felkínálod -
életre soha
nem mondhatom
viszont látásra

Rajtaütés-szerû hódiplomácia
lánctalpas nyom
utakon a szeretet.
A rég lehangolt
fenyők közé rejtett
zongorát, csámpás papucsa
árulja el. Zászló:
színekre bontott sorvezető,
ahová hibátlan, de
gyerekes eszméket ír
egy nemzet! Ilyesmi...
Nemek közti ellentét!
Közmondásokkal: -
"akinek nem inge
ne vegye magára"
szórakoztattál. Ám
a tölgy önelégült
költői családfám,
nem visel öltönyt.
Mégis csak a király
meztelen! Balaton,
könyöklő vitorla-tûnődés,
fényes befeléfordulás.
Szakállas mosoly
frissen borotvált arc.
Zárt férfi gyûrû,
mellúszó mozdulattal
választottalak szét.
Szárítókötél, feszes
gitárhúr, kilógja magát
a vizes, rongyos tenyér.

...mire emlékeim egyiptomából
kivezetsz és újra idézel
macskakörmök közt dorombolok
mondta valaki
szájában csempészve át
azt oda amit manapság
árnyékvilágnak tudunk de
előtte még semmi se volt

Én, árnyékkal gyanúsítható lény
úgy döntöttem
helyet cserélek a folyóval
nem is vitás: képmutató leszek

A semmi hasonlata a víz
ezt mondta. Mikor pedig
már derékig állt benne,
nem volt hasonlata.

közöttünk
már csak üvegfal
a csendtől
feszes levegő

keressük egymást
mint a fák
egymás árnyékában
forgunk

körbejárjuk
önmagunkat
gyûlnek az idegen
lábnyomok

leszédülünk
a napra

időtlen
reményt virágzik koponyánk

borítékba zárt
napjaidon
az éj
szigorú rézpecsétje

álarcos
összeesküvők a fák
elárulták
útjaidat

fejedre
mert megszépült a szerelemtől
kitûzte vérdíjul
csillagait
az ég

állandó önrobbanás veszély
álmatlan felizzó szénszemedben

hátadon a nyár
letépett plakátjai

megőrzi szavad a cserépretört korsó

-----------------------------------

elcsöppent szempilla
gyertyák közt
hûvös szemed ravatali magánya

a földeken
térded ízületes ropogása
fasorok közt
farkas-
ként kémlelő szemed

a hajad erdő
zúgás

elárul

megvilágít a tél
jéggé válsz
végtelen
út
leszel

napjaidat
ablakok közé zárta
az éjszaka

a táj
fehér lázban
reményedet
kibeszélte

a tûzeső
pusztította parton
már csak az értelem
kagyló árvaság

Fölégette a láz
kilevelezte szádat
torkodban föl-le csapkodó
fecske szárnyak

Áll vörös-kakas
hegyélen a nap
ágakon könny ül
szemünkön harmat

Megnyílik a torkod égboltja
felszakadozik árvaságom -
Madarak piros térképe
álmatlan szemedben

Ledől a szódásüveg
fához ütődik az ég
Megzavarodik magányában az alkony
csillagokra szabja ereit

A hangtól kettétört cserépben
lélegzeted lázvirága
Öröm bőralatti napsütés
soha-nem-volt nyarak jégverése

Közöttünk
már csak üvegfal
a csendtől
feszes levegő -

keressük egymást mint a fák
egymás árnyékában forgunk -
körbejárjuk önmagunkat

gyûlnek az idegen lábnyomok

leszédülünk a napra
időtlen reményt
virágzik koponyánk

Állandó önrobbanás veszély
Álmatlan felizzó szén-szemedben

Hátadon a nyár letépett plakátjai
Megőrzi szavad a cserépre tört korsó

Elcsöppent szempilla-gyertyák között
hûvös szemed ravatali magánya

Borítékba zárt napjaidon
az éj szigorú rézpecsétje

Álarcos összeesküvők a fák
elárulták útjaidat

A fejedre
mert megszépült a szerelemtől
kitûzte vérdíjul
csillagait
az ég

És megnehezedik

terhessége hetedik
hónapjában a föld

Föllélegzik a fû
gyümölcs ájul el a fán

A teremtés ki tudja
hányadik napján

Homlokdon a csillag
míg kőujjaid szorítnak
Négyszögébe zár a tél

Jégbevert szögek
a lábnyomok

A földeken
térded ízületes ropogása
fasorok közt
farkasként kémlelő szemed
a hajad erdő zúgása
elárul megvilágit a tél

jéggé válsz

végtelen út leszel

Olyan volt
olyan volt ez a szerelem
mint a nyílt pályaudvaron
a vonaton
két utazó
egyik jön a másik meg elmegy
s most nem tudni
te jöttél vagy én mentem el

Kigondolom
a rügyket
gyûlnek szemembe
a virágok

testem
eleven vitrine
nem őriz több
szomorúságot

Kézbe veszem
elolvad a jég
így kapja vissza
lényeget

árnyéktér
csak a hang körvonala
levegővé fogy az ébrenlét

vigyázva lélegzel
hogy ejtőernyős tekinteted
e hazára ébresztő zuhanást el nem vétse

Mennyi búcsúzkodó
integetés, szabaduló
megkönnyebbülés
fog el, húzódik meg
urna takarítás közben
egy-egy ablakon kihajolt,
rongyos pillanatban.

A portól, mi
személytelen,
különválik,
fölfelé száll,
majd alámerül
és személyes.

Beszélgettünk. Lyukasórák,
csendes áthelyezések,
korgó gyomrú mitológiák,
hullám rajzolatú asztal,
szalvéta vitorla kenyér,
sárgarépa masni húsleves,
tengeri betegség kukorica,
mûfogsor viszlát estebéd.
Tény, hogy pecsétes.
Gondolattal hosszabb tér.
Saját maga sodorta cigaretta,
füstből hegedû - piros csőrû hattyú.
Üres skatulya, karmesteri dobogó,
visszakopogott kottafejû gyufa.
Esik a hó, elolvad. Vershez a víz előleg.
Játsszanak csak vélem kedvükre a dolgok.
Bajusz-fogas, gőzölgő, kilógja
magát a szimbolikus világ.

---------------------------------------------

Írógép kopog, ülök
a nyikorgó hold-forgó széken.
Kiemelték épületből az emeleteket,
ház körül az utat elhordták.
Azt kérded, hol vagyok most, szavamra,
bekéredzkedtem egy kérdésbe,
s életemmel nem felelhetek!

Ez az évszak is jól kezdődik
kijön Vivaldi a fából
bőröm véres kottapapír
borzongató hangjegyek
Ki akarta ezt a lábon
kihordható zenét ki mer itt
feleselni évezredekkel
ujjam víz közepéhez ér
s akár egy hanglemezt
megfordítja a folyót
ott is szól ott is remény ott is zene!

Szemőrző, esőláncon
tartott gondolataimat
szabadjára engedem
nincs félnivalóm a hazában.

Átdöcög egy vonat
kivilágított ablakaival.

Bélyegszemû tömeg
a világ folyó albumába
történelmét nem szégyellő
cserepartnert keres.

Találkozunk.
Mint moziban
önmaga elé ülő tekintet.
Torkunk gépház réseiből
leheletünk sugaras
vetítővászon.
Fog: bársonyba süppedt széksor.
Emléket bont a nyál.

Fogalmam sincs, miért,
milyen folytatást remélve
figyelik úton-útfélen
szigeten, uszodábôl jövet
blúzuk kettőspontját
oly önfeledten a lányok.
A tény azonban, hogy nyár
van: tény, s emelkedő ágon
a Duna, felhő-nyál, nap-hold-
luk, furulyás mennyei hang,
de ha megállok, sajtdoboz
légkör a bemutatkozás,
gesztusból, megalázó
hajlongásból veszi vissza
s méri fel az orr az arc
arc közötti távolságot,
majd, mivel másra figyelni
képtelen, mind magát ajánlja.
De a csönd, akárhogy is,
követhetetlen! Első, hosszú-
lábú nő, hiába, hogy napimádó
voltam, folyékony a testi
távíró, álomporom, sejted
mire pazaroltam... Torpanok,
mégha az eső mindent meg-
rövidít is; gondolkodni,
igazán, mégis csak fához
támaszkodva, vízhez közel
tudok. Kiemelek hát találomra
egy helyet: levelek közt
átívelő porhüvelyével
egészíti ki hiányzó fáit
a part. Oda ülök, tenyérből
rendezem el arcom.

Halat akart fogni
hálót találta fel
hálóra újabb háló
a hal képlete

távol
ablak világít

nézed
le nem vennéd szemed

tested nincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed

A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik

csak ők vannak már
te nem vagy -

s most következik
életed

Ki filteres teára
verset ír buja
kamillás rét
csészébe teszem
megfogja
vers forr versforma
s a madzagon
sárkány lebeg

és testetlen is légy
mint az áram
kösd földhöz mind ki hozzád ér
tedd próbára a csodát
hívőnek a halál is
lehet fizikai példa, ha látja
mit te látsz: - az asztalon
a méla szódásüveget
csak megérinted
máris hóvá lett
és szemfényvesztés ez a nyár
mosolyra vetkőztetett hullám

Alul, felül nyomtalanul.
Fordul a szó komolyra,
szél zörren, magvas blúz
- ziherhejsztû-tulipán -
öle csokrát összefogja.
Jó az, ha az ember holtig tanul.
Sebtapaszos cicifogda,
gőzölög az egytál gríz,
csobban a szem, kéjes
csöndjére nem emlékszem;
súlyt emel a teli gödör - gépkocsi-
tengely - alóla magát kivonja.
Teknőcnek a háború is csak
rohamsisakos fityisz.
Mell a mellen homokóra.
Fordul a szó komolyra,
"csak lélegzetnél nem nagyobb
hazát!" súgja, embrió-kulcsos
magzatvíz, kihallatszik
belőle a gyereksírás.

Arcközeli a tél,
s ha már nincs pénzed
tûzifára, telefonod,
villanyod kikapcsolva,
sebaj pajtás, találd
föl magad: csukló,
salak közt rozsdás
borotva, sebszûrő, test-
távhő, ömlik a meleg;
ezt gondolod; költészet
tudással perel; s meg-
csúszva, félre ütve,
fölszikrázva, áramot
lopva, visszakérdez
latornak az anyag: miért
Jézus szöggel átütött
vasmag tenyeréhez
vonzódik világosságot
remélve a világ, s ha
már így van, ember volnál,
miért ne lehetnél te is
a halál szakmunkása?!

Egy táv-pontos
revolverrel szemben
minden történet
befejezetlen.

Tény, hogy a gyökeret-
verő lábnak semmi
sem ismeretlen mi
a fa közelébe ér.

Én a pont vagyok,
dörög fel sötétben
egy történetbe
csöppent revolver.

Szellemidézéssel, szeles
tértáncoltatással kezdi
hidegtől elszokott őszi
didergését a most, ki tudja
milyen évre hallgató
Néphadsereg utca, ahol
többnyire álmából nem
ébred, riad hajnalonként
az ember. Sugaras légihíd,
kulcslyuk-sikoly, fülét
fogva Much érkezik. De
a csönd, legyen elég, foglalt.
Bennfelejtesz valakit
a titokban. Helyes, ha szád
körül ácskapocs-ránc van.
Ládával szállítómunkás
zörög, villamos baktat,
nyálkás úttesten reflektor:
begyulladt foggyökér,
minisztert kísérő rendőr-
autó surran; fenekesedik,
aranytöltéses nadrágfolt
Ócskáséknál falon az üresen
maradt képkeret. Állok a
Luxorban: nem az, hogy a költő,
a költészet éhezik
barátom, az a baj! Rágondolok
s keserût nyelek, de máris
kockacukorral - ki ne
emlékeznék rá: Kassák kövesíti
fúgái közé friss kávét
csurgatva, szurkot színlelve
valami kopást éleiken
szemléltethető kubista-
formának. Száll a füst,
kilógja magát rajtam a vándor-
motívumos Jékely-kabát;
háborús Dél, erdőben, naponta
kémlelem így az eget: nap,
hold, vaddisznó-orr, felhők
zümmögő makkja, lopakodó földi
légész, bélpoklos radar-stüszi.

itt zörren meg az avar de nem ez zavar
karomon fut a szem selejtes bőrharisnyát próbál fel a bolha
nyár nyár - érett szőke: o - nagy erotikus természeti ABC-ből búza
szépek és szomorúak a hajnali versek - szerelemgyerekek
valaki - alvó talpamhoz lopakodva azt kiáltja: én
szeretteimmel volt teli a föld - nem mehettem
hátgerinc - egyetlen összefüggő írás - el nem választhatja félelem
értelmes életre tanítom
kilép gravitációmból
lányszerû-nem - előzékeny vagyok - fenekén jobbra-balra indexelő tánc
fájdalom a test idegenvezetője
halálon tÚl Út nem vezet - de ki tart oda?
aluljáróban egy ember - harmonika-stelázsi - saját térfogatát nyújtja
zöngétlen légy - magányos virág - föld misztikus hasbeszélője
megy az ember valahova s azon veszi észre magát jár ez neki épp jár
kardot ránt a híd tátongó örvényhüvely
az utat sem kellett feltalálni
dadogós kő - a csend sem a régi - le-gen-da-da - felébreszti Jákobot
jönnek a kíváncsiskodók - halnyomatú léptek - merül a szem - hálóragyogás
keverem a barna lét - csészémben cukor-szedres kanál-mandula
egész nap háton hordatta magát - zsibbadó tagokkal - valahogy mégse
bír lemenni a nap
díszlépésben a nyelv
ki mondta hogy ez a halál?

Amikor a csillag-stoplis
ég alatt megvillan
és tovább döng,
míg csak lesz zöld gyep,
a lábhoz, fejhez szokott
zárójeles futball-labda,
árnyékra vetődni sosem öngól,
ördöngös testcsellel
a halált is be lehet csapni.

Vallásalapító sóhajtásommal
meg nem remegtetem
e fûre épülő kéttornyú csigaktedrálist.
Harangkötél, árnyékkörmenet.
Utoléri magát a dolgos óramutató.
Lépek, egy gödörbe lépek -
bevallom csontos ingóságom,
de te vétlen vagy. Ha valakinek,
ki már előtte nem volt
véletlenül ejted ki nevét
testedtől foszt meg
és nem a találkozástól.

Tetten ért egy pillanat-
ra órát tartó szemed
s mint gyökér a visszaérző leveleknek
árnyékodnak színhelyt ad a nap
csak emlékezetből érthető meg a fény

A fogaskerekek közti
porszemen elakad...
Emlékszel? Ha verset
írok, eldugom az órám,
így talál az idő haza magára.
Vedd eszedbe életed.
Dobd felét a Dunába,
add vissza mi az időé.
Megtörtént? Kavicsra
inkább vagy fûre
gondol az édenkerti
grafológus: az Úr.
S hogy a sziszegő,
titkosírásos kígyó nyelvén is
a kiûzött, szenvedéstől
megnemesített emberpár
történetét olvassa?
Annyi baj legyen!
Meglett fa levéllel
csúfolja a földben
maradt gyökeret,
csak amikor visszahull
- lehet ez vigaszul -
ad az ember a csöndre,
míg nincs odaát
fogaid közt szál fû
irányítja a rovarok forgalmát.

Egymásba kapaszkodó
táguló-szûkülő
országhatárok
tálban a bélyegek.

Tizennégy-
negyvenöt tele
áll a bélyeggyûjtő
s ablakos lesz szeme.

Vetkőzik a fájdalom,
megkerül a fej, széttört
tojáshéj, kihajtott ingnyak,
alig tisztázhatóan
folyik ki a száj széléig
fogak guminadrágjából
a csilló, pelenkás mosoly,
holott a lány tizenhat,
tizenöt éves, ha lehet, a fiú.
S ha igaz az, hogy munka-
eszközöm idegállapotom,
árnyékkal zsúfolt csendes-
társam: Bach g-moll fantázia
és fúgáját hallgatom,
még inkább hallgatnám;
recseg, ropog mikrofon-
próba, érek a szigeti
kolostorrom csendjében
az út menti (előbb még
fénnyel cirógató) lámpa-
soron; fölerősödik a hang,
szemét befogja platán-
levél, s a tobozt szorongató
fiúnak; - vetkőzik a fájdalom,
megállni, továbbmenni is
volna elég ok; - esővízben
ázó, zárlatos, szikrázó
kábelsarú, rögtönzött fenyő.

Rügy készül, fa körömrágása...
Bocsánat, nem zavarok ha ön mellé
telepszem és megvárom kárhozatra
mindig-kész szeretőmet? Hószalicil,
világûrben megsavanyodott rakéta,
felhődunsztos holdüveg; ilyen volt
a tél. Mérgezett halfejével világ
nyílvesszőjének tegeze a Duna.
Kígyó tekeredik, baráttá teszi
és felel a fa, értünk felel! Álmot
látni - tollbamondás - párna alá
bújva - nem esik le fiúi önérzetem.
Itt mondatja be hangtölcsér virágain
nevedet a tavasz, hajol le hozzád
fakéreg-ráncos homlokával aggódó
öreganyád az erdő, és szorít magához
a föld, ki eltévedvén az aznapi mesében
levelet fogalmazol a félelemről
- gyûrt, kosárba dobott papír -
nyújtózkodik a jeges víz.

Hazaviszed kabátodban az esőt,
test nélkül is begőzöl.
Az az elillanni képtelen
lány a villamoson. Tolvajtól
tolvaj: hagyod: majdhogynem
élvezed álmot színlelve a finom
ujjak simogatással felérő
kutatását, s hogy nem holtvágány
a gazzal benőtt lábközi sín,
csak átválthatatlan, érintése
elektron töltésû. "Az erősebb
lét", gondolod, ha nem te lennél
ettől is szegényebb! Végig-
nyúlva elfekszel az ágyon, arcodon
könyv, sose jutsz a végére.
Rádfogott sorok közti hosszú: ó
pisztolycsőként viselkedik.

Nem az, hogy korlátolt, magos,
mélyre megnőtt, halálos,
dehogy lépcsőről lépcsőre
az, fokról fokra egyhangúbb,
az nyugtalanít, és semmi
alkoholos trükk, ami
a szomszéd csengőjén
megszólaló éles kutyahangban
élvezet, hogy az legyen, ami
lázadó polgárnak természetes
állapot a botrányos
és torokszorító hetediken.
Megáll, testének ugró szőr-
bolygós eb, pofája két oldalán
szíves lábszárcsont. Ennyi!
S ha jó neki, hát maradjon!
Feje nyomát őrizze párna,
de szarvazza is föl
két csücskével, saját
magával csalja meg álma,
de nevetséges ne legyen
egész lényét kitöltő hûséggel
üljön csak - fejkendős
vörös kánya, s más dolga se
legyen e világvégi ágyszélen.

Belehallgatok az erdőbe:
kifülyüli a hallgatózót.
Ibolyán inneni és túli.-
világ kékfestője a hajnal.

Zöld ág aranykapu.
Leiskoláz a tölg,
dob és ismét dob
tenyeremben fényes makkbika.

Azzal, hogy a halálbüntetést
eltörölték, a hóhér még
a jövő ellen ügyködik!
Vetkőzöm, ujjam gyûrûzi
nyakas ruhaakasztó, "máma már"
- legalábbis az elme - nem
hasad tovább, Jézus Attila.
Ha beütöm, foltos, barokköltéses
könyökömön jön ki a világ,
leheletem mohás szőnyeg
hallgatásból érkező angyal-
földi nyelvjárásos szavaid elé.
Azt mondod: csacsi, széna,
azt mondom: száraztintás toll;
azt mondod: Betlehem, Golgota,
villanyszámla fényszalma, mondom én
tömör sötétben tapogatózom.

Ha a halálbüntetést
eltörölték is, a hóhér
még a jövő ellen ügyködik!
Vetkőzöm, ujjam gyûrûzi
nyakas ruhaakasztó, "máma már"
- legalábbis az elme - nem
hasad tovább, Jézus Attila.
Ha beütöm, foltos, barokköltéses
könyökömön jön ki a világ,
leheletem mohás szőnyeg
hallgatásból érkező angyal-
földi nyelvjárásos szavaid elé.
Azt mondod: csacsi, széna,
azt mondom: száraztintás toll;
azt mondod: Betlehem, Golgota,
villanyszámla fényszalma, mondom én,
tömör sötétben tapogatózom.

- Törd meg a fényt
változtass szemed körüli ülésrenden
mert aki a világra emlékezni tud
ajándékba kapta azt!

Ne hagyd hát hogy homokóra
melled közé lépjen
földmérő-csizmaszár-idővel
és nevet szerezzen magának a halál

Olyan volt
olyan volt ez a szerelem
mint a nyílt pályaudvaron
a vonaton
két utazó,
egyik jön a másik meg elmegy
s most nem tudni
te jöttél vagy én mentem el.

Egy zsinagógáról álmodó fûszál
csigakolosszusra ébredve úgy döntöt
lépteimnek is alá veti magát
csakhogy hitemnél megmaradjak.

Asztalomon,
beszélhetnénk erről,
még inkább az er-ről
- gyerekkor ligeti
szivattyús kút -
aláhajolni is volna
miért, de a fû alatt
- zöld posztó -
"halált virágzik";
ha valakit, hát őt
idézni; körmök félholdja,
lemezjátszó, tussal
éles gőzmozdony-rajz,
szíved rajta, mint
megannyi ezüst, tûbe,
zsibbadásba pusztult
cédélemez; lesz-e, ki
észleli, ha nem énekelsz rá
töretlen éjszaka?
Salakos az út, mint
akkor; házunk előtt -
láb-fej - fûzés, hideg
szél siklik, bőrre
égetett furulya.
Egyidényre futó-
cipős márvány-atléta
gesztenye; magától
nyíló könyv; fölveszem,
fény felé forgatom,
torok-torony hang
környékezte, bábeli;
csokornyakkendő, halcsont-
talpas helikopter-gége.

csak a halál gondolatából
építkező metacsönd
tarthat a dolgok közelében

úgy tûnik - egy elhagyatott
pincébe lépve, semlegesít
az ablakot is elfogó
fénnyel szûkmarkú sötét - de
lépteiddel megtelnek a hordók

Levegőbe beszélő tenyerek.
Áll két néma lány a villamoson
és látszólag rajtam derül.
Ki eleddig folyton némaságra vágytam,
most szólnék, de nem lehet.
"A tett halála-e az okoskodás" ott,
hol ölelő mozdulat tart távol magától?
Ilyesfélén morfondíroztam,
mikor a villamos hirtelen megállt
és zuhantunk. Én közéjük,
ők szavaimba kapaszkodva.

Történt egyszer
hogy a halász
pardon: áll
boldogtalan a parton
és a próbababa holdnak
vendéghaja volt.
Jó hecc, kezében
hullám ellen hajnecc.

Csibészes micisapkás szemével
ne tudni mire nézi a napot

Szóba kerül
fogához veri a halált

Tökéletes
tehát nincs dolgom vele

Számos: hiány:
ruhatári fogas kérdés

Úgy mondják banánhéj csónakon is
elcsúszhat az Isten

Tréningezik,
árnyék bokszolásra
sugárringbe szólt reggel
a hatalmas öklû körtefa.
Horgot üt, acod elől elhajol,
lefekszel alá
kiütéses álomtól megment:
halántékodon érrel jelző gong a nap.

Aktusos villamosütközőn
cseperedtem, tett
szerelemre is fogékonnyá
naponta temetőig az út,
tudni előre lehetett
mi marad vissza,
de hogy elöl mi történhet?
emlős csilingelés,
fékezés, visító sín,
tudni utóbb lehetett;
szokás szerint fátylas
koszorú mögött találtam menedéket,
gazdája velem egykorú,
szerelemre épphogy érett;
ott értettem meg
(századunk Istene, úgy tûnik
már akkor sem adott
semmit a megjelenésre!)
mit veszíthetek;
ruhám foltos,
temetőben az igazság
a legnagyobb hazugság -
csak mélyebbre süllyedek.
Él a halál, szent az élet!

Pedig a formája
kívülről emberi

nézed arcodat a tükörben

közelről távoli
távolról közeli

visszanéz rád
és visszanézel -

a halálig el nem éred

Bepillantani, joga,
tüske rejtegető
MÁV-igazolvány
réz-rózsás lugasába
egyedül a kalauznak
lett volna. Anno:
ezerkilencszáz-
hatvannyolc; határ.
Hazárdírozó, padot
sorrendben ülő
társaság. Kártya-cirkli,
szobor-fogda, bevetés
előtti szesznyakaló,
akiről kúszás közben
- konyakosmeggy -
páncélsisak - derül
csak ki, mitől oly
ragyogó és mégis
émelyítő minden katona-
temető. Állt a vonat,
mosoly: arcból kifogva,
szemfogra húzott
abrakzsák, tükör-
patkoló nyelv és
szent fo-ga-da-lom,
mégha a költészet
álompolgári alapon
jár is a világnak,
bolhával szemben
mégis csak kisebbségi
érzései vannak, mert
voltak: férfi nővel
kesztyûs kézzel
bánt, nagy kozmikus
egyesülésekről regéltek:
súlytalanságban,
bizonyíthatóan,
testmagasságának
további növekedésére
számíthat az ember;
karóra célzott gumi
- addigra - ki tudja
honnan, nő érkezett,
harisnyája bokáig tekerve,
pad alól kutya somfordált
elő, csupasz lábát
körülcsobogta. Állt
a vonat, félek, zokogta
a nő, holott még nem
ropogtak a fegyverek,
melle parázs, tüzet
kér, köldökhöz nyomott,
önmagára gyújtott
cigarettavég.

Elsózza magát
befagy a víz
áll a fregatt
kormánylaoát-konzervnyitó
és most, ha csak pillanatra is
kiiktatja tetőnk antennáit a szél
s máris sistergős ikrás fény önti el a szobát
Hát nem természetes?