. Feszül a test,
semmi, csak a halállal
visszarepülő célkereszt,
cilinderes folyó, holtpont
tombola, s hol a szülészeti
fogas lekabátol, nagymamák
akaratuk ellenére lesznek.

Mikor félálomban a zárlatos villany-
kapcsoló éhes kutyává változik.
Mi ez, ha nem parázsló kikapcsolódás?
Drótcsonthoz jutva - az se világos - miért
csak falból kiálló farkát látom.
S a képernyő négyzetéből pont lesz.
Ugat a ház: - "új eszmét a rom felett,
valóra váltnak az emberek", írtam
vala, aggódva, ablak közt diktátor hideg
bajusz-radiátor, hangtalan repülő
korhadt faág. Majd fény véníti meg
az éjszakát. Csontomon hangegérke
ropogtatja el maradék kockacukor álmom.
S hogy lába közt - jön haza szomszéd lány -
szûz, hadi-persely van, nem hittem volna,
úgy lehet, csillaggal homlokomon
hitetlenségemért megfizettem; írom
asztal fölé hajolva, átsüt testem
a tiszta papíron. De csak az a másik
csetlő-botló... Rossz tréfa volt Chaplinem!

Gyertyafény mellett
ne olvass, legalább
engem ne, vándor!
Húsz éve nap mint nap
természetes fénynél
az ég első és utolsó
sugarával vetem
papírra versemet.
Az árnyék, ha igazán az,
tisztázásra szorul
és tudja az ég, ha tudja
ez a vers is elkerülhetetlen!
Gyertyafény mellett
ne olvass, legalább
engem ne, vándor!
Foghordó: nyelv lép
nesztelen s mint must-
gázas borospincében
levegőt fogó lopótök,
beérik, világhoz jut
a fájdalom, iszol belőle
és lefejez. Amúgy is lefejez!

Szükség úgy hozta,
csalánosba ültél.
Nem nagydolog! Kés,
balta, fûrész s még
ki tudja mi mindent
hátra hagytál. Fák
közt barna, koloniálos
csavarintás, vitrines,
zümmögő légy-intarzia
segítsen a dolgok végső
mûveletét fölragyogtatnia,
mivel az eszközgyártó
természet - ülepeden
átütő bőr-smirgli -
egyáltalán nem utópia.
S ha az, nem kell
rögtön kitudódnia!

Bízhatsz a szélben
sosem marad a dolgok
közepében, két helyen
egyidőben, ugyanazt,
csak másképp adja elő!
Füstben kiteljesedő,
cigarettával körző
többszörösen átrajzolt
bajusz. Szél a füstöt,
csapd le, csacsi! Patkó-
kérdőjeles menyecske
hozza hírbe az alig-
özvegy kovácsot! Írod,
vagyis nem írod, mert
egy olyan szabad és
független szellem, mint
te, - elég Medgyessy
guggolónő-szobrára
gondolni, bélyegre át-
téve, fölhasználva, felér
egy alapos és kimerítő
seggnyalással, s most, néki
adresszálva minden további
szót: költészet a világ
nemesebb lopása, volta-
képpen följelentés;
érkezel a salétromos
erdei házba, forgáccsal
fûtött kályha-betlehem,
aprítottfa, csizma
egymásra halmozva, s pára.
Hajában főtt krumplit
hámozza szempilla-villára
szúrt tekinteted a fény. Írom.
Barátom felesége az a nő,
s a térdről lecsúszó,
összekulcsolt tenyér,
(ami nagyvalószínûséggel
a cipzár feltalálójának is
komoly segítségére lehetett),
kérdezem: hol volt jobb,
kívül vagy bévül a bolyba
lenni, mikor adták vagy amikor
elvették az eszedet?

Mit kezdhetnék egy
olyan történettel,
amiben benne maradt
az ESET? Erdő hangulat-
világítása vajon
nem vall-e a lélek
otthonosságára?
Inkább járok utam fölött
félméterrel - haláltól
megfoszthatnak - földtől
rámnehezedő súlytól
sosem! Istenhez kerülni
közelebb, lesznek-e
jól csengő protekciós
szavaim? Nézem a számítógép
képernyőjén megjelenő
emberi beszédet utánzó
halcsontváz grafikont
utcán a kirakatban
és arra gondolok:
tengernyi gond közt is
csak "halakoskodik"
az ember, eszik, iszik
nem beszél, száján
gyomorrontás defektje:
herpesz, seb-saller, nyál-
küllős, egykerekes bicikli.

Kifogy fiú a fényből.
Inni, haza, Nílushoz szalad.
Part kétoldalán sós ízû móló,
elem rézszalag. Nyelvét, -
ó, ama kantáros jel,
rejtvényekben jöjjön így
elő, - vad áramláshoz tartja
és íme: el él vezet
csuklón forgó kora-
szülött-morzé. Évezredek.
Jelentik a gyönyörû
szikrázó bőrû lányok,
s remény választja el
sikolytól a félelmet.
Ritmikusan terhelt férfias
cezúra, jambikus has.
Lombig, fûig, gyökérig,
lealjasul sötétben a nap.
Volt szerencsém! + Meghaltam...
Passió: IzraelItália.

Nem kér enni a vers
mégis étkéül mellé-
készítik a költőt...
Ennyi látszott:
kiló őszibarack,
újságból hajtogatott
zacskópiramis, (amin
mellesleg a kibelezett
sajtóhibás vers is
megjelent), szomorú
tanulság, egyszerû
tárgyi bizonyíték,
gyümölcs-múmia,
s a hazárdírozó nap.
Ehhez is pofa kell,
felébredek, álom-ákom-bákom,
kínai szem, csónak,
szőrös vesszőivel
a hallgatás; snúrozó hullámok.
Lyukas fillér, csörren
a folyó, fejre esik. Ám
a focipálya tizenhatosát
mérkőzésenként hétről-hétre
diplomatatáskával
pótolták a cimborák,
s a féllábú ember -
(vigyázok, nem szólom
el magam a versben)
ifjúidőm pártfogoltja
oly büszkén járt,
mankója védett
nevek ipszilonja.

A fogaskerekek közti
porszemen elakad...
Emlékszel? Ha verset
írok, eldugom az órám,
így talál az idő haza magára.
Vedd eszedbe életed.
Dobd felét a Dunába,
add vissza mi az időé.
Megtörtént? Kavicsra
inkább vagy fûre
gondol az édenkerti
grafológus: az Úr.
S hogy a sziszegő,
titkosírásos kígyó nyelvén is
a kiûzött, szenvedéstől
megnemesített emberpár
történetét olvassa?
Annyi baj legyen!
Meglett fa levéllel
csúfolja a földben
maradt gyökeret,
csak amikor visszahull
- lehet ez vigaszul -
ad az ember a csöndre,
míg nincs odaát
fogaid közt szál fû
irányítja a rovarok forgalmát.

Vetkőzik a fájdalom,
megkerül a fej, széttört
tojáshéj, kihajtott ingnyak,
alig tisztázhatóan
folyik ki a száj széléig
fogak guminadrágjából
a csilló, pelenkás mosoly,
holott a lány tizenhat,
tizenöt éves, ha lehet, a fiú.
S ha igaz az, hogy munka-
eszközöm idegállapotom,
árnyékkal zsúfolt csendes-
társam: Bach g-moll fantázia
és fúgáját hallgatom,
még inkább hallgatnám;
recseg, ropog mikrofon-
próba, érek a szigeti
kolostorrom csendjében
az út menti (előbb még
fénnyel cirógató) lámpa-
soron; fölerősödik a hang,
szemét befogja platán-
levél, s a tobozt szorongató
fiúnak; - vetkőzik a fájdalom,
megállni, továbbmenni is
volna elég ok; - esővízben
ázó, zárlatos, szikrázó
kábelsarú, rögtönzött fenyő.

Minden halál analfabéta,
minden élet helyesírással-teli.
Áll öreg úr a Szt. István körúti
posta előtt, húgyfoltos nadrág,
cseppköves képződmény, ádám-
csutkája - újságpapírra kötött
zsineg - cicázó csokornyakkendő,
és egy ráncaival nemakármilyen
öreg hölgy, és beszélgetnek. Hátuk
mögött villamos s a gyönyörû
budai hegy, s a hegy fölött ki-
kandikáló, szakadt ruhaakasztó
a nap, amiről váltig tudni lehet:
este van, vagy majdnem az!
Nézem őket, na bumm, megöregszel
te is, figyelsz álmodra s akkor
mi van, gondolom: kiteszi szemed
köré pókháló-ráncos rajzolatát
a pusztítás, s a többi? Tátott
száj, zörgő fog, nyállal olajozott
engedelmesség, csúszik be, fel-
idézve a régi reflexeket; tokája
lefegő postaládát ürítő bőrtáska.

Bepörgetem a világító
gömböt, csomagol az arc:
tükör, kapkodó gyertyaláng,
ki tudja hány bőrt akar
még lehúzni rólam; térképen
Európa pajesza a Balaton,
és a svájci, hómagnéziumos
hegyek. Temérdek homokvárba
szúrt tellvilmos-fejfás
nyílpuska; németalföldi,
mellbimbóival asztaltáncoltató
asszonyság, sziszifuszi
újra és újra legördülő
has takarta szemérem,
önmagát felidézni sem tudó
ide-odadugdosott nemiség.
Hold, nap durrdefektes
kerékcseréi, (épp valamelyik
olajszennyezett tenger
vagy folyó) mikor mi
csússzan a lemeredett
viharos ég alá. Csomagol
az arc, megvillan az a bizonyos
költészettel kapcsolatos
világtengely, ami nélkül
- ne nevess - a híd sem sámli
sem nem bak, mit a csitri
hullámok, tréfából akár,
minduntalan kihúzhatnak.

Testét álmából el-
idézik: - forgolódik
a fej, a tarkóról
hiányzó, párna-cettel
fölzabáltatott hajat
levegő-örvényen
fönnakadt bajusz-uszony
pótolja; világít, ajtó
gondolatjele a kilincs,
miért ne gyûrődhetnék
- testi tájkép - ébredve,
fölülve és beállva
mindenféle szögbe?
Körülleng selymes
kabát-szél, bejön valaki,
magában beszélő hegy,
kantár-támlás széket
sodor az ár: - azon
leszek - de kedved
szegi az emlékezet;
mirigyek játéka, ahová
ujjadhoz keményedett
mellbábu vezet, s nem
tudsz mosolyt vissza-
gurítani, (szád két oldalán
cérnás, faspulnis ránc.) -
Volt ölében igyekezet,
szerelmes tûzszerész,
ki testét aláaknázva
- önrobbanás-veszély -
anyátlan pillanat -
csacska szavakkal és
sok-sok nevetéssel
ártatlanná tette.

Én már a húrosodó, zsírban
vörösre pirított hagyma-
szeletekre gondoltam,
(egytál, gőzölgő o-nál
maradt abba a leves-ábécé)
amit forró vízben nokedli-
cimbalomütő-lábacskákhoz
fürge, lángtenyerû szakács
készít elő. Sebre kötés,
börtönre rács. Asztal alá
térdre pottyant linzer. Kattan
objektív-cirkli, ahonnan
most se ölelés, se simogatás
nem szabadít ki titkokat.
S hogy haza érve az alagsori
lakásba, felcsavartam-e, mit
szándékom szerint lecsavarni
óhajtottam, az alig pislákoló
kormos petróleumlámpát,
nem emlékszem. Dróton száradó
ruhasor. Fán araszoló selyem-
hernyó. Fal mellett kutya végzi
dolgát, lábát fel-felemelve
megannyi kérdőjel. Bőrön
átvillanó szilárd felismerés:
börtönt viselnél-e helyettem
hiába; felelj: pertli néküli
cipővel szemezzek? Tolvaj-
kulccsal jár a szél, mi ővé
sohasem lehetett - bugyi
nyomatba maradt zárójel - azt
tudakolja a szomszéd ablaknál ülő
érzékcsalódásban szenvedő öregasszony.

Tegyük fel a madár:
fû, fa csillag előtti
utolsó szempontját
x-szárnyú ismeretlen
felségjelû repülő
zavarja meg. Áll,
kezében egy óceán
lehetséges irányát mutató
elalgásodó iránytû.
Nem volt lehetetlen.
A semmi folyamat, ami
összehasonlításban
létezik. Számításaiban
az ember ne legyen
nevetséges. Helyszín
és keltezés nélkül
még a fájdalom is
öntudatlan. Osztályt
ismétel a nyomor.
Sír mellett legtöbb
felejtéssel szeretne
meggazdagodni. Most
azonban nem erről volt
szó. Hamvait szétszórták
a nyomorultnak. Valaki
időt egyeztetni órájára
pillant, gödörnél mindenki
gyanúsan viselkedik. Csönd:
súgja, halálipari kém.
Biokertészet a hit,
fa kérgén régi meg-
feneklett szívdedikáció,
de a halottaknak
nem lehet túlsírni
az eszén. Pattanok fel,
alkotmányos tavasz van,
didereg alattam a kő, -
"azon gondolkodom",
illetve gondolkodjék ő:
Arany, Babits, Illyés,
Kosztolányi, kérdezed,
nyelvével "vérfertőzésben"
tartotta a nemzetet?!
Az elhájasodó sertéscomb
már a hentes kampója
előtt is kérdés volt,
mégis a disznó földet túr,
és miért túrja, ha...
Hazamegyek, kölni-
dobozos liftből
valósággal elpárolog
a csillag-spré-kupolás nő.

Mint a sivatagi eső,
akivel büntetésből
százszor íratják le
mire való a nap.
Kukában lakom. A rám-
hulló sárgabarack
trombitaréz, akár egy
finom óraszerkezetből
teliszájú üvegből
pattan ki, s a ketté-
szelt dinnye is csak
kezdetleges számológép,
fekete magjával - hiába
hitelesíti az ősz
nem végezhető több
mûvelet. S a fa, Isten
óvja, rozsdás vasrács-
ketrec-kombiné. Póráz
feszül, ebet sétáltató,
saját magát bombázó mell,
tenyerét vér-gyep-
téglákkal rakja ki,
de nam lazul, elmélyül
a feszes vécélehúzó,
kiszőrösödött tartály-
kutya. Föfög a dolga-
végzett, majd morog
és ugat. Farka S-alakú
szifon. Hét óra, már
hét, de másnap. Minden
fordítva történik.
Kisüt a nap, vulkán eredetû
lekvár-érc-penész,
kizöldül mégegyszer
a földre hullt kenyér.

Siralmas is volna, ha
nem a könny választaná meg
végső terét. Egyre kevesebb
szavam van a világra
s mind több érzésem.
Tenger szoknyája alá bepillantani sem
akármilyen alkalom.
Nap kacsint össze árnyakkal,
legalább feneke ülepén
elmérgesedett pattanást,
a mélyből kinövő, kivörösödő
vulkánszigetet takarná el
hullámmal, ne ufóknak és más
égieknek mutogatná, ajánlaná fel
magát, de csodálójának,
irigyessének, szeretőjének
és ne kukkolójának tartana; dicsérném
napestig, elkárhoznék miatta.
Káosz életbentartója: ember
mindent víz borítá be vala,
s ha igaz az, hogy könnyeinkben
a föld ősi formáját csillantja fel
egy-egy pillanat, miért kellene úgy
nyomtalan örömben elporladni?
Végig nyelvemen volt a tér,
a halált mégse mondta ki senki!
Megállok, sütteti magát linzeres
fénykép. Még ez is! Még ez se!
Raccsolnak férfiasságomban meg-
erősítve hátam mögött a levelek!

Becsoszog álmomba az órásreggel,
miközben a világ - bár tudnám mi az -
érzésen kívül is volna hozzá út;
ennyiben nem absztrakció és rögeszme,
menetrendszerû minden ébredés, de
a semmittevés a halál imitációja.
És jövőmnél, e büntetlen előéletû
álomnál, nincs semmi utópisztikusabb!
Felelőtlen felhő. Alkalmatlan vagyok
a porra. Ész és eszköz sehol oly közel!
Pápasüveg-tollhegy. Gyertyabél ujjhegyen
táncoltatott láng-tojás. Sima, de vissza-
tarthatatlan szülés a röhögés. - Áll
anyám, zsúfolt teknő, piros-fekete
kockakő, felmosásra ítélt szürke alsó,
nyílásán át kimerevített ujj, ondóval
keveredett sikamlós kenőszappan...
Két tányér mellbefőtt tejbegríz.
Gyerekkorom vége. Mondhatná vagy mondta is
a törökpapucs bajuszos Dali, gégéjén
egymást fedő óramutató nyakkendő.
Akadozó érintkezésû zseblámpa-holtpont,
tenyéren átszûrődő vér. Mozgatom a fülem,
nyikorgó szemüveggel kubikol előre-
hátra talicska-orrom. Megvetemedett,
lakat-retiküllel korzózó pinceajtó-lidérc.
Ki itt belépsz, édes Csöndike, rád gondoltam
és gondolok most is, miközben talán épp
másik oldalára fordul dideregve, eget-
földet magára húzva, majd éppígy virágoktól
kimelegedve, kitakaródzva a világot rég
magára hagyott temető; éjjeliszekrényemen,
felismerem: költőket meglopó, szeretőket
égbe emelő, szent levágott végtag, láz-
hőmérő könyököl a vízzel-teli pohárban
és higany izmával testem feletti győzelmével kérkedik!

Színe, illata alighanem
a mákostésztára emlékeztető
szecskának volt. Egy-egy szó
árukapcsolás, mint amilyen
a boldogság (test-diktátor-
remény privilégiuma-e,
hogy ily egyformára
sikeredett?) felfújt
zacskó, szaga-nincs mûfing,
mit visszhangos térben
foltos fenekû világfik
durrantanak el. Az a
bőr-dísz-mûves mutatvány
- vérző szemölcs-patent
a szádon - mit akkor éjjel
elmaszatolva végig nyakam
körül hagytál, izzó
nyomát ma is viselem;
test melegét vagy inkább
távoltartását volt-e
hivatva szolgálni, egyre megy,
mint ahogy örvénylik,
dolgát végzi a folyó...

Görögváza-urna szakálladból, Sándor,
kinek gyûjtötted és szórod most szét,
nemzetségből, hitből, világszabadságból
csak emberinek megmaradt hamvaid?

Hanglejtés vagy mi?
Az, hogy a fej - absztrakt-orr -
nem helyén való, még hagyján,
de amikor a bajszos, vállas ajak alatt
láthatóvá lesz a némasággal
összpontosított súlyemelőtárcsa-ránc.
Mit mondjak? Dunába, Tiszába
nem zavarodok, bár testem megfeneklik,
lelketek rá! Hol a rezes víz fog
és nem fog, gondolhatjátok
csak-azért-is kitartok a szó
mellett némán. Álom, folyó és rügy,
piti rím-hely, nékem elég "ürügy".
Fújhattok örvény-trombitámba.

Zenét hallgatsz, lámpafény sátorod.
Tam-tam őszi eső, hegyek
térdéhez szorított hold-dob.
Köhögtetem a szódásüveget,
elakadt, égő gyógyszer torkomon,
mint kit mérgezett, saját
fúvócsöve talál el. És zene
helyett olykor inkább zaj.
Hit karrieristája: szeretet.
Beharangoz a szoknya, már az is
micsoda fór volt, pihés három-
szögben ujj ujjal találkozhatott.
És zene, zene; pontból indult ki
a trombita, akárha utat látnál
kifutni a térből, vagy napos tükröt
önmagából kitörni. Ásd ki
csatabárd arcodat! S míg ötödikről
földszintig érsz, lábközi vastaps.
Lépcsőfordulóban összehajló élek.
És zene, olykor. Emelkedő tenger-
tevehát, bőr, lángoló sivatagi homok.
S én feslett tömlő szemmel
fogyok, fogyok, csak fogyok!

Előbb a háttal ülők
- fenekek archívuma -
majd előlről a film
szerûen megeresztett
negatív-kockás hasak
- nincs előhívható arc -
sûrûjében kerestelek,
majd ültem - szinkron-
tolmács-szél - satrafák
közt egy eldugott
városligeti padon;
mit mondjak: soha még
ilyen ősz! Fagy próbál ki
néhány idény előtti
formát, valaha mind
mókás, hasalji csepp-
kövesítő, ma inkább csak
fiúbábura sóvárgó
kopott vendéghajat
kínáló lábközvetítő.
Mégis, amikor jössz,
lobogó hajjal érkezel,
arcot cserélve tûnnek el,
szemcsés por gyûl köréd.

Azok a bizonyos szerepcserék...
Víz felejtve memorizál.
Végigkerekezted partig a nyárfa
övezte utat. Csapda, óbégatok, akkor
még csapózáras csomagtartó,
(húsnak sose tudtam ellenállni!)
volt előttem néhány kör,
gödrökre és pocsolyákra épült
forgószínpad, föl-le pedálon
az izom-vitorlától megfeszülő
láb. Véres, iker-maszkos-térd.
Így-úgy, aztán sehogy! Címzetes
gödör, téliesített visszhangos
hegy; érkezünk, így is, úgy is
negyven nap. Negyven napig eső.
Felismerem. - Állsz roggyant, nyitott
szekrény előtt, bordáira hullt
bárka, függnek, összekoccannak
a csupasz ruhafogasok. Sose
felejtem, újságpapírba csavart
film, loknis haj, füstbomba, ömlik
belőle a spré. Vizet nem lehet
megtartani, tengert tudó testeddel
nem folytatódik, kifejeződik a világ.

Az értelem pisztolyrántása,
amikor a ne ölj parancsolatot
megelőzi a szakácskönyv, ám
költőnek könyvet ajándékozni
mûveletlenség biztos jele!
Szépen vagyunk, gyerekkor: ragályos
gondolatjel-spatula, csipás szem
álom sarkantyú; ráncaiba, simogatásait
selyemhernyóként csempészi át,
kelti életre, s ha már nem
kézenfekvő a mindenség, tengert
számon kérni, önmagából kikelt
napot szikráztató folyó közeledik,
rádióval hullámsávot váltva
zûrzavarba lép, skála-pálca
felszúrt rízsszem, idehallatszik
Ázsia. Ami van, van s ami nincs
ne vízen simíttassék el!
Fenéknyi mell, szekszuális
forradalomhoz köténycímer,
gőzöm-nincs vonalas leves,
szemérmetlen tükörtechnika;
ha lép - parketta pormoha -
sátorszerûen szétnyíló pongyolája,
ahová nem hálni jár a lélek,
nékem elhiheted; ismerem a fény
házasságszegő kenyértelenségét,
gyûlölet jóllakott éhezését,
undor bőrről csipegethető morzsáit.
De nem figyelhetem vérzékenységét.
Háta mögött jelez a nap, foszló
kötelû ringsarok, egymáshoz érő
boxkesztyû, amikor már a verejtéktől
csöpögő ujjhegy csikló-tükörben nézi,
nézhetné magát; törülköző, fortélyos vérző
leléptetés. Csináld magad halálig!

Helyes-e az, ha az asztalra
kikészített hatlövetû
- ravasz-kakas-pontos-vessző -
csőre töltött sors-vezető,
életednek hírmondója,
karod, ahogy illik, fönn,
nadrágod: van rá gondja,
hogy ne legyen tisztázható
körülmény; hát nem furcsa: Õ.
Õ, vagy te, végképp! Forgandó
a vak szerencse, és szét-
válással kezdődik a bejutás,
szánja is magát, mi osztatlan
több, holott nincs célja,
mégis célban van, és tart, össze-
tart, ahogy már nem lehet.
Rostban sima altesti dadogás.

Idom: kopírozás közben:
fenekek körvonala
rajzolódik ki a homályból.
A súlyban, ha volna is
miért, hiába mosakodna
a szépség, értelmedért
csak álmot adna cserébe.
Mégis, hegyre föl ész-
járásomhoz vagy közel,
fekszünk a fûre (ez az
a pillanat, amikor más
irányba fordul az ölelés)
körön kívül kerül az ész,
s a rés, belegabalyodsz...
Rúthoz lelassulunk,
felgyorsulunk a szépre.
Szabad nem szabad,
hegykeringő: kosarat ad
a szem: hasaalji imától
kiszőrösödő comb-tenyér.

Össze-vissza kérdez
szeretkezés közben a test
a piros huzattal bevont
etetőszékben. Végül is
a kérdőjelnek sem kell több hely, -
étlen-szomjan maszturbáló
hernyó - mint a nőnemûvé
vedlett felkiáltójelnek.
Próbálj nem beszélni közben:
a gondolkodás mindenképp
szinkronban legyen
a lélegzéssel. Nem gondolkodni,
de lélegezni, lenni,
alighanem a költészet
lényege itt keresendő.
Ennyi! Ráharaptam az éhezésre.
Látom nem hiszel nekem! Holott
a szempillával borított szem
önmagát százalékolja le. Vérző
íny, vattacukor. Káromló
szavakkal menstruál a száj.

Mégha ringatják is
csipkés mell-pólyába bugyolálva
sem sírja el magát
a csecsemő-fallosz,
ha ezt tenné, férfi mód
megkönnyebbülne,
talán szeretnék miatta...
Hallom fehérmájú
arra felé a tél? Pofon
egyszerû: csattan
arcomon platánlevél,
ki a fák paráznaságát
nem bírja elviselni
ne járjon erdőbe! Robogó
zseni, ki szóstoppal
utazza be a világot,
s inkább hal éhen, mintsem
Zeusz családtervezését
megfogadja. (Esőhiány,
búzaszem-óvszeres
genetikai ütemezés; még
a bennszülöttek sem
tudják benépesíteni,
megtermékenyíteni a sivatagot.)
Korgó gyomor, emlő,
toll nélküli, arcot
uniformizáló csendőrsisak,
mit hólabda gégével görgetve,
estére, önvédelemből, teljesen
be nem borít, el nem
lep a hallgatás.

Mi az, na! Arc kötél-
húzása. Feszül, holott
hőkölni, elhajolni sincs
hova. Fáradt tükörbéli
kép; száj körül bevág,
ráncra ránc, édes meg-
maradás, rejtett indíték;
ki még szeretőddel
sose szakítottál; lesz-e
hozzád a sors kegyes,
egész lényeddel figyelő
kezdemény. Mosoly: arc-
rándulással. És lám, lám
mivé lesz az éj, rábír
és meghazudtol. Már nem
a nő, kínban cinkosom,
kegyetlenségben társam,
ki sorsán könnyítve
ölelve lopja a távolságot.
Múltból visszahívható
gyönyör, kéjben el
nem törölhető halál-
büntetés. Eltévedtem, de
jönnöd kell utánam!

Nem érzelmi kancsalság:
ült, hasa alját megkettőzte
térde. Épp egy dög elefánt,
csírázó hagyma, agyarát
metélgette a vágódeszkán,
ami viszont akár egy
kiterített oroszlán,
pislákoló, nékem kápráztató,
konyhába léptem, s az amúgy
éjjel-nappal zümmögő
évszak nélküli jeges lidérc,
a hûtőszekrény is elhallgatott;
hogy mondjam el, olyan volt,
mint amikor egy szeretkezés után
merev tagokkal, kéjesen, kitámolyogsz,
ujjaidat párnás, hûs zacskós-
tejbe vájod, egész testedben
áradni kezd a vér. S én
szerettelek, mint soha még!

Nap: marokkópálca
mozdulatlanságból
kiszabadítani,
felszínre juttatni
szál sugaras hullámot
úgy, hogy minden más
mozdulatlan marad,
mi ez, ha nem költészet?

Önmagával tisztában van-e
a víz, vagy itt van a rügy
a mag hiteles ábrázolására,
de én a reggeltől megőrülök;
kinéz szememből az álom
és rögtön visszafordul,
mit gondolsz, miért? Rajta
kapott valami hazugságon,
talán a világ sem annyira
szép, mint hinni lehetett.
Végigzörgettem bőröm rejtett
zúgait kutatva a nyáron,
esélyem sincs, hogy megtalálom,
s ha visszaalszom is,
az alaktalant formálom.
Mit tegyek? Tested testemen
himnuszol, soha jobb hazát!
Rongy szerelem, s ha nem,
hát mi? Míg lobog, nemzetek
felett áll, de köt a vér,
kiköpött zászló, így tartják,
csupasz bot, fitymáló zászló-
levonás. Add, hogy fel ne ébredjek!

Ha valaki lefekvéskor
gondosan megtisztítja,
de ébredésével ugyanott,
szeme körül találja
az izzó, világító por-
szemeket, mi az, ha nem
a megtett út bizonyossága?

Költő munkakönyvét
dedikálja az ország.
Rámmelegszik a szoba,
álomban megállni veszélyes.

Ha a világ nyelvem alatt
metafora-ostyában;
mondhatok bármit:
Istent látásból ismerem...

Figyelek, mi mást tehetnék,
partra ülök, köpök a lírára,
tény a seb s valódi a meleg,
- valaki borotvával arcát bevágja -

s mint csendes elfekvő vers-
sorokban a remény, s mint
amikor még ragozhatók voltak
az istenek, hogy megkerülj,
segítek neked, ki csöndben
munkatársam, zûrzavarban lelkészem,
egyetlenem a világban!

Szeretnek, nem szeretnek,
eret vág az eretnek,
vágtam rá, akkor még
egy fa kivágásával nem
szögletesítette senki
a földet, ha csak egy
diktátor vagy egy ébenfa-
koporsó nem, s itt volt
még az 56-os zsákba-
macska-év, szegény barátom,
hóna alatt sakktábla
s néhány oldal a Don Juánból
- habzó baba-nyál-haj -
ült, ment a Gellérthegyi
sziklatemplom hûvösébe
s a nyelvével incselkedő
foncsoros szardénia
akár egy sokfelé tört
öltözőtükör, minden
falat arcát követelte,
lyukas fog, cuppogó
kenyér-szivacs, és traccs,
némul el és villan fel
tekergő botommal a Duna.
Nem láthatom többet soha!

Ázsia kopog be a dinnyén
- késre szúrt pagoda -
Nem kétséges: ősz van.
Stílszerûen japán lány
alkuszik a piacon, torkomban
össze-visszakocogó mirigy.
Ennyi, mint később a szerte szórt
ruhák után kiderül; olyan
vagy. Olyan vagy, mint egy
gyerek. Ezt hajtogatod, egyre
nagyobb nyomatékkal, egyre
elismerőbben az állandó
növekedésben, s én nem vágok
rögtön vissza, mint siheder
koromban annyiszor, testem
már bírja az efféle húsban,
rostban folytatható torzsalkodást,
olyan, mint te, vagy más, "felnőtt"
ugyan miért lennék, súgnám,
szeretettel, de cinkosan,
még mindenek előtt...

Megembereli magát az árny,
amikor a ligeti platánból
váratlanul rámköszön, sőt,
lehajol, fejemre barackot nyom
s a kötelező simogatás sem
marad el; héttel előbb, hogy
az ázsiai lánnyal voltam;
megbotlott gyökérben, kavicson
sérült meg a láb, méregből ágát
törtem. Azóta tudom, milyen
állat vagyok! Lányok jönnek-
mennek, az a bizonyos egy sima,
egy fordított: hajnali utca-
hossz, fenék-fogta nadrág-ránc,
gurulni-kész nap-gomolyg,
szívet, lelket melengető közhely;
naponta így, erre érkezem, bármi
szapora is az éj: fény-árny
Pénelopé-minta, kis moheres
combközi kötés visszabontva,
amiről lányok és asszonyok közt
rád ismerhetek, tehát semmi
érzelgősség, minden marad a régiben!

Ahogy fiát maga fölé emelte
s az megpillantotta
a hajat elválasztó, fej-
bőrtől világító vonalat,
nadrágja már-már érezni
vélte a rugós, székforma
hullámot, amiben végre
nem álmodozni, teljesen
belesüppedhet, homlokig
csúszhat, és tovább, akár
egy fogaskerék-fok
a hirtelen fékezéstől,
orra feneke vájatánál
megállt, rázta a zokogás! -
Rázza a zokogás! Sohasem
felejtem! Fekszik az utcán
egy férfi, újsággal letakarva,
amiben az udvariasságból
maga elé engedi a halált,
megjelent. - Templom-udvar,
korholó tiszteletes. Mi okból,
kérdezed: miféle isteni
rejtély, akkor még feladvány-
ember, állig feketében, emelt
magához, hogy mindenét veszítse,
szemét rögzítve a verssel,
gégéje - jeges italoktól
karcos tollhegy - folyvást
a sötétet kaparja, így is,
ezzel is bizonyítva, meg-
hagyja hivőknek a lehetőséget,
hogy a nyakában fehérlő
csont-gallér-rublikát ők,
vagyis mi töltsük ki!

Ráül szememre a nap
- nem szobatiszta -
pisis lesz. Hogy mondjam
el szebben. Velem az ég
sem tudom mit akar,
felejtésből több
királyságom lehetne,
de ez a szegénység sem
akármi: le-sem-szar!
Ha legalább becsületem
a világbûzből kitelne,
vagy ilyesmi, ül
rajtam erőlködik
aranyeres felleg.
Nők, testem édes, mohó
repetázói, nélkületek,
öleléseitek nélkül
korzón, utcán utánatok
fordulva látom csak:
lett volna még miért
dédelgessen vagy rondítson
akár tovább, mint mást, ötven
év alatt a természet.
Bocsássátok meg, mit
ellenetek elkövettem!

Öregszem. Tévedésből
fölveszem a telefont,
annak ellenére, hogy
némaságot fogadnék,
elérzékenyülök az isteni
hangra; hangon fog.
Na persze, persze...
könnyû volna betenni neki
(blúznyakát sose gombolja be
az ég), mind bizalmasabb
közelségbe kerülök hozzá,
akárha csókban: levegő-
és napfogyatkozás. Ismétlem:
öregszem! Fa lombjával sem
a teljes valóságát mutatja,
idő nyomait eltüntetni
gyökérhez tér meg a levél.
Ülök a parton, valamerre
csak eldől a szerencse;
pohár, a pohárban jégkocka,
pettyet kölcsönző szóda.
Térdem álarca mögé bújva
járja busójárását az ízület.
Itt minden önmaga sejtelmében
él! Kilőtt tank, lángol
karomon az óra, amiből rendre
utolsó pillanatban dugja ki
fejét a szeretett lény.

A mindenkinek-ből egyetlen lény sem
hiányozhat. Te sem maradhatsz vélem
mikor verset írok... Riad fel Z.,
riadok fel, magamat el nem véthetem,
lépteit kanalazza a nap, írom, miközben az asztalból
erdő beszél, szikleveles gázlángon
vizet forraló elefánt, kanna. Nevén
nevezed. Csésze és fül: ujjaidat
nélkülözi a lánc; napi ünnep, önnön
füledet húzod meg; fog fúgáz hang-
szigetelő keksz épül bele a csendbe.
S míg a zaccos kokszoló szer (ember-
élet útjának felén saját poklomhoz
jutottam) - izgatja szíved, eszem, nem
nagy dicsőség jól tudom, ha valaki
almahámozás közben óvatlan ujja hegyét
bevágja s az - érett babszem - kinyílik,
bőrömön mutatja magát, könnyen véremmé
válhat. Könnyen véremmé: elég a kávéba,
teába cukrot tenni, s látható a vihar,
mi napok óta tombol bennem. De arcodat
mégse tudom létre csalni, ameddig a vének
homlokán megjelenő verejtékcseppekből
egyetlen összefüggő tükör nem lesz és
utána - hisz nem láthatunk a tükör mögé,
ezer darabra hullt arcunkhoz hasonlóan
mégsem - és csak azért is! Dante,
Galilei... Magányom: védtlenségem!

Arcközeli a tél,
s ha már nincs pénzed
tûzifára, telefonod,
villanyod kikapcsolva,
sebaj pajtás, találd
föl magad: csukló,
salak közt rozsdás
borotva, sebszûrő, test-
távhő, ömlik a meleg;
ezt gondolod; költészet
tudással perel; s meg-
csúszva, félre ütve,
fölszikrázva, áramot
lopva, visszakérdez
latornak az anyag: miért
Jézus szöggel átütött
vasmag tenyeréhez
vonzódik világosságot
remélve a világ, s ha
már így van, ember volnál,
miért ne lehetnél te is
a halál szakmunkása?!

Eső elől a Radnóti-féle ház
ad menedéket. Állok
a kapuban s mintha csak
hosszúra nyúlt esőszemeit
egy óriás méreteire szaporítaná
villog, de nem ragyog
kötőtûivel a híd.
Itt valami bûzlik, -
kukázó öreg, nyakán kulcscsomó-
dögcédula s egy lim-lommal
véletlenül kidobott kereszt.
Hajnalban még fagyott, motyogja,
felhőizmos folyó-kar,
közte rozsdás szögfejû sziget volt
föntről a tetanuszmérgezésben
megmerevedett Duna.
Mit felelne erre R.,
aki tizenkilenc éves kora óta
készült fölvenni a keresztséget,
épp annyi ideje én, hogy
őseim bibliai hitét megőrizzem.
Ízes a csönd, apellál
a bennem lévő télre, de hát
itt a jobbra át is ballada!
Vissza az egész, lélekmelegítőt
köt körém s egy földet ért
fénnyel keveredett szál miatt
elbomlik a novemberi eső,
talán hó lesz, talán újra eső.
Egy bizonyos: rövidebbek a napok.

Folyton arra az egy
milliószor emlegetett
titokzatos szóra gondolok,
ami miatt nincs vers,
nincs világ. Legalább
hagynád végre rám!
Arcomon hó majmolja
a vizet, mosolyom
nem ússza meg, felül-
emelkedik, nézésem
szempilla-gólyalábon
éri el az eget,
jégbe ragyogó fényét
sokszorosan vissza-
szórja. Érted te ezt?
Legalább hagynád végre
rám! Benne vagy, nem
vagy otthon senkinek,
magadnak legkivált?
Felejtsd el! Világ
volt az, legkorább,
még mielőtt, miután,
nem fogadta folyó
az ember ősi kézfogását,
csoda-e ha fejét üti,
lábbal tiporja, hullám
hullám által vész el?
Rámhagytad volna?
Borítékolom a lépést,
helyben, sötéttel.

Tetszett még, hogy
egymás mellett volt
szakácskönyv, Véda
és a Biblia. Falba
fúródott, turbános
fej. Felizzik villany-
körtében az írás,
sötétség emlékkönyve.
Testét színképzésnek
veti alá a nyitott
ablaknál cicerkésző
öreg hölgy. Látványa
megterhel. Kövérsége
bocsánatos. Ember
álmát szempilla-gumi-
bottal fenyegeti
forradalom. Lábra kelt
kánkán-kokárda,
de harmonikusabb
ráncokkal az arc,
és nem hagy hidegen
az úszó-tölcsérre
lefolyni látszó
csoki-fagyi-has, mert
amit az évek során
emlőiből elvett a sors,
vagy bármi, fenekén
duplán visszaadta, hisz
az árny éjszakai pótléka
a napnak, tehát emberi
és semmisem idegen.

Egy táv-pontos
revolverrel szemben
minden történet
befejezetlen.

Tény, hogy a gyökeret-
verő lábnak semmi
sem ismeretlen mi
a fa közelébe ér.

Én a pont vagyok,
dörög fel sötétben
egy történetbe
csöppent revolver.

Elkezdve, folytatva, abbahagyva...
Lakásban valahova letett rágó-
gumi, amibe persze másnap
igyekezetedben undorodva
beleülsz. Olyan! Azt hiszem!
Egyetlen fegyver sem mondhat
csütörtököt, míg végig nem
mondja az a-b-cét. Már pedig,
volt rá példa, egyetlen rám-
fogott fegyvercsőnek sem
volt szíve végigmondani, leg-
több, még mielőtt életemre
komoly csodálkozással tekintett
volna, ó-betûig jutva, kiszállt.
Ezért bármire feljogosít a csönd,
de az a-b-c hiányzó betûit
a csönd sem pótolhatja. A jó
vers már ilyen. Rágógumi, pisztoly...
Előbb-utóbb töredék. Pont
után kezdődik minden.

Hó nélkül múlik el a tél,
de a naptulajdonos, aki
versírás közben vagy, (volt-e
kit ez napimádóvá tett?)
Ízlelget, átvág sok bitang,
folyik a sírok közti szám-
háború, sistereg a fény;
elfogynak negyvenes éveim,
döbbentem rá, bûnöm is alig.
Január volt, nagy hideg s már
közel a front. Suhogó, ide-oda-
hajló tábornoknadrág,
ingujjra vetkőzött tank,
s minden fényrebbenés nélkül
az ósdi ház, kitört üveg,
ablakaiban gyertyaláng-kakas,
mely éppúgy lehet jel és
árulás, Istennel kötött
föl nem bontható szerződés,
karcos lány, akivel míg saját
halott-statisztikánkat
meg nem hamisítottuk
háború sem ért véget. De a csönd,
mégha a teremtés nyelvén
Istennel beszélgetsz is, nem
tagolható. Evett, ivott, bontott
hajjal a szomszéd lány,
nyelvén ringó piskóta-pólya,
és kivándorolt. Választott hazája:
Amerika, a háborúnak épphogy
vége. S most, két költő együtt
- micsoda képzavar - elfogynak
negyvenes éveim, sistereg a fény,
zöldbe hajt, semmi roncsát nem
kívánod, élősködők kilóméterköve
a mag, megdolgoztat a lelkiismeret,
felcsengő U-vas a szájhoz emelt ujj.

Kíváncsi vagyok
egy kortalan, nemes
acélarcú kozmoszfiból
hány fényévet képes
kiolvasni az ember?
Azt mondják, míg
orrát belé nem ütötte,
nem tagozódott
évszakokra a világ,
nem függött levegő-
szálon semmi, nem
mondták: Európa,
kis kultúr-takony,
miért épp ufókért
cserébe akarsz
felhőkből kilopott
nap-zseb-tükörrel
égiekkel kereskedni?!

Vízpárnára fektetett
halkitüntetésben részesítették
a földről épp olajra lépni
szándékozó emberiséget.
"Élni annyi, mint úton lenni!"
ítélkezik Déry. A test
álomnak letett óvadék.
Élenjáróm nem lesz a nap.
Ki kezdte el, hogy fennmaradt,
hogy mindenütt egyet jelent?
A futás csak kiváltja
belőlünk az utat és nem
törhet ketté a pár: -
huzamosan - humánus, mit
megteszel! Mutatsz rám!
Vérében forgó történelem.
Apám fogságból hátizsákjában
egy szem édeni gyümölccsel
jött haza. Azóta kettészelve,
almán, angyalszárnyat látok.
Földlabdával kiemelt fa,
száj foghúzás után. S az életem?
Utak szörnyû cseréje. Élni annyi,
mint úton lenni. Igen, de
mindenkiben van egy út,
s a cél megsemmisíti a példát.
Lábam, karom, hajam
és testem minden
földhöz kötődő szőrzete.
Százevezős-gálya szemem.
Hóna alatt összetekert
kukac-pokróccal
feljön sírjaink domborlatához
a Liliput-halál.
Annyi ûrhajószivar után
ki kellene végre szellőztetni
századunk magunkra zárt
rossz levegőjû szobáit,
elszaporodtak a csillag-
ködös füstkarikák!

Nagyon feledékeny az Úr
ül szirt-íróasztal mögött
régi pénzt, őrzi folyófiókban a napot,
mintha nem Õ találná fel
a konzervvé alakítható
életnedveket, mit illatával
a kert jelent, ablakra nyomatott
rügy, tavasz logikaikártya,
torokban sürgölődő lift,
ûrkabinként berendezkedett
gyomor, mesterségesen előállított
szív-gravitáció, halálig
begyújtott rakéta-orr.
Szerelem, érzékeny veszteség,
biztos győzelem. Mirigyek
harca, hol a játékos halál
egy pontba gyûjti, majd egymás felé
irányítja a sortüzet leadó szemet,
vegyi-jelentéstételre
visszavezényelhető katonák
a szorgos ujjak. S míg
örökösen éhezve a világra
atom tudatom hasadoztatom,
molekula-konzerv-szerelem.
Molekula-konzerv-szerelem.
Volt ilyen, vagy ez csak a test
okos visszaszámlálása?
Jól időzített randevú,
has, kétszemélyes ûrkabin,
jövő asztronautái köldökzsinóron
érhetik el a földet. S egyszerre
feltûnik lábad közt fényháromszögével
a nap, feltûnik, s mily öröm
elvakítja szememet a végtelen,
érdemes mindent újra fölfedezni,
gyakorló test tapasztalhatja,
megszokja a halált, tulajdonosává
a fájdalom tehet. Tulajdonosává
a fájdalom. És mégis, jövőmnél,
e bûntetlen előéletû álomnál,
nincs semmi utópisztikusabb!
Felelőtlen felhő, eső, matat
egy ujj, csönd-ded buborék.
Pisztránggal kockázik a víz.
Ajtó: árnybábus társasjáték,
hátad mögött kisüt a nap, akárha
nyáron, bokádhoz garabonciás bogáncs,
virágporos gömbvillám - tapad,
megállsz s jól teszed, hogy
megállsz, füledben vízköves visszhang.
Vízköves visszhang. Föladom!
Optikai trükkökkel traktált szemem
elé hiába kerül próbaolvasásra
a hold, vérét veszi a hajnal,
dörgölődzhet időhöz-térhez
disznó éj. Hegyeket becenevüktől
fosztok meg, fényév távolságra
ûzöm el a rakéta rúzsozta
emberi szót, térszegény világból
világûr koldusa - úgymond, anyag-
hiány miatt vonulok ki, érzéketlen
hagyva elemeire büszke szellőt.