Életen át gyurmázik
vér a szívvel,
elfogadható halál
mégse lesz belőle.

Tûnődsz ezen kicsit,
félelmében az ember
már onnan is hívást remél,
ahol pedig sejtelme
van a sötétségnek.

Gyertyát gyújtasz,
puska, puska, ismétli
a tükör, holott álmot
puskázni nem lehet!

És sejtjeim hét
szûk esztendeje
után mi lehet még?
Az álom világhiány,
saját tengelyén
kotyogó figyelem.
Kikopik fülem
pókhálós díszletéből
a trágár csönd.
Figyelek: árnyékom
bőrön át sem juthat
fényre. Mintha csak
nehézségi törvénye
ellentételezéseként,
elmozdíthatatlansága
miatt találta volna
fel Isten a görgős
ember szemet. Ülök,
újabb és újabb föl-
lebbezés. Valódiságát
föladni kézenfekvő
a láng. Tárgyak közül, hova-
tovább: mécses-rag.
Még egy csöpp. Türelem!

Itt  az idő korszellemes
árnyékomnak életet adjak.
Teáscsészémben ide-oda-
hajló filteres homokzsák,
örvény-gyökeres gőzhorog.
Nem árt ez neki, ki az ablakon
mécses mellől uzsonnázva
kipillangatsz, tudni; őrzi még
gyerekkorod rejtett üzenetét
tojásírásával a Duna, s ha
már itt tartunk, s miért ne,
mögöttünk a világûr nagy őszi
lekvárbefőzése - hószalicil -
barackmag-ufókat köpköd
az ég. Csak legyen elég belső
késztetés; erő; húzódok az ablakhoz
közelebb, árnyékommnak életet,
magamnak, csak türelem! nyitom-
csukom világgal-teli szememet.

Legyen fa, ejtem
ki, és lett! Egyszerû
ez és természetes,
megmászni épp ezért
a fát körülményes,
levelek közt át-
szûrődő fény, egész
lényét érintő szabadság.
Por-pornó. Legyen nő!
Magénül, évgyûrû tágul,
rügybeszéd, ágyék,
virágzó ujjaim le-
zörögnek, köldökhöz
kötve Napom. És lőn!
Hangszálon függő sikoly,
sugárcirógatással
hirtelen jött mag-
ömlés. Arc becsületes
megtalálója, huncut
szelet hozó nevetés,
csiklandós talpú lángfi,
ha beborul is kiderül
egem; éjjel-nappal
szerelem, s barátom
se egy, száz: legyen:
bicikli, huppanjon fûre,
az se baj ha dadogós,
ki most eszmél: didereg.
Hullám folyó-töredék
Küküllős nyolcas kerék.

Tölcsértükörből
sercegve röpül
és fókuszpontba
sugározva hull
vissza a porba,
hogy - rossz magyaros
lévén, rátaláltam,
bár emlékezetemben
az az ötvenhatos
gitár nem egyéb
sorsot meghatározó
- sormintás gép -
pisztoly csöve előtt
fejezte be életét -
erőszakos naptár; álltam
a csupasz vezeték alatt,
fagy dajkálta, vesztemre
most is, falikútban
a vizet, s ha meg-
érintesz, átlátszó
leszek; hálából hó-
virággal, mosollyal
takarom el kiváncsivá
lett szép, konok arcod,
és Kockának becézlek
akár nagy elődödet,
a felhőfejesérôl híres
focistát, s talán már
azt is megbocsájtod,
hogy nem mehetek!

Így, földbe markoló
zsebgyökeres tenyérrel:
almás, árulja el magát a fa.
Nyáron jöjjünk, ha
akarunk tőle valamit.
Mi vagyunk azok, akik
mászás közben kis híján
földből kicsavartuk!
(Femin-puska, kakassal
keltené ki a vak
zéptojás lövedékeket.)
Nézzük az önfeledten
étkezô fiút s lányt
a kihalt Jánishegyen.
Gégés fenék, öröm,
kicsorduló nyál, hús-
leves libikóka, tészta
egyensúly, merülő kanál,
égboltnyira táguló száj,
zsírkarikák közé vissza-
pottyanó szem, kézre
jelző kilincs-nyíl.
Folyik ruszki lányról
a vita; mondattá fejlődik
a szó. Átbújunk a lánc
alatt, és zakatol, zakatol
éjszaka, papír, toll.
Papír, toll, éjszaka.
Nyetafora metashow.

Nincs meg már a ház,
aminek szemben a vad-
szőlő tapadókorongja
teljes oldalát idézi,
küszöbön ülve, kezemben,
dunányi méreggel, József
Attilát olvasva, miközben
pólyás, pisis falikût
rázza s mily tehetetlen
dühvel, a fényt sosem
látott konyhát, öblös
udvart, fenekemen aszfalt
ette, barátfüle-foltos
nadrág, mégis, volt ok,
okunk a nevetésre:
játékból, sportból, munkából
koszosan megjövô fiúk,
virtuskodó kardnyelők,
arcunkat csap alá tartva,
hasunkon, köldökünk tompa,
gomb-szerû végződésével
jelezve, meddig a víz ért.

Fogalmam sincs, miért,
milyen folytatást remélve
figyelik úton-útfélen
szigeten, uszodábôl jövet
blúzuk kettőspontját
oly önfeledten a lányok.
A tény azonban, hogy nyár
van: tény, s emelkedő ágon
a Duna, felhő-nyál, nap-hold-
luk, furulyás mennyei hang,
de ha megállok, sajtdoboz
légkör a bemutatkozás,
gesztusból, megalázó
hajlongásból veszi vissza
s méri fel az orr az arc
arc közötti távolságot,
majd, mivel másra figyelni
képtelen, mind magát ajánlja.
De a csönd, akárhogy is,
követhetetlen! Első, hosszú-
lábú nő, hiába, hogy napimádó
voltam, folyékony a testi
távíró, álomporom, sejted
mire pazaroltam... Torpanok,
mégha az eső mindent meg-
rövidít is; gondolkodni,
igazán, mégis csak fához
támaszkodva, vízhez közel
tudok. Kiemelek hát találomra
egy helyet: levelek közt
átívelő porhüvelyével
egészíti ki hiányzó fáit
a part. Oda ülök, tenyérből
rendezem el arcom.

Állandó
kihallgatás alatt
tartja hegyoldalon
a napfény a fákat,
mégis féligazságokat
tud meg. Az nem is
író, akinek anatómiájában
nincs benne legalább
egy kérdőjel. Érsz
az ajtóba, zümmög,
világot szavatol
évszak nélküli
sarkával a konyha.
(Étvágyadnak sem
akármilyen próbája
ez a zománcos
lábas-protézis:
töltött paprika
józsefvárosi módra;)
ülsz a hokedlira,
ujjaidhoz keményedő
fiúi-gyurma, amihez
fogható; szerelem
kivégző cölöp,
szirén-hang, fagyos
neon s a gyökértelen
Otthon mozi; hátad
mögött szélkaparta
véres felhő, rühes
eb; megrázza magát
az erdő, hát ide-
jutottál, útravalóul
szájszélre égetett
cigarettahamus
herpesz-pogácsa.

Vállak közt még megvolt a hely,
arc, kezeletlen, nyak, napszítta
anyajegy, miközben én ellenőrökkel
dominóztam, szivarzsebben hitre
hegyezett templomtoronyceruza;
nem volt kétség: minden jó verssel
Isten önmagát ismétli, s hogy
lógásaimnak is szép lassan be-
fellegzett, bár, ott inkább csak
káromkodtam; állt a villamos,
alul a Volga, móló; vízparti vasaló-
deszka, gőzölgő rongy-felhő, kezemben
átizzadt könyv, száz szív-ritmus-
szabályozó szonett, távol árny-torzó,
fa-kocka-köves udvar ablakban
kar-állványon időző, ránc-ûző vasalô
- napról tüzet fogó - Janus-arc.
Állt a villamos, alul testcsellel
a Volga, az kellett még, meztélláb
elemeiben felidézni a tengert,
átkozván, dícsérni verseim nőnemû
látomását, mosoly-masnis-szakáll-
kötény, beszéltek rólam városszerte,
küldtem nyelvem robotra, zavaromban
még olykor most is oroszul gügyögök.

Bévül velőtadó akasztófa,
(itt még kötél nélkül,
hiány eszméjével), majd
amikor nyakad körül feszes
szálaira bomló véres hurok,
de hol lesz akkor már
az akasztófa; nem tudsz mást,
mint minden halálból megszületni!
Tör-té-ne-lem? Minek az? Magam
csinálom, képlékeny tárgyban
mutatva meg mily képtelen.
A víz valamikor tükör, csak-
hogy szilárd mozdulatodra
- vitorla-jéghegy-szilánkra tört -
visszadaja arcodat a folyó.
Nem kapkodom el. Fülcimpa,
buckáztató térd, gyûrődéseiben
mit lát? Nyakon, vállon,
mellen csusszanva, dús szőrzetû
lábszáron meg-megállva, és vissza
a hûs lombozatú, mentolos
levelek közt; elmélyíti-e
a nap nyálazta barátságot,
színégette szerelmet a bütyöktől
csigaházas lábujj, vagy apró hideg-
rázküdtatásokkal múlik ki,
s mi tavaly, tavalyelőtt még
oly fényesen megvolt, tömöríteni,
golyót formálni: tört-fog, s hogy
mi ebben és mennyi a játék, hány
százalék barátság, szerelem? Isten
tudja, ragad a szájpadláshoz a nyelv.
És semmi se fáraszt el úgy,
mint egy önmagára ébredô álom
anatómiai ütközetben.

Könyöködnél megy le
a nap, foltnak való.
(Folyópalántákról,
híd alatt biliző örvényekről
volt már szó!) Öt óra!
Iniciálé: bugyogós, em-es
fenékkel fölsegítesz valakit
a tömött villamosra,
nyomtatott szövegen
összefut a festék; előtte
gyûlölködő, finnyás
és térigényes semmi:
Így minden szó magától
érthetően: következik.
Margit-híd, Jászai Mari tér,
Parlament, Tv: Tőzsdepalota,
adás még nincs, de házal már
angolcsíkos - alkalomhoz
illő - monitorjával
az elektromos ügynök;
virágporos fény, vibrál
báb-lampion, szemem
láttára támasztatik fel
hatalmas pillangószárnyával
- arcot nélkülözve még -
a Vígadó ablakához állított
zongora. Öt óra! Hat! Elképedek.
Fehér éjszakákra emlékeztet,
elsötétedik, semmibe tapogatózva
a zord, rajtam élősködő,
lényemet kifosztó kamera.
Hét óra! Csecsemő iszap
böffen idézhetővé válik
a gödör:  - minden halálra
figyelmeztet, de soha senki

és semmi nem tanított még rá!
Víz igéje a hallgatás. Képzelem...
Elképzelem: nő jönne, menne,
bévül csobbanó csönd.
Pisztráng-ötös. Ideges,
szép hosszúkás ujjak.
Miközben Roberto Benzire
gondol, akivel, ki tudja miért,
valaha összetévesztettek!

Úszógumi-dodzsem, ilyesmi...
Nézem a tükörrel fénykorongot
egymáshoz röptető gyerekeket a parton,
bőrükön a nap gyönge ütése.
Balkonunkon csírázó, felfújódó
búzaszem, mellvédszélen mérlegelő
gerlepár, ki tudja mi hozta őket
ide. Még gőzölt virágkehelyben
némi szószos esőlé, figyelmemre
nem jött mozdulás, szándékomat
a két szürke égi munkás meglatolta.
Evett, ivott, tollászkodott, ez
mindenképpen hatott rám, hisz
abbahagytam megkezdett munkám.
Az az évszakok ritmusát mímelő
verscsokor. Ibolya: hamvas ceruza-
forgács, vak reménnyel tájba
símuló őrtorony. Félni, mersze,
kinek lett volna jó? Feljött
a nap - nem így képzelted - betört
a fény az esőközületbe, a hegyek
valószínûtlenül lilák, hátad
mögött orrtöréstől fényes
zubbonyujj, visszahúzódott kéz,
évezredeket rejtegető forrás,
duzzogó köd, cinke, poszáta, veréb,
röppenő papírzizegés, s habár helyben
járt, halk csobbanás adta jelét:
tükörképeddel víz csencsel, hiába
várt üsttel, borral, lángecsettel,
barlangrajz közé hiába szeretett volna
megörökíteni barát, bármit tett
csak az égnek másolt át. Hát ilyesmi.
Viháncoló úszógumi-dodzsem, hal-viktória
fejjel le, vízen. Nézem a tükörrel
egymáshoz fénykorongot röptető gyerekeket
a parton. Fejest ugrok, morfondírozok,
viktóriám legyen olyan, amilyen.

Ma ismét gondolat-
jelen forgott az ég,
Talicskán, kockakövön
tolja haza kurjongató
részeg kedvesét a ciprusi,
gégéje egy gödröt
belőle is kiás, s ezt
nem hasonlatért, hisz
egybemosódik úton fehér-
nép és talicska, de
amikor az felborul,
s a mester hasát fogja,
s mi máskor átlag fölé
kézbe foghatóvá tette,
látvány miatt az le nem
lohad, de bámész arra-
felé a nép, velem együtt,
ki ezt legyezvén
teszem közhírré: csak derû
viheti tovább a dolgokat...

Hány faviccről tud
az erdő? Ültettek
volna fel, mégha a halál
önmagával is van
elfoglalva. Ragyog
az émelyítő katona-
temető, ikertestvérem
a víz: ha megengeded...
Nézzek vissza egy
parasztház előtti
szivattyúskút csöve alól.
Amúgy semmi, foci-
meccsel rádió nyüzsög,
akad néhány potya-
gól, bütykös torok,
sípcsontvédős-söröskorsó,
s hogy el ne felejtsem:
én vagyok az idősebb!
S a cím: Jázmin utca
huszonnyolc. Ujjaim közt
vetkőzős toll, nyári
láthatatlan fault.

Se ez, se az: verses
penész. Fut a szem,
lufi, legalább feszes
varrás-csíkos harisnya,
mit egyik oldalon
röptében elvesz a láb,
feneke gömbmásán
léptével pótolja,
s ettől minden egész más:
áll fa az útszélen,
s mintha csak téli
didergését bizonyítaná
magöklén hamvas almamuff.
Tükörképes kölcsön-
hatás: víz: tér-ded,
kérded, mivégre? Fut
a szem, arra eszmél,
mikor még mezítelen
taposta - éretlen szőlő -
a vízet, hangutánzó:
csönd, buborék, horgász-
karótól édes part
zümmögi körül, és őszre
készül a vidék.

Mosoly, mely nem vet
ráncot, arctalan. Ha
jól sejtem: vánkos-
hegyből kell mosolyra
bírni a szerencsét.
Feljön a nap, nyugodt
lehetsz, velem nem
osztja meg absztrakt
gémeskút-törtjeles
szépségét az Alföld,
de a sziszegő, saját
farkába harapó folyó-
kígyó fölé hajolva
itt is agancsos védekezésre
készteti állatvilágát
az ösztön: felhő- és
esőtaposó nappal, béka-
murcis fortyogással
vigasztalja magát a
védtelen, hol a kalász is
jobbára csak kenyérfa:
szeretem ezt a tájat,
jurta-szemû népet, ösztövér
csipa-sarkantyús álmaival,
hősnek kiválasztott,
kisebbséginek becézett
csíra-nyelvöltéses, ég
górcsöve alatt felcseperedő
szőrmókás nyaraival, ki
ha kell - kérgestenyér
forró markolású mag -
az érdemtelent is szájon
vágja. Nincs is felemelőbb:
lehajolok hozzá s hozzád,
fejemből s a világ

fejéből kiszalad a vér.
Gége köve, befog öles
csúzli, vörös rókaprém.
Mi haj s fejbőr alatt vala,
az valódi: emberi agy
a szellem parókája,
s egy röntgen-kocka jeges
derengésében megőrzött
szajha, - tudta ezt
Gottfried Benn - akinek
porhüvelyében fiatal
patkány fészkelte be
magát, háborúval az ember
mire jut. Este van és
újra reggel. Ez annyit tesz:
hallgatlak, földből ellátlak,
súgja hozzád emelkedve
néhány perfektül beszélő
levél. Ki mondaná, hogy
vége van a nyárnak?
Oda hamvas szilva-
ide feszes búza-zárójel
való! Győzködhetem nem
maradhat magáénak az ember.
Kidugja nyelvét a mag:
ne mondd, ami mondhatatlan!
Fákon keresztül áraszt
nyugalmat az ember,
sok-sok itteni aggodalma
kárpótlása, de míg él, s azon túl is,
minden csak fogalom.

Ha eső, akkor Rilke,
ha Rilke, utazom:
valaki ürességtől
lebegő toronyház-
kabátzsebemben sem
talál pénzes címzésre,
ellenben a könyv, benne
friss, titkos bankó,
italra, virágra és Istenem,
nőkre, ott lapult,  amikor
a párnás, kéjes ujj
zsebemben talált volna
épp megfelelő menedékre,
de kiábrándította
a fékező villamos,
s ha Rilke, hazaviszem
kabátomban az esőt.

Hazaviszed kabátodban az esőt,
test nélkül is begőzöl.
Az az elillanni képtelen
lány a villamoson. Tolvajtól
tolvaj: hagyod: majdhogynem
élvezed álmot színlelve a finom
ujjak simogatással felérő
kutatását, s hogy nem holtvágány
a gazzal benőtt lábközi sín,
csak átválthatatlan, érintése
elektron töltésû. "Az erősebb
lét", gondolod, ha nem te lennél
ettől is szegényebb! Végig-
nyúlva elfekszel az ágyon, arcodon
könyv, sose jutsz a végére.
Rádfogott sorok közti hosszú: ó
pisztolycsőként viselkedik.

Piszkosan raktározták el
szótárakban a szavakat.
Bugyogó: boríték szélen enyv,
vérem bolondja az a bolha...
Föladom! Érzéseimre, asszonyom,
világot bízni, nemes lélekre
vall, de hogy mondat, verssor
könnyebb idézhetőség miatt
rímmel rándítassék össze? Miért,
kérdezem, miért? Hogy utóbb
szellemi komornyikommal
kísértessem ki életem
hatása alá került, sorsomon
időző, magáról megfeledkezőt?
Árnnyal kilengő, amatőr idő-
mérő az ég. Emlékezzék pesti
útjainkra. Feküdt parti lépcsőjén
hullámpapírba burkolódzva
egy alak, lábfején - így szokták
vagy nem szokták ültetésre
előkészíteni a fát - gyökér
helyett gesztenyefoltos fagy-
sebforradás: ma sem tudom, volt-e
benne káromkodás, tolvajnyelvünkhöz
jól jött némi mutogatás:
rongyaiból - minek magyarázzam -
hagyma-sejtelméből kirajzolódó
Brâncusi-torzó, könnyező rügy-Mária;
iszonytató papundekli-lét, véres
bugyogója villant elő; nincs
ilyesmire hiteles fordítás,
falat kenyérre cserélte volna
mindenét; nos, láthatja, elég
romlatag világ, testi penész:
kerge bársonynadrág-gomba;
emlegetni is kár kiért, miért,
csuklik hús az ölben; velem van
azóta, szájához gólyalábon jár a rizs.

Álmomból apám kifelé,
anyám befelé menekül.

Végül is földet
halál után sem
púpnak kapja az ember;

teli kofferrel sem
lehet csak úgy ukmukfukk
mennybe szállni.

Nem tudom mitévő legyek,
nem tanítottak meg rá,
hogy mindkettőjüknek
helyeselni tudjak!

Álmomból ébredő exhumálás:
füves terep, szagos ujj,
koponyám nálad, nálam a kacs;
mocskolódást nem tûr,
csúszógátlós, kalocsnis-
szakállal kel át, süllyed,
emelkedik, habzó, ovális
tükröt tart a has, maradjunk
a hasonlatnál: anyáskodva,
kukacostól, gazosan domborodik ki
e nem rég még akasztófáról
emberfejjel lekottázott fohász;
egyről áhítozó pillanat;
valaki, értelmes halálba
reménykedve, utánunk kiált,
bronz szoknyáját átveszi
a harangzúgás; szép ember-
pár, nyomodban gyilkos és
áldozat, s nincs iszonyúbb
az epigonhalálnál. Védd magad!

Az odaáti nagy csönd,
hogy el ne felejtsem
verset falból írok,
árnyékom ül a falra,
holott ennyi fényûzéstől
lehetnék a fény.
Vér világít, bőr dereng.
Arc-őrző tükröm ki-
kienged, hogy utána
ismét csontok közt
érezzem jól magam.
Ki kimarad a ritmikus
szuszogásból, költészetből
marad ki. "Gézcsók",
toll a papíron elkezel.
Jobb ma egy álmos
zsinagóga, mint holnap
az időtálló kételkedés,
halállal összeadó kereszt.
Megcsalom magam.
Nem mer lámpalázas
gondolataimmal az álom
szemem függönye elé állni.

Vers többlete, hogy
benne fogyóeszköz a szó...
Szemezek a sivataggal,
ennyi szem közt, hogy
találnék Istenre?
Vagy itt a közeli hegy,
csúcsai idelátszanak,
de nem minden csúcs
feltétlenül remény.
Szemöldök-ceruzával
húz árnyékból csíkot
ajtóink alá a hajnal,
de nem minden Nap szép,
nőnemû, önmagáért ragyogó,
Tûnődhetsz, szakadék
fölött mutatkozik be
a halál; elképedve figyeled
mint formál gőzölgő, búbos,
mesébe, káromlásba illő figurát
zuhanásközben köpedelemből
az undor s az árulás;
s mi marad hajlított,
csupán ítéletvégrehajtó
pálcává szemünk előtt
a szivárvány; előbb örvény-
bûvölő eső. Nos, ha volna
még elég bátorság a félelemre,
nem hínáros, algás
ragacsos vizek alján
ide-odahajló holdat,
Isten föl nem használt kotonját
piszkálgatná, próbálgatná
csobbanó kő fizikájára
e gyerekes, örök kíváncsiskodásban
és vonzásban élő világ.

Szellemidézéssel, szeles
tértáncoltatással kezdi
hidegtől elszokott őszi
didergését a most, ki tudja
milyen évre hallgató
Néphadsereg utca, ahol
többnyire álmából nem
ébred, riad hajnalonként
az ember. Sugaras légihíd,
kulcslyuk-sikoly, fülét
fogva Much érkezik. De
a csönd, legyen elég, foglalt.
Bennfelejtesz valakit
a titokban. Helyes, ha szád
körül ácskapocs-ránc van.
Ládával szállítómunkás
zörög, villamos baktat,
nyálkás úttesten reflektor:
begyulladt foggyökér,
minisztert kísérő rendőr-
autó surran; fenekesedik,
aranytöltéses nadrágfolt
Ócskáséknál falon az üresen
maradt képkeret. Állok a
Luxorban: nem az, hogy a költő,
a költészet éhezik
barátom, az a baj! Rágondolok
s keserût nyelek, de máris
kockacukorral - ki ne
emlékeznék rá: Kassák kövesíti
fúgái közé friss kávét
csurgatva, szurkot színlelve
valami kopást éleiken
szemléltethető kubista-
formának. Száll a füst,
kilógja magát rajtam a vándor-
motívumos Jékely-kabát;
háborús Dél, erdőben, naponta
kémlelem így az eget: nap,
hold, vaddisznó-orr, felhők
zümmögő makkja, lopakodó földi
légész, bélpoklos radar-stüszi.

Orral lefelé zuhanva
kettészelt citromként,
hegypúphoz közeledve
savanyítja légterét
a repülő. Sampontól
csilló, szálaira bomló
szénsav sistergéssel
tapad jeges ablakaihoz
a haj. Borzong a hegyre
látó: bütyköt védő gumi,
csúcson gyûrûsödő szem,
vulkántól, földrengéstől óvó
tekintet. Magad sem tudod
hova légy! Kifosztott
irattár-ország, antenna-
gémkapocs, halál lopásaihoz
hőtéglás ujj falaz. Száll
a por, futtatja bőrön magát
az undor, emlő biccen,
összekoccan, hidegrázás,
zsibbadó húskockára szakad
fogásban a kéz. Születés
előtt, árvaság csúcsán,
mikor a világot bentről
kiokoskodtad! Isten össze-
gyûrt, de évszakaival
megbánt, kisimított
szerelmetes fogalmazványa
valamennyi part két oldalát
lombbal beborító fa. És
semmi halandzsa. Kihûl
a fény poszka teste. Penészes
ég, ejtőernyős laska.
Fájdalomtól meggyötört,
papírhajtogatásos arc. Akár-
hogy is, úgy tûnik, nem vált
be a világ. S míg körbejár
csorba gyógyszertári pohár,
ujjak ragacsos holtpontja.
Fejed, ha majd már nem fáj,
lesz-e cél ily egyértelmû?
Bekapsz hát egy fránya
pirulát, végigszövegeli
torkod, megrémiszt a ragyogás,
átüt bőrödön csontod.

Tompán döng sugaras
koponya kaptafa. Ez
az arc - fûvel, fa-
levéllel fényesített
páratlan cipő - kell
nekem! Szilveszteri
szerencsepénz, tejjel,
illatos olajjal föl-
ragasztott lóherés
uborka. Muszáj, hogy
az árnyak közt
végre, rádtaláljak!
Légy, ami egyébként
is volnál: haramia.
Enyém a vár, mégha
a homokozónál vissza-
fordíthatatlan ki is
zsebelnek. Nyelved
kaktusz, ritka virágja
a szó, dugd ki; ujjad
elakadt mellkas golyón
rég megfeledkezett
kézi számlálásról.
Magától halkul le a
föld, valaki, éveid
számát - sírok közti
számháború - sokallja. - -
Fekete, fekete, székre
rakott szoknya zongora.
Fusson, akinek... de aki
egyetlen vérteli hang-
jegyemen mégis együtt
pendül velem. Jön is
vissza, azon nyomban:
szaporodni szoprán szapora.

Fásult vagy. Bolond-
gomba csönget ki
álmodból, hajadat
grízes hangyák lepik el,
harmatos fûmásodpercre
beállított világ.

Ami egy fa belülről,
az a folyó.
Folyó éveidért
nem kellett volna
kettéfûrészelni a fát,
és gyûrûs éveimért
nem kellett volna
kettéfûrészelni a folyót.

Fölemeled a hangod
segítenek a hegyek,
ki hátat fordít,
visszhanggal találkozik.

Erdőből jössz,
híres mesterséged
ősi szorongásodat
a tömör lombokhoz hasonlóan
ragyogóvá csiszolni,
hogy az is örömét
lelje benned, kit
majd te falsz föl.

Fog, ízetlen lázmérő
ki be futkosó higanyvonat,
de hát az operett-ősz
évadjának vége. Éjjeli
belépőjegyek a lepkék.
Tükrös hold púderdoboz.
Talpamon levakarhatatlan
tücsökhang. Part kétoldalán
híd: mérleghinta. Arany
János csillaggal villanó
kapcsos tekintetét véltem
magamon felidézni. Majd
néhány csip-csip-csókázó
platánlevél. Aztán az sem.
"Mint ki magában hordja a csodát"
- "Kihüvelyezem sliccem
borsószem üveggombjait" -
véstem vala padra
szeretett tanárnőmnek,
akinek jószívvel, egyáltalán
nem titkolt reménnyel
halhatatlanságomat
ajánlottam föl. Hunyorog
a kis beszari kép
álom-kollázsiából. Fenekemen
a minduntalan eltört, ám
apró léptekkel megtoldott
nádpálca, amit testem
spirálos mozgatásával
igyekeztem magam is még
nyomatékosabbá tenni.

Nem az, hogy korlátolt, magos,
mélyre megnőtt, halálos,
dehogy lépcsőről lépcsőre
az, fokról fokra egyhangúbb,
az nyugtalanít, és semmi
alkoholos trükk, ami
a szomszéd csengőjén
megszólaló éles kutyahangban
élvezet, hogy az legyen, ami
lázadó polgárnak természetes
állapot a botrányos
és torokszorító hetediken.
Megáll, testének ugró szőr-
bolygós eb, pofája két oldalán
szíves lábszárcsont. Ennyi!
S ha jó neki, hát maradjon!
Feje nyomát őrizze párna,
de szarvazza is föl
két csücskével, saját
magával csalja meg álma,
de nevetséges ne legyen
egész lényét kitöltő hûséggel
üljön csak - fejkendős
vörös kánya, s más dolga se
legyen e világvégi ágyszélen.

Hold és nap tudathasadásunk
és tudathasadása ez a földnek.
Édes Villon, ölelkezünk, vers-
lábbal taposom a vizet,
érzem és látom a ritmust,
feleselvén árnyékommal
lehetsz világi nélkülem,
nyakadon vízhurokkal
"megtudhatod tested mily nehéz"
vagy még inkább mily könnyû.
Megtudhatom én is, ha
ez árfolyamszerû zuhanásban
orrvitorlámat nem támogatja
lélegzetem, s kinn leszek
már minden vízből; - lisztes
lepedő, comb-tenyér közt
meg-meggyûrődő, csordulásig-teli
bőrzsák, őröl a telhetetlen
szerelem-malom, őröl! Tûnődhetek:
széllovas gondolatjelem
hová tegyem? Most azonban
Péntek vagyok, akinek e szem,
- ó, maradjak meg hajótöröttnek -
fényárban úszva szigetel,
lehorgonyozva szempilla-
vasmacskáival az álom.

Õsz van, mindenek előtt
nem lehet tömeg-
hisztériát kelteni
a versben. Kigyulladt
vetítővászon a szesz,
pillád tompahegyû gramofontû.
Õsz van, mégha a mozi
kirakatát elhomályosító
lemezborító szoknyából
kikandikáló mikro-
barázdás-seggû nőt
megszólítani nem is
tudom. Áll, ablaknál
háttal - lócitrom konty -
és énekel. Nem kérdés:
az udvaron kifogott
filmben vizelő lovacska
patáját fölemelte.
Életre kelt hiány.
Szemellenző. "Üresen is
tele van a melltartó".
pönögi, szájához szorított
fésüvel az öreg, szüntelen
részeg, börtönt viselt,
nevében is: kocsis. Füst
kötelez! Arcán rozsdás
ráncos-ránc. Õsz van,
stelázsit szegélyező,
csipkeszélû kombinék díszítik
a párnás húsok közt
dunsztolódó, óvszeres
befőtteket a patkán.

Szép, szép, nyújtózkodásait
nem gúnyolom s nem utánzom,
fordítja le erdő fáinak
ügyetlen mozdulataimat
hátam mögötti susmusolással
hajnali jeltolmácsom, a szél.
S mi van, ha mégsem azon a bizonyos
sziklás, hegyi úton érkezel?
Egy ág, melltartó nem ejti le
csecsét, de fejem fölött
siketnémák csengőjén kigyulladó
vörös frásszal jelzi érkezését
a nap. Hangomba kapaszkodsz,
zöngétlen múlt: fák álombéli
nyújtózkodását figyelem. Méhed
napraforgó, has-tányér miteszer.
Csak azt ne mondd: legkedvesebb!
Benn mindenki nyári mikulás.
Agyadból, fogadból kilopott
mész; testedből hungarocel-
várfal; szaros őseiddel hó-
golyóztam. Nincs is ebben
semmi különös, ha már az ember
unja magát, válla, feje félig kinn.
Víz, víz, anya-szakadék, lélegzethez
jut, szakállt növeszt, így jó,
így sokkal könnyebb: van
mivel az elmúlásra csodálkozó
pillantást megtartani; szájhoz
emelt pisztoly felfújja magát.

Halhatatlansága bánja,
amiért nyakkendőjére
soha nem kötött csomót.
Ez tény. Asztalon felejtett
pohár szárazborával
- áttûnve ragyogó formán -
sem csak könyvei kifogyhatatlan
cseppfolyósítására emlékezhet.
S mit végképp ésszel nem
ért fel: éhségére gyertya-láng-hal
szál-ká-ta-la-ní-tá-sá-ba
fogott az este. Mi azért
ne féltsük a jó öreget.
Tett még egy kitérőt,
rusnya egy dög, fixírozta,
dekoltázsa margaréták közé
vágott rozsdás kapa, emlői
közt hámló bőr, hagyta magát
elgazosítani. Nem úgy
a fából nyert nyersgumi has,
mikor már évelő ágaskodójára
ereszkedett, onnan már
nem volt akármi kibújni.

Ha a sugár, kristály-sittről
dalolva édesgeti kedvesét,
bízhatsz benne: hajnal lesz.
Hajnal van: keresztút, négy
esernyős sarkon időző figura.
Elindul egyik - ne nevess korán -,
kit majd álmomban is követek.
Karjára tetovált hokiütő,
durva fogástól vérkorong.
Körülötte józan forgalom,
herés gumikerék, Heródes fék-
próbás utca, régi szerető,
mosolyog: visszapillantó tükörből
a szerencse; mert mi a jó,
mi is volna a világon
a legnehezebb, ha szeretni
tudná végre az embereket,
s nem sarkokon posztolva,
sorsokon kifényesedve, bûzlő
buli, városcímeres csatorna-
tető, hol ráfogják, hogy az arany-
eres pisztoly napi kúpjáért
miatta sóvárog az állhatatlan
halál. Megáll, nem tudja, hogy
követem, még álmában is: szó,
szó, élesztő, kel, térül-fordul az eredő.

Testeden
helyi választások
de nem szavazatok

Levetkőzvén
csukott szemmel
az egyetlen látás felé
lábköznézőben jár ész

de aki levetkőzvén
csukott szemmel
az egyetlen látás felé
lábköznézőbe jár
lángész

És itt
de csakis itt
emberpárti vagyok

Kiráz mosolyából
száz halottat,
riszálja magát a száj,
két elülső fogához
- feszesen tapadó
rózsaszínû bugyogó -
ínye villan elő.
Ha ezt megúszod,
ha ezt megúszom,
nagyon kívánom,
görcsével tart a torok,
begyûrûz rostszerû
súrlódással és
sajtos pihével a has.
Itt valami, itt valaha...
S mintha csak
életemről lenne szó,
nagy szőrös
pina: bekaplak!

Valóság a hasonlat fele,
miért ne élhetnék vissza vele.
Pálinka: csipkebokor,
remlélem még nem a pokol.
Konzervatív tengeri média,
égre nyíló szagantennás szardénia,
mit ellep a légy; siketduma,
s hogy vissza nem fog a Duna
el ne hidd! Porba lejt
hazafelé a Vígadó s a Parlament,
parti párti megtört énész,
úton van, reméli a révész,
sohase gondolt, most sem, a révre,
fizet is mohó gége érte.
Pálinka: csipkebokor,
remlélem még nem a pokol.
Dániel oroszlánja szerint,
ki itt jár, csönddel incselkedik.
Kinn a macska, benn az ünnep,
szörnyek jönnek és eltûnnek,
volt-lesz mindig, aki bedől,
hátam mögött maceszredőny.
Arról van szó, hogy aki haza-
felé út híján, hegynek fel, szelet harapva
orra bukik, havas porba süpped arca,
s míg sejtelméig felolvadva
végső nyugovóra nem lel, szava
sem több, mint itt bárkinek.
Éljen bár gyökéren, kenyéren, vízen,
legyen a világ olyan, amilyen.
Hasonlíts, barátom, lépj ki a napra:
"az ember: isten fia és isten atyja"

Mással beszél, teszi le
szened sugárzó kagylóját
az ég, miközben csupa fül vagy
egy névnapot köszöntő
erdei mesében... Locsog mécses
a sötétben, láncos gumi,
hébe-hóba héberírás.
Hogy mi kerülget, nem kétséges:
tábornok, szív fölött
földrengés-biztos toronyház
kitüntetés. Ki tudja
hány fogásos a tenger?
Gyomor, egymást kergető
kutyák, lépcsőfordulóban
visszaadott estebéd.
Mit mondja, szemfényvesztés,
mit a halál másirányú
elfoglaltsága miatt
nem fogadhatott el. Siklófullánk
füvészkerti csúzli,
pókháló és szél hajba kap,
"az ablak benne volt,
a kő nem!" Ülök a vízhez,
semmi, magamat idézem
vissza: lenni, belepusztulok!
Senki sem Isten önmagában.
Egy zsinagógáról álmodó fûszál
csigakolosszusra ébredve
úgy döntött, lépteimnek is
alá veti magát, csakhogy
hitemnél megmaradjak.
Akár hallgathatnék is már.
Vers a költő halálból létbe
látogatható kapucédulája.
Álmodban zebrás-mosoly,
karambolozó Hitler-bajusz,
homokba ájult csavarfej,
és csak igen lassan a mágneses nap.
Visszaadja hitemet a Duna,
nem csaphatom be, hisz azzal, hogy
lehull, pikellyé változik
még nem lesz hal a levél,
nem válik fává a víz.

Csapra verem a napot,
kijön Diogenész, mi van itt,
fiúk, az Istenért? Vakon írok,
hogy olvasni ne kelljen
s ti tengerrel - felbukó és
letûnő kerti szörny, juhar-cápa
taraj uszony - együtt
kukorékoltok, szátokban
szél kezelte hab, korsó
barna sör, lógásaitok ha
engedné sem csúszhatnátok már
lejjebb; tartom magam
mindenféle úthoz, kőbe
botolva tudtam meg mégis
ki vagyok, kőbe botolva
jut eszembe az éj: hiába
épült be hálóval a fagy;
kristály sugárzó kékségébe
továbbra is kiveti hálóját
a halász; retur-gyomor, vissza-
felé is keserû, másféle szörny;
hangoskodtok, kaszaboltok,
haraptok s amikor magam is
ezt tenném, óvatlanságomért
megbirsel a fa; fiúk, az Istenért,
hagyjátok helyén a napot.

Ha majd már nem a praktikus
okokból fenyősítettem
frizurámat. Röpköd hófödte
vállam körvonala fölött
fürge kéz. Ördög foglalja
le, Istent is megelőzve,
bennem az észt. Ha az
a szomszéd széken ülő
nagyhangú nem venné el
tükör-felem! Csússzak
lejjebb, súgja elcsigázott,
dörzsölködéshez szokott
fülembe borotválás közben
a fodrász. Vérző orr
akadályozza a tovább-
csúszást. Élettel, holt-
versenyben, bobpályás
szakáll marad. Úgy teszek,
mint aki hiszi, és nem hiszem!
Nyakam köré próbaképpen
ütésgátló homokzsák-emlő.
Átülök. Pedikûr, manikûr,
Orosz-baba-sorozat,
gőzölög, kedveskedik
lavorszélen a lábujj.
Amúgy: gáz-síp, cserép-
kályha, héra-jazzorgona.
Megtelik melegséggel,
gerinces kottára hangolva
a fehér izzású munkaszoba.

Bepillantani, joga,
tüske rejtegető
MÁV-igazolvány
réz-rózsás lugasába
egyedül a kalauznak
lett volna. Anno:
ezerkilencszáz-
hatvannyolc; határ.
Hazárdírozó, padot
sorrendben ülő
társaság. Kártya-cirkli,
szobor-fogda, bevetés
előtti szesznyakaló,
akiről kúszás közben
- konyakosmeggy -
páncélsisak - derül
csak ki, mitől oly
ragyogó és mégis
émelyítő minden katona-
temető. Állt a vonat,
mosoly: arcból kifogva,
szemfogra húzott
abrakzsák, tükör-
patkoló nyelv és
szent fo-ga-da-lom,
mégha a költészet
álompolgári alapon
jár is a világnak,
bolhával szemben
mégis csak kisebbségi
érzései vannak, mert
voltak: férfi nővel
kesztyûs kézzel
bánt, nagy kozmikus
egyesülésekről regéltek:
súlytalanságban,
bizonyíthatóan,
testmagasságának
további növekedésére
számíthat az ember;
karóra célzott gumi
- addigra - ki tudja
honnan, nő érkezett,
harisnyája bokáig tekerve,
pad alól kutya somfordált
elő, csupasz lábát
körülcsobogta. Állt
a vonat, félek, zokogta
a nő, holott még nem
ropogtak a fegyverek,
melle parázs, tüzet
kér, köldökhöz nyomott,
önmagára gyújtott
cigarettavég.

Petri világkörúti kalamajkája
az a Csûrösnél felejtett
kalap, amit én holdon véltem
fölfedezni. Üzenem tehát:
költőnek nem kifizetődő
világ-hit-bank számlájáról,
nap aranyfedezetével,
előbb az isteni képmást
ropogós papírbankóra
- levegőbe köröző sirályok -
majd a sirályok csőrével
vizet érően fillére
átváltani, elherdálni
mindnyájunk valuta alapját:
az eget, s legyen elég néki is
a "falu végén kurta kocsma"

Csiga: fû közé gyûrt,
megkövesedett
csizmaszár: késsel.
Este van, még a jó
Pap tér is holtig
tanul. Bemegyek - pisi-
szagú átjáróház,
jól kijövök a múlt-
idővel. Szerelem:
érzelmek mennyei
diktatúrája; résen
leszek! Döng,
választékosan döng
falhoz ütődve és
gyep szélen gurulva
lábaink előtt megállva
a labda. Száll a por,
lét nő egymásnak
háttal, az is mi?
Anyja hasában mindenki
luftot, jó esetben is
csak öngólt rúghat.
Este van, bőrünk ráncos
incselkedéseivel
minduntalan igazít
rajtunk a mozgás,
csakhogy a test
fölöslegét keltse.

Két példányt leütve
- tokád hengerből kicsúszó
átütőpapír-gyûrődés -
kopog a szájba rejtett
írógép, nyelved famentesen
pörög be; kettős teher
ujjunk egymásba csupa
elkötetlen szál, amire
ha egy ölelés nem köt
újabb és újabb csomót,
nincs testi megbékélés,
mert a nő, olvasom Strindbergnél,
"befejezetlen teremtmény",
férfi ölelésében a folytatás.

Családom idióta.
Ha szeretlek, szeretlek,
nehogy azt hidd
ölelkezéseinkkel
semmibe veheted
az időt. Föltartóztatás,
bankrablás itt nem
számít. Tengernyi
spermában nőnemû
pántlikázik. Minden
árnyalat érdekel,
hisz az ide-oda is
alig; tartozni pedig
nem csak csodálatos,
de szükségszerû.
Bevárlak, kiteljesedésed
legyen érdekes.
Teherbe ejtem a vizet,
türelem. Ezt mondaná
az apám is: türelem!
S míg szappanhabos
csönd-hártyás fül -
rugdalódzni nem kezd
a hang-embriós világ -
bármi lehet. Ki-
engedem halálomat.

Hajnalra minden szót
megkívánsz, amivel
álmodban dícsérni
tudtad őt. Hát ilyet
merészelsz? Tessék:
ébredj világra férfi,
rongy-közi életre surranó;
Trabantok, zenélő
macskakövek közé,
nem volt hely,
ahová a hó vissza-
szállhatott volna
az idén. Lélegzettel
fúgázol. Álomporos
kábulatban csúsztatod
le magad egy ég-
tájjal kérkedő fa
földbe kapaszkodó
gyökérzetéhez. Éhesen,
jóllakottan halkabbak-e
a partra kiszoruló
ölelkező párok?
Süt a nap, teszel
rá; kormos korongozó
orrluk. Egyetemleges víz;
vers-szem-eszter.
Tûnj el, taknyos lidérc!

Ahonnan üzenni lehet,
semmiképp nem pokol.
Van is annál jobb, mint
egy hazai, de biztonságos
megalázás? Elszámolsz
olykor százig, minden
álom szörnyû, hát még
a boldog álom! Gyerekhez
szólsz, anyja válaszol;
nemtelenné tesz az ön-
vád. Keserû vagy, idő-tér
nyálban összehuppan.
Önrabláshoz pikoló bokafixes
sörzokni. Papucsférj-nyelv
párja, summázod; étel,
ital visszajár, félúton.
Vérhólyag a száj bóbitája.
S mert úgy igaz, elérzékenyülsz.
Végül is nincs erőszakosabb
és önzőbb, mint a szeretet.
Fényre könny: valódi
aranymosó. Ismerős,
anyáskodó ébredéskor
a hang: sírj csak, ostoba,
addig se kövesedik szemed!

Mire elfogy a bor
s kiszédülök a polcon
álló, gyorsfelfogású
szódásüveg alól, hajnal
lesz; kész őrület;
magam-kívül nincsen
tér: csak csend. S mi
a csend? Pocsolyában
Istennel szembesülő
jelenlét. Kar szőrszálról
elröppenni-kész léggömb;
ráz a hideg, helypénzt
követel a bőr bolhapiacán
a remény, kiszabadulnak
az éjjel nevek gyûjtő-
táborába került tárgyak,
s vackukból kitakaródzott
csupasz gyertyák prüszkölnek.
Az lesz az a nap.
Fényes, csöndes sivatagi homok
- lélegzet vissza-
fojtva figyelem: -
kiszáradt, nyikorgó
deszkaszálkás, álom-
parkettás tekintet.
Az lesz az a nap, amikor
az ágy szegélylécei közé ...
de mozdulataimat nem találom.