Nyújtózkodva jön a világra
kedvet csinál álmodozásra
éjélményét megosztja
árnyékteremtő
holott le sose fekszik
s az éggel is van némi dolga
kezdettől fogva

Szedné sátorfáját,
csakhogy
mag-bakancsát bennfelejtve
- ághoz kötve körte-sátor -
szél se töri magát össze.
Hûvösödik,
megrázza magát a hegy,
néma alkimista.

"Kérem a személyijét!"
Volt csöndem hozzá,
az évfordulós Arany-kötet,
és amire most nem térek ki,
igazi lelki sziget,
becsületpróba.

Benyúl, végig tapogat
lombok közt éles
fénnyel a hajnal.
Már-már elbízom magam,
csakhogy levéltitkában
sérti meg a fát,
csakhogy enyves
csontomra spekulál.

Föltárom zsebem barlang
üregeit; kavics, csiga,
szemüveg; hegyezőmet
nappal előbb örvény nyelte
el, ez nem rendőrvicc,
mielőtt pottyan, tüskéből
kacsint rám a gesztenye.
"Munkát igazolni -
jegyzeteim négyzetrácsa
közt? - legközelebb."
Hagyom a fát, legyen
hova visszamenni!

Gyerekkorunk kerítésén
átrepült tenisz-
labdájaként kínálja fel
alvó madarait a fa.
Vagy: asztalon bor
s a tûző nap elől
szódásüveg-lovam
le nem takarom,
meg is szökik
az istenadta pára...
Időn, téren túl sem
fedezi magát az emlék.
De átvisz Kháron mindenképp...
Túlparton nyomorult zene.
Én láttam a halált,
mint légiriadó idején
elsötétítő szédület,
anyaggá dermedt mozdulat.
És csap a bomba valahova...
Parázsló mankós trombita.
Hatalmas szárnyszerû száj
kapcsolja össze a vad
kiteljesedő hangokat.
Örvényeit egyen-fagy-
lépésre tanítja be a folyó.
Õrizz meg életeddel!
Õrizz meg. Margitszigetnél
megözvegyül a Duna.
Húnyod szemed, földtől
napot, szemtől álmot
elidegeníteni nem lehet!
De a hegyi úton fölfelé
tarthatod napnak a hátad;
halál nem hagyja kihûlni
a testet. Megérkezel, lényeges:
volt, míg volt: anyagfelelős,
nézésre lebontott beszéd,
csákányozó gége,
tárnamélyi hallgatózásban.
És jönnek barbár versrombolóim,
sercegő, nyársra fûzött
szalonna-billentyûket hangol
lángok közt a szél,
bombatölcsér mosolyodhoz
morzsáért, hangya igyekszik vissza.
Normafánál irtják az erdőt.
Vakondtúrás, örökösen
kifordított zseb. Nap
ragyog és nem ragyog.
Érdekes ez? Fûrészfoggal
vicsorog a görcs, s én
ágakkal, kéreg mögé
melegedni bújnék össze.
Nem úgy a favágó,
nem úgy az erdőkerülő,
ki lefeküdvén mintát adó szemét
fába rejti el, alátétet
préslő automata az eső.
Ülsz, nem mozdulsz, nem
mozdulhatsz, akár metró-
alagútban - puska dörren,
fûrész vakkant - meg-
gyûlik bajod a sötéttel,
ellenkezőleg jut el
füledig a hang, szíveden
ujja gyökeret ereszt.

Piszkosan raktározták el
szótárakban a szavakat.
Bugyogó: boríték szélen enyv,
vérem bolondja az a bolha...
Föladom! Érzéseimre, asszonyom,
világot bízni, nemes lélekre
vall, de hogy mondat, verssor
könnyebb idézhetőség miatt
rímmel rándíttassék össze? Miért,
kérdezem, miért? Hogy utóbb
szellemi komornyikommal
kísértessem ki életem
hatása alá került, sorsomon
időző, magáról megfeledkezőt?
Árnnyal kilengő, amatőr idő-
mérő az ég. Emlékezzék pesti
útjainkra. Feküdt part lépcsőjén
hullámpapírba burkolódzva
egy alak, lábfején - így szokták
vagy nem szokták ültetésre
előkészíteni a fát - gyökér
helyett gesztenyefoltos fagy-
sebforradás; ma sem tudom, volt-e
benne káromkodás, tolvajnyelvünkhöz jól
jött némi mutogatás;
rongyaiból - minek magyarázzam -
hagyma-sejtelméből kirajzolódó
Brâncuºi-torzó, könnyező rügy-Mária;
iszonytató papundekli-lét, véres
bugyogója villant elő; nincs
ilyesmire hiteles fordítás,
falat kenyérre cserélte volna
mindenét; nos, láthatja, elég
romlatag világ, testi penész:
kerge bársonynadrág-gomba;
emlegetni is kár kiért.
Csuklik hús az ölben.

Piszkosan raktározták el
szótárakban a szavakat.
Bugyogó: boríték szélen enyv,
vérem bolondja az a bolha...
Föladom! Érzéseimre, asszonyom,
világot bízni, nemes lélekre
vall, de hogy mondat, verssor
könnyebb idézhetőség miatt
rímmel rándítassék össze? Miért,
kérdezem, miért? Hogy utóbb
szellemi komornyikommal
kísértessem ki életem
hatása alá került, sorsomon
időző, magáról megfeledkezőt?
Árnnyal kilengő, amatőr idő-
mérő az ég. Emlékezzék pesti
útjainkra. Feküdt parti lépcsőjén
hullámpapírba burkolódzva
egy alak, lábfején - így szokták
vagy nem szokták ültetésre
előkészíteni a fát - gyökér
helyett gesztenyefoltos fagy-
sebforradás: ma sem tudom, volt-e
benne káromkodás, tolvajnyelvünkhöz
jól jött némi mutogatás:
rongyaiból - minek magyarázzam -
hagyma-sejtelméből kirajzolódó
Brâncusi-torzó, könnyező rügy-Mária;
iszonytató papundekli-lét, véres
bugyogója villant elő; nincs
ilyesmire hiteles fordítás,
falat kenyérre cserélte volna
mindenét; nos, láthatja, elég
romlatag világ, testi penész:
kerge bársonynadrág-gomba;
emlegetni is kár kiért, miért,
csuklik hús az ölben; velem van
azóta, szájához gólyalábon jár a rizs.

Zsebtükörrel
dobókört tartok alá
duplán is egy
a kalapácsvető-meggy

Csacsipofás őszibarack
benn a magban sziklahang

Férfiasságát a szilva
heréivel bizonyítja

Áll vénkisasszony a birs
összébb húzódni jobban
magadba se bírsz

Sziszifuszi könnygörgető
kék a hó dereng
emberségem civil vadon
ne takargass
lejön hozzánk a faluba
az éhes anyafarkas
kezedben kés
Mosod magad
felgyûrt ingblúzban
csupasz karodhoz fagy az ér
csúszkálok közte önfeledten
bánom is én miféle a veszély
ha arcom zuhanva hozzád ér.

Elkezdve, folytatva, abbahagyva...
Lakásban valahova letett rágó-
gumi, amibe persze másnap
igyekezetedben undorodva
beleülsz. Olyan! Azt hiszem!
Egyetlen fegyver sem mondhat
csütörtököt, míg végig nem
mondja az a-b-cét. Már pedig,
volt rá példa, egyetlen rám-
fogott fegyvercsőnek sem
volt szíve végigmondani, leg-
több, még mielőtt életemre
komoly csodálkozással tekintett
volna, ó-betûig jutva, kiszállt.
Ezért bármire feljogosít a csönd,
de az a-b-c hiányzó betûit
a csönd sem pótolhatja. A jó
vers már ilyen. Rágógumi, pisztoly...
Előbb-utóbb töredék. Pont
után kezdődik minden.

fejébe vette, hogy tetten éri
és elaltatja a rendre
hajnalban érkező árnyakat -
szemét fénnyel biztosított zárral
csukta be, hogy a jövőben
minden ajtaja előtt bóklászó álmot
verssel, hóval gördülő idővel
toroljon meg, amiben ha orrabukik is
átadja arcát, lélegzetének
külön érvénye legyen

Ha a sugár, kristály-sittről
dalolva édesgeti kedvesét,
bízhatsz benne: hajnal lesz.
Hajnal van: keresztút, négy
esernyős sarkon időző figura.
Elindul egyik - ne nevess korán -,
kit majd álmomban is követek.
Karjára tetovált hokiütő,
durva fogástól vérkorong.
Körülötte józan forgalom,
herés gumikerék, Heródes fék-
próbás utca, régi szerető,
mosolyog: visszapillantó tükörből
a szerencse; mert mi a jó,
mi is volna a világon
a legnehezebb, ha szeretni
tudná végre az embereket,
s nem sarkokon posztolva,
sorsokon kifényesedve, bûzlő
buli, városcímeres csatorna-
tető, hol ráfogják, hogy az arany-
eres pisztoly napi kúpjáért
miatta sóvárog az állhatatlan
halál. Megáll, nem tudja, hogy
követem, még álmában is: szó,
szó, élesztő, kel, térül-fordul az eredő.

sír-kő-talon
míg ki nem játszanak
nem nyughatom

Part és hajókerítés
egymást kizárja

A veréb tipikusan pesti,
a stólás vénasszony galamb
városban is megmaradt
vidéki madárnak. De mit szól
ehhez Tandori? Előbb volt a híd,
és eszköze: megáll félúton
a sikló, mint írtam:
kicsúszó logarléc-Dunával.
Valami történt jó Budán,
török, német ezzel nem számolt,
de még a halk szavú Virág Benedek sem.
Látom, amint jön haza a feleségem
a tömegben, imbolygó kalapbója.
Ülök, állok, elzsibbadok,
fényből kifogyhatatan fecskendő-alagút.

Séta-fika, diétázik a magyar.
Grill-dollár forog,
véres henteskirakat,
miközben már nem a felhőtlen
szputnyik-dauer divatos.
Megállsz, ott, ahol valamikor
a hatos is megállt.
Bokros teendő - Kossuth
Lajos után szabadon - tahoda.
Bank-bánk, bank-ráció,
nem nagydolog, mondanád,
holott az! Fer-tályadon
hátulfütyülős nadrág.

úgy mondom ahogy van:
A festésre előkészített
helyiség közepébe állított létra
isten tudj miért, mindig vonzott

ott tartottunk,hogy a gondolat-
jellel végighúzott levegő
pontosan és végérvényesen
választja el égtől a földet

Nincs semmi gyökértelenebb
egy szőrtelenített
asszonyi testnél. -
Én fásulok, - pincezugban
meghúzódó csíra-magány -
a hagymafej agyarasodik.
Szó sincs róla, hogy a halál
mélyfogalmazványai
lennének a gyökerek.
A szerelem valódi testi
felszabadulást s nem
szabadságot ígér, erre már
önmagát terrorizáló
természete miatt is képtelen.
Dehát micsoda hancúrozások
színhelye is ez itt, fiúk?
Nézem arcát - potroh-ától
létra-Á-ig - a tükör-mennyezetet
bámuló, duzzogó lénynek.
Légy röpköd, zizegő élőpapír,
vér-hó fölött kötéltáncos
poloska; vörös fapapucs,
festésre előkészített
holtpont-ujjlenyomatos, ragacsos
rézkilincs-mandulás szobafal.
Csendéletre pöccintett,
elkent cseresznye-pók.
Süvít a szél, végig-
öblögeti a lakást,
kimozdul tartásából
az öleléssel tért nyert,
visszér-csomózta
görcs-kötötte láb.
Lángnyelv, ha megszólalok:
leéget. Hasa alji lenge
fúga, gyertya-áldozat.

röpül bébicsörgő pisztráng
és a kakis fáktól, mondjátok meg
ki teszi tisztába a folyót?

Néhány szabókréta-hal
s egy szakadt
fagybéléshez szánt
halászháló
arra figyelmeztet
a víznek én csak "hozott anyag"
vagyok és összegyûr
emberi minőségemben

Tölcsértükörből
sercegve röpül
és fókuszpontba
sugározva hull
vissza a porba,
hogy - rossz magyaros
lévén, rátaláltam,
bár emlékezetemben
az az ötvenhatos
gitár nem egyéb
sorsot meghatározó
- sormintás gép -
pisztoly csöve előtt
fejezte be életét -
erőszakos naptár; álltam
a csupasz vezeték alatt,
fagy dajkálta, vesztemre
most is, falikútban
a vizet, s ha meg-
érintesz, átlátszó
leszek; hálából hó-
virággal, mosollyal
takarom el kiváncsivá
lett szép, konok arcod,
és Kockának becézlek
akár nagy elődödet,
a felhőfejesérôl híres
focistát, s talán már
azt is megbocsájtod,
hogy nem mehetek!

Kihallgatásra küldöm a követ -
összeszalad szem a látással,
összébbhúzódik a temető,
kőkövön a keletkeztető,
bánkódhatnám is emiatt,
de a torok-nyíl előre mutat;
mire vetemedik: kitartja az
ablakokat a fény. Alkatrészre
bontott fegyver, sörétes
forgótár, szájal a korsó,
füst köröz, nem tudni, golyó
ütötte ki, vagy pók szőtte
sík lapra magát a pusztulást;
szó és érv itt már nem segít.
Imával összelöttyintett
proletárkapitalizmus dünnyögi,
nyelve berregve motorizál,
sörhányos bajusz, teszi le
üres poharát, fiára eszmél:
feszes nyál-celofán, emlők közt
dunsztolódó szapora tej-
fog, szájpenész: felesége
keletlen kenyeret majszol,
de ragályos ölében az ásítás
álmában is ásít, kiégeti magát,
élhetetlen fajta. Valaki, - mosom
kezem -, tolvajt kiált:
vécéről ellopott névelős ülőke!
Hazamegyek. Víz feneke a hullám.
Beleöregedve egy arcba
fiatalabb vagyok magamnál.

Kiráz mosolyából
száz halottat,
riszálja magát a száj,
két elülső fogához
- feszesen tapadó
rózsaszínû bugyogó -
ínye villan elő.
Ha ezt megúszod,
ha ezt megúszom,
nagyon kívánom,
görcsével tart a torok,
begyûrûz rostszerû
súrlódással és
sajtos pihével a has.
Itt valami, itt valaha...
S mintha csak
életemről lenne szó,
nagy szőrös
pina: bekaplak!

Nyitom az ajtót
kemencéből csap ki a tükörláng,
sistereg fésûd rostja.
Mikor magamhoz szorítlak,
add meg nékem a tükörben
gőzölgő és kihûlő napot, hogy
csontjainkban ropogjon
friss kenyérként a szerelem.

Fölsorakoznak a fák
folyó köti be a táj szemét

hajlik ítélet-
végrehajtást jelző
szivárvány-pálca

Folyóálló vagyok
belém fagy a mozgás
hártyás jégbőr alá szorult szememért
orromon léket vág a levegő, mert
mit tudsz jobban a folyónál?
Aludni! És mit tesz ilyenkor a folyó?
Szilárd elhatározással
Hullámról álmodik!

Itt ülök a fonákon
esküszöm
magammal
lélegzetet sem veszek
s ami nem létezik
az van
kiégetem magam
por figuráit

Ki maga elöl
tükör mögé bújik,
számolnia kell:
kihalt utca, kihalt ház.
Foncsorral fizet a tükör,
megfogva, ezüsttel,
tolvajként látja
viszont magát.

"Apa-anya-gyerek
háromszögéhez"
lakonikus
lábjegyzet:

csillagom,
ezentúl már
csak veled!

Mozgás issza
szilárd sör a szikla
folyik vízben a forgatás
jól kinézek, ha merevedve
nézek vissza a jelenetre
"tejüvegen alvó fölös lepke"
karom hidastól fektetett folyó
szemem korlátján könny könyököl
sín fut ki a fû alá és
dob a fiú üsse kő lobog
olimpiai ötkarikás
szív-dobogós folyó
nincs kiöregedés.

Forgóajtó: sajt dobozban
összezárnak élek
ki benn épp megvagyok
ki nem tudok jönni véled

Bolhás teherpróbának kitéve, -
(hogy mit nem fedez,
míg önnönmagát nem
fedezi az ember fel?)
ha bent, ha kint,
ide valódi macskaköröm kell!,
engedelmes,
e télen-nyáron
szárazelemes,
kóbor áramos,
rézszalag-küszöbös ajtó,
sós ízét - botlásos,
havas téli esték - őrzi a nyelv; -
hömpölygő-gomolygó-foszforeszka;
egyszóval, Géza,
az ilyesféle macskásan
áthidalt pillanathoz
bizonyos, hogy dorombolás is jár.

Számomra mindenek előtt
a víz a keletkeztető, aki
a jövőt is jelenben látja. -

Vak vezet - fül:
hullámrajzos erogén zóna.
Látom magam hangban,
öngyilkos csak saját
szemkorlátomon lehetek.

(Nem tudok mit kezdeni
jövő időmmel, ami
a temetőnek igétlen múlt,
keletkeztetőmnek a
jövőt nélkülöző jelen.) -

Eső, eső napok óta!
Csak a szerelem személyes.

Sóhajtásomra nem derül fény.

Vak vezet, közel hajolok
az esőhöz, föld szívéhez is
közel, nyitott ernyők
emlőit szopja az ég -

Madárijesztő csontom rongy vizét -
érek az esőtől, lábtól fürtös
taposásra érett folyóba,
térdek bőrös ráhagyásai -

ívó-hal-kukoricacsőr morzsolja szét,

és megtollasodik a meder.
De ez már ott kit érdekel.

Jó természetem van
földiül tanulni
kikölcsönöztem
néhány pillangót
a mozgókönyvtárból

füvön nincs érvényes szótár

én-te-ő
mi-ti-olló-iga

ha egy hasonlat
megállja a helyét
lefekhetek
ez volt a tét
lábad közt -
mintha szülnél
nincs visszatartás

világos-
sötét

Én, egyébiránt napimádó
álltam közértben a mérleg előtt
és számháborúztam.
Kijövet Z-vel futottam össze.
Hétfőn-szerdán Duna-partra megyek.
Észak-Európában tombol a vihar.
Nézem a TV-híradó
meteorológiai térképét.
Van az a híres Petőfi-dagerrotípia.
Holnap, MEGTARTOM SZAVAM, szabad leszek!
Minden vers szükségállapot.
Halálfélelem a költő cenzúrája.

A szeretetnek nem története, kiterjedése van...
Akkor miért épp a gyönyörû
fenyőfákat vágjátok ki
és teszitek a szeretet
madárijesztőjévé? Okoskodott
Ázsiából jött barátom.
És valóban, miért?
Tavaly is mintha parkettával együtt
dobták volna ki, hevert
hóban a sok fenyő, csillagszóró-
jézuskaszar, mit elleptek
a szaloncukorpapír-legyek.

És szólt a hang: mire elalszol
verseidből kiteszik a szûrödet.
Aztán elaludtam. Csipkés fogait kimutatva
recsegve nyílt a szekrény
szörnypofája. Madárszerû-vállfán csüngő
szőrmés ragadozó intett
menjek oda! Önvédelemből-e?
tapogatózni kezdtem a sötétben.
Ujjaim, akár a polip áldozatára
hidegtestû, pingvinnyakú
pezsgősüvegre tekeredtek.
Megszólalt a telefon. Fül és kagyló
közé préselődött hang.

Fölszabadul egy jel
és megszilárdul:
vízre hajló korlát
mit hátaddal foglaltál el
és arcodra kövül a távol
Hiába, hogy a test
megszökik nézése mögül,
kitárul arc-szárnya utána
mint akit súlyában fürdet
a szerelem, lélegzetében is
elfér parányi sorsa

Áthúzza, mint egy vánkost,
árnyékát a Duna. Kijön
madaras hajjal a fiam,
szálnak csillagpihék.

Nézd, apu, apu,nézd!
"nem tud úgy takaródzni
a Duna, hogy haltalpa ki ne
látszódnék az éjszakából"

S én nézem, teli van
frisstatisztasággal a világ.
Mindent teszek mire a fiam kér:
karom széttárva, repülök.

Fény
álom sztrájktörő
Ki szemeivel elkövet
követ szed föl lépésed után
szíve eszénél tüntet
kiissza földből a csöndet
vizet remél
árnyék

Testcsellel húz el a folyó
stoplinyom-
örvények

Folyvást úton az ész
a szív mindig otthon

Asztalra döntött szék
feneketlen bástya.
Lépsz a fekete-fehér
kockaköves házba,
megcsap a villanyfény
kéjes, fagyos szele.
Arcra kövült sakktábla. -
Mit törődsz vele.

Bármit teszek, megtartják
különjelentésüket a szavak.
Szamárfüles papírom
oly türelemmel szenvedi
tûnődésemet, akár útjára
is bocsáthatnám, ha
nem fogna el a kétely:
költő anyagát - éjhez
képest minden leépülés-
létből meríti, ezért
természetével fizet.
Fölveszi posta-kék gallérját
az alkony, - sírkövön név,
földben a test, mi van
köztük? -; és elindul
a változtathatatlan
csillag-címzett éjszakába.
Kit megugat és levizel
a tulipán, hajnali
kertben az nem járatos.

Õsz van, mindenek előtt
nem lehet tömeg-
hisztériát kelteni
a versben. Kigyulladt
vetítővászon a szesz,
pillád tompahegyû gramofontû.
Õsz van, mégha a mozi
kirakatát elhomályosító
lemezborító szoknyából
kikandikáló mikro-
barázdás-seggû nőt
megszólítani nem is
tudom. Áll, ablaknál
háttal - lócitrom konty -
és énekel. Nem kérdés:
az udvaron kifogott
filmben vizelő lovacska
patáját fölemelte.
Életre kelt hiány.
Szemellenző. "Üresen is
tele van a melltartó".
pönögi, szájához szorított
fésüvel az öreg, szüntelen
részeg, börtönt viselt,
nevében is: kocsis. Füst
kötelez! Arcán rozsdás
ráncos-ránc. Õsz van,
stelázsit szegélyező,
csipkeszélû kombinék díszítik
a párnás húsok közt
dunsztolódó, óvszeres
befőtteket a patkán.