 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Költészet?
legfeljebb a természetem
Ki emlékszik a gyerekkor
eszmélet előtti szakaszára
amire a legjobb esetben is
anyánk vissza-visszatérő
történeteiből
meséiből ha emlékezhetünk
Ezért számomra a költészet
testetlen emlékezés
olyan arc vállalása, amilyet
csak elképzelünk magunknak
de amiért máris felelünk
Olyan volt
olyan volt ez a szerelem
mint a pályaudvaron
vonaton, két utazó
egyik jön a másik elmegy
Nem tudni
te jöttél vagy én mentem el?
Megállok itt a gőzölgő őszben
parthoz kötődve, miként a fák
nincs levelem
perceimet hullatom
árnyékom parázs
Arcomat portól
esőcsepp mossa
szél didergeti
lomha ág-kezem
vágyam: vért fakasztó
tû-szuronyát
előre szegezem
Nem a fa sorsára vágyom
eldideregni egy helyen
földhöz kötve, kavargó tengeren -
mint hullámhegyeken forgó halak
erdő sûrûjén vágtató vadak
közöttetek vagyok csak igazán boldog
csontjaim mélyéig szabad
Hang árnyéka a falon -
megétet hiányával a fény
mint ifjúságod
rongyos zsebû kertjeivel a város
Pedig a formája
kívülről emberi
nézed arcodat a tükörben
közelről távoli
távolról közeli
visszanéz rád
és visszanézel -
a halálig el nem éred
Viszket a költő rügybütykös lába
mire a szem kifûzi, bakancs
száján az út, pácolt hold, láz kapca
s kifordítja rongy bendőjét az ég
A villanyt is fölkapcsolták
meszelt falak és szöghelyek
a hóban eltiport poloskák
a nyom a hegyre föl vezet
Ott van az út és a ház
a hegyen túl a hold világít
mégy felé de el ne éred
csak mégy felé már a halálig
Gyönge vagy a bátorsághoz
a gyávasághoz túl erős
akár a bölcs apostolok
erős lettél a félelemtől
Ha késhegynyi-léted elkopott
apád hûvös tarló nyomában
megismernek a térdeidről -
testedben lázadó alázat
Patkónyomok mindenütt A szerencséd
ismered a vasak puhaságát
Már hited is lehetne
de tûz ég melled rácsa között
és ráforr a vas a kezedre
Füled a hullámokra
kiérdemli eltûntét
egy előkeresett időpontban
a test
csapdák a gőzölgő pályaudvarok
mozdonyok visító patkányok
Fölszabadul egy jel
és megszilárdul:
vízre hajló korlát
mit hátaddal foglaltál el
és arcodra kövül a távol
Hiába, hogy a test
megszökik nézése mögül,
kitárul arc-szárnya utána
mint akit súlyában fürdet
a szerelem, lélegzetében is
elfér parányi sorsa
Hanyatt fekszel a Dunán
bölcsőben a gyerek
csak szemed hû oszlopa
tartja fönn az eget
Rád szakad az ég
merülsz
a teremtés előtti csöndbe
beléveszhetsz
mindörökre
de a szabadulás is fájna
Mint gyûrött sugár-
mintáival a kő
parthoz jut kit átlapoz
és visszakeres a hullám
az csak természetes
hogy fölragyog
vesekőre lelt örömtől
az öntudatos fájdalom
Vakulok a nyárban
a forróság feldönt
hû mankó az árnyék
átsegít az erdőn
Fához szorít e nyár
bévülről is látom
szégyellős cseresznye
pirul fönt az ágon
Arca helyén tócsa nő
eső a gödrök ránca -
tükör a sztaniol levegő
fésûjét a fa belevágja
A hold a reflektor: ragyog
apró fénycsóvái üvegkalapok
arany és ezüst selyemben a fák
lombjai színes estélyiruhák
suhognak kígyóznak meghajolnak
némán a tánchoz összefogódznak
arcuk verejtékes hulló zománc
szünetel és ismétlődik a tánc
Megfeszül a szél lasszója
hull lehull a rózsa vére
megrebben a tócsa fénye -
sárba szédül le a rózsa
Te voltál a hold
rézbevert érem
szemed rajtam volt
este az égen
De jött a hajnal
jött fürge széllel
szorgos friss nappal
s már ébren ért el
S égi kohóban
begyulladt a nap
s égi kohóban
arcod elolvadt
Gondterhes asszony
arca a szilva,
duzzad kikékül
könnytől a héja
bút-termő fáján
őszig ott ragyog
míg sós gyöngyeit
meg nem ríkatod
arca ráncosul,
keményül magja,
annak lesz édes,
aki megríkatja.
ágát letöri
súlyos szerelem,
érett sós gyöngye
lehull nesztelen
s ott áll az őszben
véres fû felett,
s asszony arca van -
olyan, mint neked.
Oláh Gábor
Az a másik asszony kellene
az a másik, akit nem én
egy másik férfi ismer, egy másik
férfi, akinek épp így kellenél
Szóval, hogy ketten lehessünk.
eggyé maradjunk, mint pl.
e búbos, pucér esőcsepp
amit épp az imént a gördülő
másodpercekhez viszonyítottam
nem tudva még, szerelmem
hogy te is bévül vagy -
gurult, gurult a pillanat
tenyeremet tartva alá
mint a megszilárduláshoz szokott
égdarabkáknak
bőrömmel szitálva át a napot
hogy ketten lehessünk eggyé
Szemed sínpárjain
a feldübörgő hajnali ég
mint József Attila
vonatkerékre ismerő tekintete
víz gyökere a hal
föld emlékezete a csönd
mutasd meg szép arcodat a világnak
Most következik
életed
távol
ablak világít
nézed
le nem vennéd szemed
tested nincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed
A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik
csak ők vannak már
te nem vagy -
s most következik
életed
közöttünk
már csak üvegfal
a csendtől
feszes levegő
keressük egymást
mint a fák
egymás árnyékában
forgunk
körbejárjuk
önmagunkat
gyûlnek az idegen
lábnyomok
leszédülünk
a napra
időtlen
reményt virágzik koponyánk
borítékba zárt
napjaidon
az éj
szigorú rézpecsétje
álarcos
összeesküvők a fák
elárulták
útjaidat
fejedre
mert megszépült a szerelemtől
kitûzte vérdíjul
csillagait
az ég
állandó önrobbanás veszély
álmatlan felizzó szénszemedben
hátadon a nyár
letépett plakátjai
megőrzi szavad a cserépretört korsó
-----------------------------------
elcsöppent szempilla
gyertyák közt
hûvös szemed ravatali magánya
a földeken
térded ízületes ropogása
fasorok közt
farkas-
ként kémlelő szemed
a hajad erdő
zúgás
elárul
megvilágít a tél
jéggé válsz
végtelen
út
leszel
napjaidat
ablakok közé zárta
az éjszaka
a táj
fehér lázban
reményedet
kibeszélte
a tûzeső
pusztította parton
már csak az értelem
kagyló árvaság
Kigondolod
a rügyeket
gyûlnek szemedbe
a virágok
tested
eleven vitrin
nem őriz több
szomorúságot
Kézbe veszed
elolvad a jég -
visszakapja lényegét
most jéggé vált szava
tükrözi arcodat
bévül az izmok
hullámmal birkózó igazsága
a megkonduló
égbolt
bőrön párolgó
fényzene
kioltja
a lámpa
ujjait
a szél
fában lakó
őrült
beszéd a csönd
ablakra
dobált
lábnyomok
ledől a szódásüveg
fához
ütődik
az ég
megzavarodik
magányában
az alkony
csillagokra
szabja
ereit
begombolt
szemmel
hajnalodsz
reggel
harmonikázó
tenger
sugarak éneke
bőrön
pezsgő
hold
szappan
mellkas
fészekből
kicsurranó
nyár
a szélre havazó bőr
viharában
vetítőfal
függönyözött érmozi
álmatlan szemek
földtana
remény
fordított
olvasmányai
erdőarc
zsúfolásig vetkőzött
magány
izomkötegben
rejtegetett tenger
negatív másod
gazdátlan vízjele
elaludtál
a tárgyak szélcsendjében
korsóvá fagyott a víz
az asztalon
fejébe vette, hogy tetten éri
és elaltatja a rendre
hajnalban érkező árnyakat -
szemét fénnyel biztosított zárral
csukta be, hogy a jövőben
minden ajtaja előtt bóklászó álmot
verssel, hóval gördülő idővel
toroljon meg, amiben ha orrabukik is
átadja arcát, lélegzetének
külön érvénye legyen
csönd az ami önmagát jelenti
szegény, növendék igéim
végre magunk lehetünk -
biciklista a tájjal:
múlttal és jelennel egyszerre
hiába a sok képzeletbeli hajnal
hóba lépek, elgondolkozom
s akár ama Názáreti, élek
napokon át, félelemtől
nedves ruhában, várva
hogy hold-pelenkát cserél és
megérzi a szó tisztaságát a világ
este, mikor az önmagában megbotló lélek
árnyékát elejti, anélkül
hogy a szótartó tükör
az ablak előtt ólálkodó esőt
elbújtathatná, kezdetét veszi
a bútorok láng-nyelvû beszélgetése
zörgő szobafal
préselt hang-szirom
szemmel föltárcsázott éjjel
végtére is a líra istenhez kapcsol
miért várnál a megszólításig
ami csönddel itat
és óriásira fölnagyítva majd
éjszaka szörnyeinek is ellenáll
így éli át végtelenét
cseréptetős írógépen
hold köldökével a hajnal
egyetlen teniszütőn
a megpenészedett gumilabda-nap
a telefon hold érmével
felcsörömpöl egy szobát
miközben nyuszifület mutat ijedtében az óra
növényáram
és kutyaorr-konnektor
hernyó-hősugárzó
az esőben
lépted-léptei
ablakos csönd
kockák
r
e
j
t
v
é
n
y
ki több, mint önmaga
az idő elcsempészi a teret
e borszárnyas abroszon, most
mikor már egészen a léleké
ízületes lángtenyérből
ajakkal formált kehely
szükségtelen misztifikálni a fát
miként egy almából lakó hegedû
sohasem csak hátgerinc-gyantás vonóval
eksztázis a némaságra
ûr zizeg fényvesszős kosár
csobban a csönd
a szemét elcsenő illatba
éjszakázó
madarat visszaverő sötét
éjjel fénygótika berajzolt mellkas ablak
a vállakon zászlóbontó vízesés
egy hal karácsonyfa a parton
a szél kitépett lapjai
közt a hang
cellája csak tekintet matrica
ablakot ölt láthatóvá sekélyül a csönd is
ajtó alatt becsusszanó " "
üres irkalapra képzeli magát
metaforák hûs lugasában
húzódik meg a költő
kit a legenda szerint az ég
hold-szappannal fürdetett
árnyék, belátni az időbe
a hely, anyaghoz jutott ige -
szólt a költő és örömét
a lábujjhegyen járó csöndhöz hasonlította
elrejtetted
magadat a tájba
a víz nyugtalan
lelkiismeret
a sütkérező
szobrok között
bőrbekötött árnyék
didereg
fogság a fal
biztonsága
négyszögbe zárt
végtelen
izzó
szeméj
a halál beton költészete
függönyözött cseppkő
arcod
ujjai
félhomály
emlékek hûvös barlangja
mosolygó
évszázados
unalom
hideg
földtani beszéded
a meszes csontfal
ér vázlatát
nem értem én
csak nézem
ásvány-madár
torkod
kapkodó
szívverésem
a hangtól kettétört
cserépben
lélegzeted
lázvirág
öröm
bőralatti napsütés
soha
nem-
volt nyarak
jégverése
levegőkert
a szélnek kerítése nincsen
hintaszék
zsúfolt
személytelen
üveg arcát ásítás töri szét
torka
szûk utcáján
felröppent verebek
valakit
valakit virraszt a lámpa
eső a lépés
szögei
jól a csöndbe
kalapálva
kinn tudta magát felejteni
helyszín, eszköztelen
menekülésre fönntartott idővel -
de átles rajtad
Isten besúgója a fény
csak a halál gondolatából
építkező metacsönd
tarthat a dolgok közelében
úgy tûnik - egy elhagyatott
pincébe lépve, semlegesít
az ablakot is elfogó
fénnyel szûkmarkú sötét - de
lépteiddel megtelnek a hordók
és úgyis van, hogy seholsem vagy
elveszíted magadat
e költészetnek mondott
idő-csempészetben -
s mire fölfigyelnél
az ajtó alatt
becsúsztatott fény-papirra
jól tudod, belekeveredtél
az egyetlen igazolható múltba
a versbe
hol a szálkás gondolatjelre
emlékeztetőül kifekszel -
s fölötted macskakörmös eső
a gondolkodás tisztasága a hit
a költő saját elhatározásából
közelíti meg ezt az őrültségnek beillő
ész-peremet, ahol már a gondolkodás is
érzelem s a jel te magad vagy
én inkább eltûnök
árnyékomat is hagyva
egy horgász
víz fölé görnyedő mozdulatában
képzeletem adva csaléteknek
pisztráng-kedvû, cselekvésben
mindig bizakodó szavaitokhoz
ebben az éberen tartó
kérdőjel-horgászatban
kifogni azt az egy szót
mely árnyéktalan, mint a víz
és testetlen is légy
mint az áram
kösd földhöz mind ki hozzád ér
tedd próbára a csodát
hívőnek a halál is
lehet fizikai példa, ha látja
mit te látsz: - az asztalon
a méla szódásüveget
csak megérinted
máris hóvá lett
és szemfényvesztés ez a nyár
mosolyra vetkőztetett hullám
egy testét vesztett árnyék
magánya számára lefoglalt
hídfelületen keresi
élményéhez szükséges hitelesítőit
fejtsd meg
és rejtőzz el a szóban
miről azt hitem: én
csak véletlen tudásom
egy mástól hallott
történetben, mert a szó
ha mitológiája nincsen
elképzeli, arra való
hogy cselekedjék -
helyet cserél
ráismer a versre
hogy valóban azt jelentse
mit éjidőben utazónak
a sok könyökléstől
kifényesedett utca
arcátlan sötét
mit fényigével
saját legendája teremt meg
hanggá fokozta
fizikádat a kő
s miként a százujjú-buddha eső
belefeledkezve önmagába
árnyékomat hallgatom
mert csak a súlyától
megszabadult léleknek
lehet ilyen természetes
közelségben az ég
csak átjutni az anyagon
igaz, történetet
e szüntelen képmást csenő
folyó sem ad
és a zuhanásnak is
mint egy névtelen esőnek
százujja nő
de formára ébred
kit súlytalan ér a halál
árnyéktér
csak a hang körvonala
levegővé fogy az ébrenlét
vigyázva lélegzel
hogy ejtőernyős tekinteted
e hazára ébresztő zuhanást el nem vétse
legendámból ébredek -
kidörzsöl szemeiből az álom
mint mikor még nevemen szólított
a szerelem
sütkérezek egy hasonlaton
és ölelésben elveszített
tudás a líra
elaltatja az árnyakat
s az éj hold-tablettás kábítószerével
lopni hagyja Isten emlékezetét
a halált
elkerít a mindenségből egy helyet
és jelöli azt az idővel -
képtartó szemeiben még
ugyanaz az ölelés gondolata függött
mit éjjel
a félelmében mezítlábas nesznek
egy szerelmespár ajándékozott
s mert az ige anyagélménye a hely
fölissza fogyó tekintetét a látvány
hûvös hang
helyre épült itt minden
idő
lándzsás testőrség
és királyi csönd
a nyelv
felszínt
keres egy keltezés
hogy lényegét kitöltse
az éj nem semlegesítheti történéseink
egykori színhelyét, mivel az
mint a mítoszára eszmélő lélek
mindenki emlékezetével - folyvást
önmagát teremti
hogy boldogulhass fizikád nélkül
hûlt helyére hálót dobj
s e pisztráng csengésû vak hajnalon
még emlékeztet a csöndre a világ
Tetten ért egy pillanat-
ra órát tartó szemed
s mint gyökér a visszaérző leveleknek
árnyékodnak színhelyt ad a nap
csak emlékezetből érthető meg a fény
ha a félelem a kötészet alapja
és a csönd képei
a hangtól láthatók
a vers fokozza a hiányt
„...számomra a költészet
testetlen emlékezés
olyan arc vállalása, amilyet
csak elképzelünk magunknak
de amiért máris felelünk”
- írja a szerző a kötet élén álló versben. Elgondolkodtató, felelősségteljes sorok, melyek mintegy bevezetik az olvasót Labancz Gyula zárt és szûkszavú, befelé forduló, filozófiai ihletésû költői világába. Kétségkívül kissé egysíkú, lecsupaszított világ ez, teli baljós sejtelmekkel, fenyegető jelzésekkel, fájó hiányérzetekkel. A versek lelkiállapotokat, belső állapotváltozásokat, létélményeket, szorongások és félelmek megkövült nyomait rögzítik, gyakran enigmatikusan, nehezen követhetően. Ezekből a tömény, áttételes, izgató, töprengésre és elmélyülésre serkentő versekből azonban olyan költői erő, emberi tartás és igényesség sugárzik, amely a szerző legelvontabb sorait és legnyomasztóbb élményeit is hitelesíti.
„Emberhez méltatlan a halál. Azért írok, hogy felejtsem, ha ideig-óráig is, gyerekkorom betegségeiben és félelmeiben gyökerező szorongásaimat. Mégis ösztöneim okozzák a több gondot, mivel előre soha nem tudom még, mit fogok írni. Minden vers megismételhetetlen kaland, s mint minden kalandba, ebbe is kockázat vegyül. 1941. január 22-én születtem Budapesten. Verseim 1964 óta jelennek meg különféle lapokban és folyóiratokban. 1970-ben a kecskeméti Forrás, 1976-ban a Vigilia és 1977-ben a Mozgó Világ tartotta érdemesnek, hogy foglalkozzék költészetemmel.”