Ég és folyó, folyó és ég
összeragadt kenyérszelet,
kérj belőle egy harapást
s megosztja az éj veled.

Aktusos villamosütközőn
cseperedtem, tett
szerelemre is fogékonnyá
naponta temetőig az út,
tudni előre lehetett
mi marad vissza,
de hogy elöl mi történhet?
emlős csilingelés,
fékezés, visító sín,
tudni utóbb lehetett;
szokás szerint fátylas
koszorú mögött találtam menedéket,
gazdája velem egykorú,
szerelemre épphogy érett;
ott értettem meg
(századunk Istene, úgy tûnik
már akkor sem adott
semmit a megjelenésre!)
mit veszíthetek;
ruhám foltos,
temetőben az igazság
a legnagyobb hazugság -
csak mélyebbre süllyedek.
Él a halál, szent az élet!

Láger,
ibetûs kémény fölött
pont
a telihold.

Átüzen, ez nem rögeszme,
lángok közt, feltámadást
remélve, még egyszer fölállva
egyik porhüvely a másikhoz:
hajléktalan, ehhez is
pofa kell, fogadjuk be!

Ennyi! lábamon
felejtett fapapucs...

Szenilis vagyok-e,
vagy csak otthon
- miért ne - érezzem
magamat a világban.

Életrajzom:
lyuk a zászlón;
a szegénység:
született életformám,
hazám az édes mostoha.
Petőfi
világszabadsággal
átitatott szelleme
- szakmásított csönd -
múzeumi-steril.
Antenna-mozgatás,
rázza
képernyőnk nemzeti
porrongyát a szél.
Marxtól, te Ateisten!
reszkettek!
Tükrötök
szoborparkos agyrém,
ezer arcú Lenin,
barbárság kora
alszik a magyar,
Kossuth-címeren
koronás ébresztőóra.

Naponta fenyegetőznek veled,
miközben szobáink
kékharisnyás oltárán
nem vagy állókép többet
antenna-keresztes, Európa.
Antenna-keresztes Európa,
ül az ember a tévé előtt -
hej, Maradona, Maradona,
felrobbantott zsinagóga,
hangos, országos világmagány!,
kényes tisztaságmánia,
tárgyakon pipiskedő ujjnyom.
Képernyőről, izzó por, gyanúja.
Benépesíti a hiányt,
sejtelmében dereng a ház.
Csoda-e, hogy szétmállva,
képhez ragadva csüng Isten
elesgyés rágógumija a szem?
S hogy álmához, óvatosságból,
biztos, ami biztos, kesztyût
húz, szemüveget próbál, életének,
ha volt is, ne maradjon nyoma.

Sírból rózsafüzér-kukac,
belőled, anyám,
ennyi sem maradt;
rögtön porrá lettél.

Beton-város, beton-ház, beton-fal,
betonba kötött csönd-elemek.

A világ, de hisz nélküled
hogy is tudnám, mi az?
Porhüvely, gén, eredetrajz,
élővakolat fogja össze testemet.

Ki arcot szólít,
névből hív elő,
fényképezőgép, kallódó
magnézium-urna,
reménytelenben vigasz,
mindenütt vagy! Szeretek.

Kifosztott, gazverte táj. -
Hajógyár fölött
beborult az ég.
Esőlé gőzöl, úttest,
gödör mutatja magát,
jókedvre, pillanatra,
asszonyt derít.
Fityma-herés béka-dölyf.
Fájdalom, szívfelőli
árulás, nincs viselkedés.
Balta-arc fészkelődik
fásult, tehetetlen vállba.
Kinek, börtönben rab,
a beszélgetés félig hallgatás.
Ki hitte: övé az ország,
kinek a sztálini-korszak se
volt más, mint felszabadulás,
kinek - te csak
ne legyingess! - ha
eszméről van szó,
sose hallgat a mély.
Ezt jegyezd föl, pajtás.
Volt egy ember -
hajógyár fölött
beborult az ég,
ismerte már a munka örömét,
nem csak nevelte,
értette ez a táj,
hisz vasmacska-szakáll
rozsdásította arcát
átlátszóvá - bőr alatti
napsütés - naiv, de
konok reménye tette;
amire - pusztíthat
bármi horda - hittel
mondhatta: ez a hazám.

Mióta házunkat földig rombolták,
nem érzek megrendülést
egy-egy ódon ház pusztultával,
épüljön bár helyére játszótér,
otthon, fejem fölött fedél, utoljára,
vörösingesként, Nemecsek
messze a fától: ott voltam!
Van-e, ki e könyvet sose bújta?,
nem mászott át lángoló palánkon,
szikla és vizesárok közt útja,
vízbe pottyanni sem rest,
nyelve kaktuszvirág láztól,
s kik féltették az árulástól,-
itt fogta le Bajcsy-Zsilinszkyt a horda;
s a pesti kapuk sem záródtak még be
megtépázott társaink előtt,
életüknek, ha volt, s ha nem,
halálukkal nyertek értelmet.

Ibolya-gázlánggal
alágyújtott hajnalok,
egykedvû, hirtelen
hófehér reggel,
alig is látni
délben tócsa-barnát,
elnyugszik a szél
a karszalagos farengetegben.
Ilyen errefelé a világ.
De amint a táj
- izzó tû, havas
hegyoldal - kékre vált,
karotok fakuló tetoválását
tovább mélyíti a nap.
Védd magad! Vagy
fogadd szeretettel.

Anyagtalanul,
szinte már a hasonlóságig kövess!
súgta a hang,
s elém lökött egy folyót,
épp majális volt,
halak futballcsapata
léggömböt kergetett,
de a halászháló kapuban -
(fö-lös-le-ges vagy,
azt visszhangozza
a labdaéhes,
szemfüles koponya),
ismerték a cseleket,
s szempillámon fönnakadt
egy lesből meglőtt labda
s máris feltámadt a szél,
írógép-tribün felől,
szemben a nap,
árnyékra vetődni -
rettenetes - öngól,
magamat el nem véthetem.

Ember-mag-váló
celofán-csönd.

Tollpárnás,
felhő dunsztos
hold-üveg.

Penész-csipás,
lekvár-kráteres
őszi verssor.

Fölriadok,
álompor,
szalma-hang-egérke -
gömbölyded
mosolyon kapott áll;
gyerekkorom.

Mi leszel, öcsém,
ha nagy leszel?, ért
el, világított meg
sötétben a hang,
"az leszek!", hebegtem...
Tekintetem amerről a szó.
Ezüst terep, tû fokán átjutott
fásult mozdulat,
férces kabátbelsőből
kibomló jambusok,
órákat, éveket hajtó,
évszakot egybemosó
végtelenített pillanat.
Selymet faló kígyó
zakatol, énekkel vegyülve,
évgyûrûs lendkeréktől
a lábbal tiport varrógép.
Az vagyok-e - ruha-
akasztó: kérdőjeles zárójel -
mit akkor még csak
magamban szerettem volna?
Csikorog - a szó:
nett, semmi kétség! -
a labilis parketta;
politükörrel lángot fogó,
önmaga fenyő-rajzos
kabát-erdejére ébredt
ósdi szekrény.

Az a fogat fúgázó mozarti zene, -
bennem ugyan nem fogant meg,
mint Szabó Lőrincnek a Bölcs intelme,
inga azonban itt is volt. S még más.
Visszapillantó tükör, autóroncs-
amalgám, röpke szemválasz...
Mit tehettem - "ki fát ültet,
örökké él!" - átnyújtottam,
bátorságot színlelve, kabátomat
a madámnak. Hanem a zümmögés, -
hisz nem volt még lobos gyökérhelye,
nyelve sem volt szíve szájnak,
de mint mindennek, ha itt az ideje,
arra emlékeztetett, mit még magam
hagytam nyitva: csodálkozó számra,
a rendelővé átalakított lakásban
adtam is fejem - köpenykéje szíves
kivágása - nyeletlen lapátkára,
alma-emlő, alantas kígyósziszegés,
fülbe matató ujj, ki-be-
-csúszkáló karikagyûrûs faág.

Tégla az ágyban
álmok besúgója.
Ha szólnál is,
ha szólnék is,
árny-csuka-fogta avarok.
Itt voltak vagy sem?
Csontvázadon
morze-próba.
Tégy úgy, mintha
nem is volna
ki tettenérhetné
a halált, Flóra.
Mióta se itt,
se ott nem vagyok,
szórács mögött
kurva, lírai tolvajok.

Fölfelé ível,
ragyog
rohamsisakos szegecselés.
Léptektől dübög a híd.
Katona közeledik,
adja az ég,
utat én adjak:
egyik kezében pisztoly,
másikban filléres ponyva.
Faágba rejtett,
változásra út-közi
marok-gubós plakát-hernyó,
pillámat nyitja csukja
zavaromat elárulja
arcomba tódul a vér. -
1956. -
        Nem volt már ott csillag.
Tört, mandzsettagomb nélküli
ágyú gyûrkőzik,
szorultságában
Petőfiről filozófál.
Hova most, merre
most, mondd, hova?

Parlament
ózonpajzsot veszélyeztető
csillag-sprés kupoláját
akár az égről is letilthatjátok,
pergamen-levélen kukac-paragrafus.
Éppúgy taszít, mint vonz
Károlyi Mihály küszöb nélküli
- se kinn, se benn - mágnespatkós
szobor-kapujában a szó.
Ady, József, Radnóti,
természetesen:
ember-védelem.
Õszi szirom, izzó cigarettaparázs,
havas tél, fehérterror.
S újra megannyi rangkórság.
Bárminek keresztelhetitek
e népnek méltó
maroknyi hazát,
ugyanaz a kar ölel,
taszít vagy véd meg.
A remény - hogy élek -
nem vak vállalkozás,
nem temetünk - minden
szerelmek egy szerelme - hazát,
eső, hó, nagy sötét.
Megvillan a tubusköpenyes esőkabát,
eláraszt belülről a fény.
Adja az ég csillagát.

Megesik,
hogy az ember vaktában,
ostobán cselekszik,
dühében - elemek közt,
magnak: keresztes pók -,
átrendezi a lakást.
Biztos helye
csak az ösztövér,
karóhoz kötött
leander-csacsinak.
Fénycsík, ragacsos szembogár.
Kutakodsz a tárgytalan szobában
- hangszirmok miatti önlehallgatás -
susmusok helyén kéjes por,
faltól falig tekergő
telefonzsinór-hernyó.
Az nem lehet, hogy hiába -
befejeződik mi befejeződik,
átalakul, "abba marad",
de hogy vége, mikor?,
soha még ilyen nyár,
térdkagylóból kisimított
fül, kezes hang: pillangóvá.

Hasad barna kenyér,
sajt-szálas felvágott,
rostos kés nyoma benne,
korláton szikrázó jégretek.
Ágyékok nyelvjárása a csönd.
(Imént még zavaros, fagyba
ágyazott csípőficamos hullám.)
Színek tobzódó éhe,
havas, ikrás hegyoldal, katonafalat.
Fehérből - elsurran,
ügyet se vet rá a nap -
míg sárga nem lesz,
árnyéka itt marad.
Ki még mindenek előtt:
vagy! Miért védenéd magad?
Párában élesedő
szöget mérő vitorlás.
Leváltatlan őr, barbár
félelemtől szenvedsz.

A nők - önmagányi
ondó lobogás -, mivel
pokolbéli lények,
Istenhez közeledve
lépéselőnyben vannak.
Ölelésben elveszített tudás,
noha csak ennyi volna!
Fenék méretû emlő,
aranyér-keresztes lánc,
filléres élvezetekben
csiszolódó rolnis-csigolya,
kibomlik, hangra emlékeztet
minden szál hajcsomó,
elvérzik a szöszke hang,
örvénnyel koccint
- méregpoharas felhőivó - sistereg
viharos éggel a Duna.

Átlátszóvá, amilyenné
szerelmeseket csak csendes,
hajnali eső tehetne -

gyöngyös leanderlevél
kifordított borsóhüvely,
bőrön világító pára.

Ha nem te, ki lehetett az, aki
még a bő zsákmányt is
visszadobta,

nem sértődtek meg a halak,
saját nyomon talált
önmagához vissza a folyó.

Ül az ember, valakire vár
- túl minden határon - bóbiskol,
lóerő ostor-pecabot,

magnó örökíti - jár ez néki
álmaihoz - hangszalagra, mit
álmában valaha is kibeszélt.

Nyelv matat, lyuk mélyül
valaki bölcsességfogában.
Látja ezt, gyerekjáték,
aki látja (ilyenkor még
nem gondol senki a halálra),
de vak, mint a körúti
hajnal; és rá is ismerek
ama vízjel-bőrös, halszag-öles
frottírköpenyes lányra,
aki talán azóta is
- macska-egér ábra -
szemüvege arcunk távolsága,
örömkönnyes tenyér, arc
acélgolyója, ide-odamozgató
simogatás: látás közép-
pontjába visszahelyezve;
reszkető pont, viharos ég,
porszem hull így vissza
fókuszába, immár kamillás
gömbvillámot formál,
átengedi hópihe-rojtos
tagjait a szél, ölelésből
- delfiniáló Óceánka - sikamlós
utat talál, de; és mégsem
gondol a szabadulásra.

Oltatlan mész, füstölögsz,
mint mikor hirtelen
megváltozik körülötted
a levegő páratartalma,
titok kötőanyagához ennyi kell;
olyan ez a piramis-
-emlőjével kérkedő nő,
ugyanabban ugyanaz a változás:
épp ki ducorog
sarkélek közt pókhálós fonákon.
Ennyi volt és semmi más!
Másik asszony, akit nem én,
egy másik férfi ismer,
akinek épp így kellenél.
Arc megtépett ruhája,
rojtos ráncaival foszló mosoly.

Tollaslabda-kút szájról szájra,
járkeltünkben vak világba feleselve
megüti vad nyelvem hûs csöndesség.
Szidhatnálak, becézhetnélek,
átkozódhatnám akár; mihaszna élek,
hisz nincs többről szó:
szeretjük megidézni a rémet,
s ha megállunk útban, este,
valamiféle bizonyosság felé,
üres, fényes kifordított hinta
a hold, gyurmás nyelveink összeérnek,
eget, földet, nemet cserélnek,
csakhogy megtudjuk mily
vérengző állatok vagyunk.

Mint mikor koporsóba
mélyült szögön át
megjelennek a tél
első jelei. Úgy van!
Jó! Ponthoz kötve,
szoknyás ujj körül
forgolódva, csattog,
kisül, elektromosságát szokja,
de tettnek mégis csak
múlt idejû ez a tér,
hideglelésünk okozója,
reszkető por, lidérces
fény; hamvas pihe
ha marad utána. -
Hamvas pihe, keményít
a test, nem volt,
nem lesz ez, se más;
moher-pulcsiból szál,
mit körmöd... szem félholdja, -
mellbimbós jégeső,
árva szivárvány.

Megdob
nézéssel az arc -
én önt a költészet
nevében lefoglalom.

RAVA: szalon,
ruha: TALON;
ezt már aligha
növöm ki.

Dadogós kő,
a csönd sem a régi
le-gen-da-da.

A szerelem

- röptében kiköltött
esernyős lény -,

mint mikor nálad az ige,

kiegészül nélküli,

madaras lehelet,

becéző,
játékos szavak
fészkelő szájra.

Lépteire
(nem tudja, hogy követem)
fölszabadul egy érzés,
testből kiválva,
névtelen,
újra érez.

Bolhás teherpróbának kitéve, -
(hogy mit nem fedez,
míg önnönmagát nem
fedezi az ember fel?)
ha bent, ha kint,
ide valódi macskaköröm kell!,
engedelmes,
e télen-nyáron
szárazelemes,
kóbor áramos,
rézszalag-küszöbös ajtó,
sós ízét - botlásos,
havas téli esték - őrzi a nyelv; -
hömpölygő-gomolygó-foszforeszka;
egyszóval, Géza,
az ilyesféle macskásan
áthidalt pillanathoz
bizonyos, hogy dorombolás is jár.

"Apa-anya-gyerek
háromszögéhez"
lakonikus
lábjegyzet:

csillagom,
ezentúl már
csak veled!

Keresem a hozzá illő képet,
esernyős terc, szíves blúz,
mindent vesztek, ha nincs meg az az arc,
szerelem, Jolly Joker, segíts!

Ez a "magáévá tette a verset",
ez izgatott még s állított meg
magamtól is magamat elirigyelve,
hisz válásunk után öt perccel
már szép arcára nem emlékeztem,
hangjában elvegyülve láthattam magam;
voltam, mint előtte sohasem
tátogó fülledt akváriumi csendben,
ablakhoz nyomott orr,
fogantyúk légbuboréka.
Jobbára csak fakó szerepemet elemeztem:
öregedő férfi, egyenlőtlen helyzet.
Vitt a villamos hídról-hídra át
valaki megfogyatkozott emlőjéhez dőlve
- homokórák egynemû ideje -;
fölöttem áramszedős sörnyitó,
megannyi szendergő, fényre vágyó kupakos szem
zötyögtetéstől sistergő nyár.

Elrendezve,
kiterítve
blendenyílásra
- tél-tavaszos cinkelt ábra -
őrzöm azt a pillanatot;

kivált
ázott homlokára
- árulásra nevelkedett pára -
gondolok,
a sokadalomban
meg-megállva,

vagy
denevér-ernyők közt cikázva,
hisz volt már annyi jel,
szívem öreg hangját
kö-ze-led-te
erősítheti fel,

néki első,
mi nékem talán utolsó.

Kiterjesztem emlékem utcáját,
emelkedik fénylapból a ferde tető,
minek tagadjam: se ház, se névtábla,
s ha lenne is, másképpen hívtok;
ülök a lerombolt, csupasz falak közt,
ablakos ragyogás, barokköltéses
nadrágfenék, s az egérfogós vénlány,
akinek vallásos fogadalmát kíváncsi,
szoknya alatt matató ujj talán még
most is bánja; kezemben zsíroskenyér,
fülem halálkanyarján hang, apám
kiált haza, holddal ugattatja meg
a költészetet, sárga lapot ad
a csillagstoplis égnek, árnyas
mezt cserélnek a füvészkerti fák.
Cseréptenyér, delejes tértáncoltatás,
Péntekné, macskás kártyavető, de
a gyerekkori titkok ma is titkok;
ablak, kantáros kaktusz, elcsavarog.
Tûvé teszem éghez közeli estéimet.

Ázsia kopog be a dinnyén
- késre szúrt pagoda -
Nem kétséges: ősz van.
Stílszerûen japán lány
alkuszik a piacon, torkomban
össze-visszakocogó mirigy.
Ennyi, mint később a szerte szórt
ruhák után kiderül; olyan
vagy. Olyan vagy, mint egy
gyerek. Ezt hajtogatod, egyre
nagyobb nyomatékkal, egyre
elismerőbben az állandó
növekedésben, s én nem vágok
rögtön vissza, mint siheder
koromban annyiszor, testem
már bírja az efféle húsban,
rostban folytatható torzsalkodást,
olyan, mint te, vagy más, "felnőtt"
ugyan miért lennék, súgnám,
szeretettel, de cinkosan,
még mindenek előtt...

Önmagával tisztában van-e
a víz, vagy itt van a rügy
a mag hiteles ábrázolására,
de én a reggeltől megőrülök;
kinéz szememből az álom
és rögtön visszafordul,
mit gondolsz, miért? Rajta
kapott valami hazugságon,
talán a világ sem annyira
szép, mint hinni lehetett.
Végigzörgettem bőröm rejtett
zúgait kutatva a nyáron,
esélyem sincs, hogy megtalálom,
s ha visszaalszom is,
az alaktalant formálom.
Mit tegyek? Tested testemen
himnuszol, soha jobb hazát!
Rongy szerelem, s ha nem,
hát mi? Míg lobog, nemzetek
felett áll, de köt a vér,
kiköpött zászló, így tartják,
csupasz bot, fitymáló zászló-
levonás. Add, hogy fel ne ébredjek!

Megbecsüli érzés a testet,
mégha rajtad át tör is ki
vulkánerejû természetével.
Most azonban szemed macska-
körmös álombéli idézetével
kezdődik a nap. Lány sütteti
magát, kölletlen, szemüvegéből
jól kivehető kép: babrálsz,
csak úgy, valamivel, míg nem
rászánod magad és felöltözöl.
Ujjad köré tekeredett loknis
zsinór, tört kagyló - telefonod:
zárójel egyik fele; - s míg
tárcsázol, könyvről, képről
törlöd a kéjes virágport,
tárcsád nem ravatalhoz állított
koszorú; és szobád valamikori
biztos pontja sem az a most is sarokban
ducorodó fehérnemûs szekrény -
Kossuth-címer osztott mező.
Hanghoz az arc, mindenütt keres.
S beáll, mint álltam valaha én,
bújócskázva, játékból: szerelem-
országlás balsors, zsúfolt, hal-
szálkás ruhái közé keresztnek.

Nincs meg már a ház,
aminek szemben a vad-
szőlő tapadókorongja
teljes oldalát idézi,
küszöbön ülve, kezemben,
dunányi méreggel, József
Attilát olvasva, miközben
pólyás, pisis falikût
rázza s mily tehetetlen
dühvel, a fényt sosem
látott konyhát, öblös
udvart, fenekemen aszfalt
ette, barátfüle-foltos
nadrág, mégis, volt ok,
okunk a nevetésre:
játékból, sportból, munkából
koszosan megjövô fiúk,
virtuskodó kardnyelők,
arcunkat csap alá tartva,
hasunkon, köldökünk tompa,
gomb-szerû végződésével
jelezve, meddig a víz ért.

Álmomból apám kifelé,
anyám befelé menekül.

Végül is a földet
halál után sem
púpnak kapja az ember;

teli kofferrel sem
lehet csak úgy ukmukfukk
mennybe szállni.

Nem tudom mitévő legyek,
nem tanítottak meg rá,
hogy mindkettőjüknek
helyeselni tudjak!

Haza és hit kötelme alól
felmentést csak a halál ad.
Ezért nemzetben gondolkodom
hitben hitetlenségem élem ki
emberi mértékben álmodom.

Ha eső, akkor Rilke,
ha Rilke, utazom:
valaki ürességtől
lebegő toronyház-
kabátzsebemben sem
talál pénzes címzésre,
ellenben a könyv, benne
friss, titkos bankó,
italra, virágra és Istenem,
nőkre, ott lapult,  amikor
a párnás, kéjes ujj
zsebemben talált volna
épp megfelelő menedékre,
de kiábrándította
a fékező villamos,
s ha Rilke, hazaviszem
kabátomban az esőt.

Hazaviszed kabátodban az esőt,
test nélkül is begőzöl.
Az az elillanni képtelen
lány a villamoson. Tolvajtól
tolvaj: hagyod: majdhogynem
élvezed álmot színlelve a finom
ujjak simogatással felérő
kutatását, s hogy nem holtvágány
a gazzal benőtt lábközi sín,
csak átválthatatlan, érintése
elektron töltésû. "Az erősebb
lét", gondolod, ha nem te lennél
ettől is szegényebb! Végig-
nyúlva elfekszel az ágyon, arcodon
könyv, sose jutsz a végére.
Rádfogott sorok közti hosszú: ó
pisztolycsőként viselkedik.

Benne marad szempilla-
rúdugró mozdulattal
az álom. Ennyi a hír!
Szavaimmal, annyi bizonyos,
nem siettetni akarom
a halált, még ha itt is
az idő, havas csúcson
nap, jeges, esős közelségét
elviselem. És mégis,
lehet-e az útnak tétje,
hogy megteszem? Noha
vesztésre állok, (egy
új cipőben minden össze-
vág) sarkam szelleme,
párnás vízhólyag, lidérces
cipőkanál; éhes hasonlat,
amire a tudásnak bármikor
szüksége lehet.

Pillangót vonz magához,
de egy legyet, szúnyogot
megölni éppúgy nem tud.
Van-e elég agresszivitás
benned? A villamosütköző,
akár egy kusza, igétlen, de
múltidejû temetőben az írás:
"fossz meg a haláltól
és megmondom ki vagy!"
lazán fûződnek a kocsik
össze. Egyszóval, fut sínen
az elektromosírás, betûzöd
és szabad lesz a szám,
halálát senki sem bliccelheti
el! Mégy. Habzsolja szemed
a nagy távolságot, miközben
tudni véled milyen bőrbe
férkőzve kukacnak lenni.
Ujjad közt távcső-birsalma.

Minden halál analfabéta,
minden élet helyesírással-teli.
Áll öreg úr a Szt. István körúti
posta előtt, húgyfoltos nadrág,
cseppköves képződmény, ádám-
csutkája - újságpapírra kötött
zsineg - cicázó csokornyakkendő,
és egy ráncaival nemakármilyen
öreg hölgy, és beszélgetnek. Hátuk
mögött villamos s a gyönyörû
budai hegy, s a hegy fölött ki-
kandikáló, szakadt ruhaakasztó
a nap, amiről váltig tudni lehet:
este van, vagy majdnem az!
Nézem őket, na bumm, megöregszel
te is, figyelsz álmodra s akkor
mi van, gondolom: kiteszi szemed
köré pókháló-ráncos rajzolatát
a pusztítás, s a többi? Tátott
száj, zörgő fog, nyállal olajozott
engedelmesség, csúszik be, fel-
idézve a régi reflexeket; tokája
lefegő postaládát ürítő bőrtáska.

Arcközeli a tél,
s ha már nincs pénzed
tûzifára, telefonod,
villanyod kikapcsolva,
sebaj pajtás, találd
föl magad: csukló,
salak közt rozsdás
borotva, sebszûrő, test-
távhő, ömlik a meleg;
ezt gondolod; költészet
tudással perel; s meg-
csúszva, félre ütve,
fölszikrázva, áramot
lopva, visszakérdez
latornak az anyag: miért
Jézus szöggel átütött
vasmag tenyeréhez
vonzódik világosságot
remélve a világ, s ha
már így van, ember volnál,
miért ne lehetnél te is
a halál szakmunkása?!

Ki vagyok én,
hogy az igazságból éljek!

"Úgy kezdődött,
hogy visszaütöttem."

Mondhatom-e
vízben: kimerültem?

Kallódó eredet...

Istennek
már teremtetésünk okán is
közös emlékezetnek
kellene lennie,
mégis csak keveseknek
adatik meg
ez a szerencse.

Oktalan okozat.

A tér,
annyi bizonyos:
felejthetetlen.

Valakinek - lélek
és lelkiismeret,
halál és halott -,
tárgytalan eszköze voltam,
más se,
                      immár
csak testetlen cél vagyok.

Benyújtja ajtó alatt
jelenléti ívét a nap.
Élek. Jelentkezem!

Egy magában motyogó országnál
mi lehetne borzasztóbb?

Poklot is valakinek
életben kell tartania.

Halálon túl út
nem vezet, de ki tart oda?

Jézussal is
legfeljebb
ha életfogytiglan.

Szabadság-híd, Gellérthegy,
ötvenhat, ötvenhét, nyolcvankilenc.

Lustít a csönd,
sunyít a rend.

Feleség
gyarmatosított bérszülő.

Isteni népnek
szerelem-analfabéta pap
túlvilágot privatizál.

Mostanában

- temetők misztikus
hasbeszélője a sír -

hogy mindenütt vélem cirkuszol
a halál,
ne tudd!

A titok
(hóhér láthatta így
kéményen távozóban áldozatát)
anyám ellobant láng-virág

- semmi-ágú keletkeztető -;

homokórára tûzött masni,

emlőből emlőbe átcsorgó magány,

úti porral gombolkozó pára. -

Torpanok,
egy mit sem érő
fásult pillanat,
belőle -
kéreghez kötődő,
tölgy villanó belvilága:
gyûrûs pókháló -
egyéb se maradt;

árnyaival együtt forgó
értem csak, mi az árulás.

Egy sékel, két sékel,
de öt vagy tizen-
kettő sem mérsékel,
fedezhet mindent,
mióta tudom, hogy
én vagyok az, aki
saját halottjának
tekintheti Istent.

De-ma-gog-rácia
nem kell félni,
elég ha rettegsz
meghúzódva
valamely híd alatt.
Közös dolgaink?
Hol van az már?
Vízben, Attila,
szellemed csak
alkalmatlankodik.
Otthon-országból, hajnalban -
puskaporos kutyaszar,
víz fölött darvadozva -
jó ha füstös,
kifosztott putri marad.
Dolgod se több
ezt megúszni,
tudás helyett,
ki már több vagy
mint önmagad,
neked teszed panaszt.

Kilöki magából a kő
a csöndet,
hûlt helyemen,
azt hiszi, megvagyok.

Nincs is addig baj, itt a nyár,
régtől tudom:
irigyeini nincs miért,

szabadságot mímelek,
bévül rab,
kristályrács közt
téblábaló uzsorás,
arcán ráncba tört száraz sugár.

Olyasféle. Fogom
magam, és nem vagyok.
Hûlt helyemen: kő.
Jelzőibe öltöztetett
irodalmi idomár, holmi
folyóirat: csöves-cucc, mit
fenekünknek jobb híján, -
de akkor inkább megfagyok.

Parlamenti mágnespatkó vonzza
a vaskalapos tüntetőt,
de ne vágjunk a dolgok elébe. -
Kutya sétáltatja a polgárt,
(szájkosarat ekkor már csak
pisla lámpatestek kaptak)
föfögő élőláncszem a szabadságban.
Szociál a víz meg liberál,
valaki úszni tanítja a halakat,
horgász horgad, költő legyint,
népet államosítja a közöny,
nincs itt senki, ki hadra fogja.
Szociál a víz meg liberál,
örvény-staneclibe köhög a bolha,
ha legalább valódi keresztes vére volna...
éc terjed, újra pusztít a tüdővész.
"Csak ami nincs, annak van bokra."
Fejre állított, fordított világ.
Visszaadja arcomat a víz,
s noha lesz ez még így se,
érteni vélem, mi érthetetlen,
hogy mindig így lesz,
- belém nyilall, fájdalom tegez -
hogy nem lehet így ezután.

Taszít - asztronautát
a növekedésben -
korunk keszonbetegsége.
Rakéták a világûr
sallangtalan cetjei.
Tejút nélkül, nadrágban
döcögő kismama-bolygó
földgömbhöz támasztott
kantáros-létra,
vízfejû búvárkund,
violinkulcs-gólya
- folyó-híd-vérnyomásmérő,
oszcilloszkóp elektron-ebihal -,
próbálja, súlyban
súlytalan, hangolni,
jobb belátásra bírni
e kétéltûnek hitt, Isten elől,
történelemből kilépni
szándékozó emberiséget.
Köldök-spárgás, kéz-villás,
szőr-partedlis,
életre jelentkező koponya,
kinek testről nincs
- halál bélpoklos éhe -
csak arcról lesz emléke.
Emlők csillagához nem ér fel.

A bába, ha bába, résen van.
Mit méltatlankodsz? Mindünk
anyáink földgömb-hasát oda-
hagyva jöttünk a világra,
- hungrarocel-törökmézes-méhlepény -
ránccal kaszabolt utazótáskás szemek,
visszatarthatatlan éhezem,
vagyok holdra,
csillagra kényes,
honfoglalásra kész,
halállal keresztezett
életre jeles,
de veszélyes
ki éleinkre tör,
emberhez méltó
szabadságunknak útját állja.

Óriáscsecsemő, fekszik
vízbölcsőben a nap.
Kavics csobban, hûs
fénysugaras cuclit
küld feléd a pillanat -
felnőtt-büfiztető kola.
Széltavasz, sistergő csönd,
vízjel fölött tépelődő sirály,
papíron híd, balsorsos óra.
Nem akartam én mást,
nőni ölelő karotokba,
szemtől szembe köztetek
kinevetni a magányt.

Beköpni
vagy nem beköpni,
rafinált biológiai óra...

Fejből,
szem-éjjel emlékszem
a sejtelméből
kirajzolódó tárgyra,
kérdés, gerinces-e
éhgyomornak hangot adni,
s halhatatlan-e
ki mögéd oson,
ujjaiban
szaggatott széktámla.

Mit szólna ön
a felfordulásra?

Hirtelen huzat,
- háttal nem kezdünk tüntetést -
moziképből
foszló reflektor-nyakkendőstől
rántaná ki melegedő
nyomorultjait az indulat,
a rossz csak még
rosszabbá válna.

Szem pántlikázik
óvszeres fókuszába.

Hiába foszforeszkál
és siettet
harisnyás mutatók között -
testetlenre tett óvadék.