 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Álltat a napon
vízállományba vesz
szavakhoz képesít
deszkás hal csomózza a vizet
költészet
jogfolytonos állás
föl nem adom
egy szögként
meggörbült test
pl. mindig
harapófogós
karmozdulatokra késztet
ugrás
személyesből
személytelenbe
a szódásüveg
hóvá lett
elhullámosított testtel csobogva
egy hely
egy név
ahol végetér
önhasonlat
átférő gondolat
vagy
mit e mozgásra szomjas part visszakövetel
Mindennap vízhatlan
oxigénpalack reménnyel
alámerül Atlantiszát
kutatva a szó.
Jön a tél, fagy fogja be
az ég üvöltő kutyapofáját,
mint amikor még
barátunk biztatására
világító szemmel
a partra jöttél, s tudtuk,
kézfogásunk kagylójában
kapcsolatunk csak a válás lehet!
Csontjaidra fényképezi
bőrödet a szél. Mégis,
szemedet öröm hüvelyezze ki,
és minden nyomtalanul
elgurult pillanat után
légy üres, zörgő héj,
mert az ember utolsó,
öleléssel felidézhető
mítosza a szerelem.
Mert hitben erős volt
s nem volt hol maradnia
éjszakára, megállt, húzott
egy vonalat a sivatagban
mire azt mondta: küszöb
bárhonnan léped is át
otthon leszel a világban
s mert vén és fáradt vala
botjára támaszkodva
lekuporodott, arcát
karjába temette és lassan
zsibbadva feljöttek a csillagok.
a víz
ő-
szinte
én-
né
lehet
hídjaiból kicsúszó logarléc
Hanyatt fekszel a Dunán
bölcsőben a gyerek
csak szemed hû oszlopa
tartja fönn az eget
Rád szakad az ég
merülsz
a teremtés előtti csöndbe
beléveszhetsz
mindörökre
de a szabadulás is fájna
A hold a reflektor: ragyog
apró fénycsóvái üvegkalapok
arany és ezüst selyemben a fák
lombjai színes estélyiruhák
suhognak kígyóznak meghajolnak
némán a tánchoz összefogódznak
arcuk verejtékes hulló zománc
szünetel és ismétlődik a tánc
Kezében mgbiccen az üveg,
kilöttyen a tejtől-fehér-tél;-
amikor a ygerek hazatér,
már fagy harapja át az üveget
és jég lesz kezében.
Meghozza a telet.
| | | | | | | |
| | | | | | | |
| U- | U- | U- | U- | | | |
| | | | | -U | -U | -U | -U
| | | | | | | |
| | | | | | | |
| | | | | | | |
| | | | | | | |
Kigondolod
a rügyeket
gyûlnek szemedbe
a virágok
tested
eleven vitrin
nem őriz több
szomorúságot
Kézbe veszed
elolvad a jég -
visszakapja lényegét
A hidat az éjszaka lefokozza.
Vízbe lépek, zavarban vagyok: -
cipőm a folyó kulcstartója
nem veszhetek el, ha kinn és benn is.
Akárhogy is kitanulom a telet.
Kelemennének, hogy el ne tévedjen
házhelyünkre szúrt fenyővel - habarcsos
kőmûveskanállal adok majd jelt.
A kő: vízhez ér -
ujjhegy
csengőgombon
kapuzárás után
meghallgatom
és tárgyammá teszem
halparkettát nyikorgatva jön a tél
repülő húz el
jégkondenzcsík ablaküvegen
Céloz rám
ádámcsutkája
puskaravasz
a költő
mindig próbára teszi legendáját
feje alá zeusz-márkájú villámzár
elektron-tücsöktől nyüzsgő
pulóver-rét kerül
éjszakára
céloz rám
magamra veszem
megéled legendám
fönn fönn kezem
A líra ölelésben elveszített
tudás, elaltatja az árnyakat - s az éj
hold-tablettás kábítószerével
lopni hagyja Isten emlékezetét: a halált
metaforák hûs lugasában
húzódik meg a költő
kit a legenda szerint az ég
hold-szappannal fürdetett
árnyék, belátni az időbe
a hely, anyaghoz jutott ige -
szólt a költő és örömét
a lábujjhegyen járó csöndhöz hasonlította
arcod ujjak közti félhomálya
emlékek hûvös barlangja Szádból
mosolygó évszázados unalom
Hideg földtani beszéded
a meszes csontfal ér-rajzait
nem értem én Csak nézem
Ásvány-madár semmi tájai
Torkod kapkodó szívverésem
havazó bőr viharában
vetítőfal függönyözött érmozi
Álmatlan szemek földtana -
remény fordított olvasmányai
A tér, ezúttal réteges papír,
akár egy szociológiai tény
gyerekkoromra emlékeztetőül
gémkapocs szánnal.
Formára ébredt múltam.
Még a világosság előtt -
két villanydrót a korgó
bendőjû konyhafalból kiállt.
Éhem, szomjam sürgetett.
Áram-teli dróthoz nyúltam,
s a hirtelen keletkezett csipkebokor
kőtáblát égetett tenyeremre.
a porszem lehullt szemed partjára
reszkető jegenyék hajoltak ez éjszakára
megállt fölötte az ég
gyerekkézben megbiccen az üveg ki
löttyen a tejtőlfehér-tél és fagy harap-
ja át az üveget jég lesz kezében meg
hozza a telet
félbemaradt hócsatákból tátottszá-
jú kapukba a hógolyók visszaszállnak ez
már a tél fagy foga villan és gőzölgő
huzatos kapuk torkában már az ősz fe-
hérvérûségben halott
költészet? legfeljebb a természetem
ki emlékszik a gyerekkor eszmélet előtti sza-
kaszára amire a legjobb esetben is anyánk
vissza-vissza térő történeteiből meséiből
ha emlekezhetünk
ezért számomra a költészet testetlen
emlékezés olyan arc vállalása amilyet
csak elképzelünk magunknak de amiért
máris felelünk
metaforák hûs lugasában
húzódik meg a költő
kit a legenda szerint az ég
hold-szappannal fürdetett
árnyék, belátni az időbe
a hely, anyaghoz jutott ige -
szólt a költő és örömét
a lábujjhegyen járó csöndhöz hasonlította
ha a félelem a kötészet alapja
és a csönd képei
a hangtól láthatók
a vers fokozza a hiányt
Hosszú utazást tervezek
"lábkeltétő1 fejnyugtáig"
otthon magam maradok.
Kihajolok, mintha előznék,
útfelezővonal.
parázsló cigaretta
megcsap mozdulatom szele.
S eljön ideje a mesének,
fakérgeit kilazítva
egyetlen redőnnyé áll össze
és elsötétíti világát az erdő.
H. Gy.
Hegesztik a sínt, acélbalett
madárcsőrû villanytető
elektródpálca-hernyó
Stravinski tûzmadarának
Hegesztik a sínt, Szentivánéji álom
manók tûzfenyő körüli
kalapácsütésből kikelő
és összefogódzó tánca
Kiadja utamat, mintha lenne...
Assisi: nem szeretem
a galambokat. Moralista
vízesés, szakállát
simogató hegy. A szél
némileg igen, nemileg nem izgatta
hegy fölött a felhőt.
Tört-jel-sorompó,
(ivó ezzel nem számol)
azzá lesz, mi felesbe -
belekérdez a mozdulat,
törtet törttel... kiiszom
magamból a hiányzó nap-
korongos távolságot.
Karcos korsó-mozdony.
Érthető, mi érthetetlen.
Miközben a tükörről beszélek,
magam is benne vagyok.
Ellopták Ady bibliáját,
zsidó nem tehette,
nem tette keresztyén.
Szellem, strici megfoghatatlan.
Ige: hallgass! Össze-
cserélték gyûrûiket
a fák, most már mind-egy,
fátyolt rá! Mente-gombolású,
húrhoz kötött hegedû
lefejezi a hangadót.
És ezerszer jaj e hajadon
reményt vesztett világnak.
Szedné sátorfáját,
csakhogy
mag-bakancsát bennfelejtve
- ághoz kötve körte-sátor -
szél se töri magát össze.
Hûvösödik,
megrázza magát a hegy,
néma alkimista.
Beképzelt remény,
a végén még meghalok.
Nem szólok, közelebb kerülök
a halhatatlansághoz.
Ott Isten vár,
visszaveszi arcomat,
mit anyagpróbának tett ki a szellem.
Idáig jutott, végrendeletét
lejegyezte a balga.
Nézd a görcsös,
kívül feszes, bévül
papírral gyûrődő tenyeret.
Beképzelt remény,
a végén még meghalok.
Nem szólok, közelebb kerülök
a halhatatlansághoz.
Ott Isten vár,
visszaveszi arcomat,
mit anyagpróbának tett ki a szellem.
Idáig jutott, végrendeletét
lejegyezte a balga.
Nézd a görcsös,
kívül feszes, bévül
papírral gyûrődő tenyeret.
Mit mondhatnék,
mástól tudom.
Feljön a nap,
lemegy a nap.
A csönd: csönd,
üres irkalap,
vetkőztetős
golyóstoll.
Vénülőbe kaptam
gyerekkoromat.
Ahhoz hogy becsapd
vagy megváltsd magadban
a költőt, szavába se kerülj,
jelenj meg néki a vízen,
hitét a tartalom összefogja,
magad meg, ki emberforma
lennél, szökj meg e viszontlátás
örömétől, ne csak tanúság-tévő légy!
Ahonnan üzenni lehet,
semmiképp nem pokol.
Van is annál jobb, mint
egy hazai, de biztonságos
megalázás? Elszámolsz
olykor százig, minden
álom szörnyû, hát még
a boldog álom! Gyerekhez
szólsz, anyja válaszol;
nemtelenné tesz az ön-
vád. Keserû vagy, idő-tér
nyálban összehuppan.
Önrabláshoz pikoló bokafixes
sörzokni. Papucsférj-nyelv
párja, summázod; étel,
ital visszajár, félúton.
Vérhólyag a száj bóbitája.
S mert úgy igaz, elérzékenyülsz.
Végül is nincs erőszakosabb
és önzőbb, mint a szeretet.
Fényre könny: valódi
aranymosó. Ismerős,
anyáskodó ébredéskor
a hang: sírj csak, ostoba,
addig se kövesedik szemed!
Ha véletlenül becsukom valaki orra előtt -
nem nagy vétség, igaz-e
ha nyomban utánam tud jönni,
az ajtó eléggé részrehajló.
Gyûrûs kötését
lombjával oldja ki a fa
Virágos beszéd
magot tojt
de nem csiripelt
Még jó hogy a madarak
igazolni tudnak
Születésemkor
akár egy ragadozót
gyûrû helyett
vászonkarkötővel jelöltek meg
Nincs uborka
szezonja a bőrnek.
Krémmel s egyéb
csacskaságokkal
szépülni vágyók,
akiknek még a kor
súlytalanságukhoz
szputnyikot, ûrbéli
rózsát, isteni illatot
látni - csillag-spré-fiú
Bartókot, halhatatlant
hallani, adatott.
Mókás, örökösen
lehetetlen után sóvárgó
öregedő nők, akik
ha néznek már
kétségbe esve
néznek tükörbe.
Trükkös ruhák,
rafinált ölelés.
Arcukhoz, emlőjükhöz
igazítja, simítja
ráncukat az álom.
Hiába minden!
Semmi sincs hiába!
Szépek vagytok!
Még ha a halál
szemmértéke is rajtatok.
Hátra arc!
Álom okozta kudarc,
kiheverem. Meztéláb
csap-overállba bújik
vissza a vízcsepp.
Hátra arc!
Gyerekkorom
kerítésén átrepült
teniszlabdájaként
kínálja fel alvó
madarait a fa.
Hátra arc!
Az volna jó
örvényeit egyen, fagy-
épésre tanítaná be
a folyó.
Hátra arc!
Alakizgattat,
mögöttem hang:
"vízben szellemed
csak alkalmatlankodik".
Hátra arc!
Mi közöm hozzá?
Élenjáróm nem lesz a nap,
vigyázzban áll,
tiszteleg a tető.
Családom idióta.
Ha szeretlek, szeretlek,
nehogy azt hidd
ölelkezéseinkkel
semmibe veheted
az időt. Föltartóztatás,
bankrablás itt nem
számít. Tengernyi
spermában nőnemû
pántlikázik. Minden
árnyalat érdekel,
hisz az ide-oda is
alig; tartozni pedig
nem csak csodálatos,
de szükségszerû.
Bevárlak, kiteljesedésed
legyen érdekes.
Teherbe ejtem a vizet,
türelem. Ezt mondaná
az apám is: türelem!
S míg szappanhabos
csönd-hártyás fül -
rugdalódzni nem kezd
a hang-embriós világ -
bármi lehet. Ki-
engedem halálomat.
Csak egy tabletta
és újra láthatod
bőröd domborodó
lánchegy képződményeit
sziklába csapódott hólabda
valamikor itt egy fej volt
hosszú életû lehetnék
ha magamnak lennék a fia
Bújik lámpához a sötét
fényt sugárzó anyamell
csecsemő száj-foglalatába
Lelkiismeretes légy
persely-szemedet
álma miatt törjék fel
Értékelhetnéd tömegét,
ínye gennyes: sûrített
tej konzervdobozát édes
fájdalom tölti meg.
Ablakos szemét, mint
egy színes tábori lap
értéketlen bélyegét
- viharos éggel ki
merne ujjat húzni -
tudja csak leáztatni
felhőiről, esővel, a reggeli
nap. Hiába a makacs
ragaszkodások. Álmokra
tékozolt tekintetétől
úgy szabadulhatnál meg,
úgy szabadulhatna meg,
ha a gyûlölet valódi
s csak benne volna.
Mélység nő, elektromosan
emelkedik szájmagasságig
a léc, férfi testen
rúdugróvá válik a bolha.
Visszabeszél a kő
vízből locsogó nyelvvel
Jákobnak vélte magát
álmomban lefüleltem.
Életen át gyurmázik
vér a szívvel,
elfogadható halál
mégse lesz belőle.
Tûnődsz ezen kicsit,
félelmében az ember
már onnan is hívást remél,
ahol pedig sejtelme
van a sötétségnek.
Gyertyát gyújtasz,
puska, puska, ismétli
a tükör, holott álmot
puskázni nem lehet!
Belekaptam az idő
örvény-rózsás
sirály-tüskés ágába
s nem tudtam leszakítani.
Álmomban kétsoros verset írtam.
Egyik itt van,
de mintha a világ most
mégis azon a másik soron múlna,
mit felébredvén
elfelejtettem!
ha beütöm a fejem: este van
te csillagos ég!
cserépből kinőtt öregember
babszem-gége - csírázó - szikes csokornyakkendő
emlőt lehetne fogatni vele
reménynek a jövő nem jó befektetés
félelmet keltek - csukott szem - tányérsapka
álmodni bemegyek a képért
nem káptalan - módja képtelen fejemről az álom
vonatjegyet kellett volna venni!
vers: megannyi helyváltoztatás
díszkendővel zsebből vitorlázó zakó
Balaton Európa széttaposott lúdtalpbetétje
sörény villan - vetek oda szempilla-csontot
áttetsző leszek
megfagy körülötte a levegő
álomtörőhajó a lélegzet.
Folyton arra az egy
milliószor emlegetett
titokzatos szóra gondolok,
ami miatt nincs vers,
nincs világ. Legalább
hagynád végre rám!
Arcomon hó majmolja
a vizet, mosolyom
nem ússza meg, felül-
emelkedik, nézésem
szempilla-gólyalábon
éri el az eget,
jégbe ragyogó fényét
sokszorosan vissza-
szórja. Érted te ezt?
Legalább hagynád végre
rám! Benne vagy, nem
vagy otthon senkinek,
magadnak legkivált?
Felejtsd el! Világ
volt az, legkorább,
még mielőtt, miután,
nem fogadta folyó
az ember ősi kézfogását,
csoda-e ha fejét üti,
lábbal tiporja, hullám
hullám által vész el?
Rámhagytad volna?
Borítékolom a lépést,
helyben, sötéttel.
Amikor arcom fölött -
eső után köpönyeg
gombáival kitüntet az erdő
ÍRNI
INRI
én gondolataim után
"mosom kezeimet"
Vannak, akik befelé
szemetelnek. Álom-
fej-ront. Szemek közé
vágott talicska,
az arcnak az orr.
- Mi az, hogy mi az,
kérdezi, habköves egét
megpillantva, magára
ébredve vízen a nap.
Ha a semmi nem, mi lehetne
szavakra visszabontva?
fényesre dörzsöli
eszközeit, igéit,
a hajnal. - Hajnal:
hold és nap - folyosó-
végi ufócsészés suhanc
tejút - napszakunk
duplanullás jele,
ahonnan több közös
dolgunk is visszatart;
egyikünknek épp
akkor van agymenése...
(Teszünk-e azzal is
valamit, ha le se szarjuk
a gondolatainkkal
szennyezett árnyék-
széket?) - Elírom nap
elől a felhőt, testem
gyöngyözi be; nap
bőröm alól feljő,
szögesedik párában
a fény, Isten munka-
társa akartam lenni,
virrasztással - kell
ennél jobb alap? -
kimerül az álom; csak
több világot ne ide!
Igen én röpke szemválasz
Pest Buda csuklik a busz
Nyelve volt szíve hozzá
Cimpához kapcsolt briliáns-Iámpa
Oszcilloszkóp elektron-ebihal
Fülbe matató ujj ki-becsúszkáló karikagyûrûs faág
Fújtatva csukodó ajtó
Folyón a híd vérnyomásmérő
Áll az ember
két füle
hangra metszett faág
földhöz tartozónak véli magát
Igen, igen
vagy mégse?
annyi köze van a földhöz
amennyi az éghez.
tisztátlanokkal jól befürödtünk
égen lubickoló nudista harang
egyen egyén királyi mértékkel
tábort bontunk ne küldjetek több satrafát
Gaz gaz babona:
mûveletlen csoda
szél orr orgonasíp
minden lépés megfizet
visszajár a levegő
égetett kuglóf-lámpaernyő
anyagcseréjét a szellem
tenyér-gubó könyv-elő
szavamon foglak
ki sem ejtelek
szavamon fogsz
viselkedj!
A költőt Isten
saját bosszantására teremtette
Beleszületek egy szóba
felejtéssel
elejét veszem
Tessék egy tér
a világ is csupán megesett anyag
És szülnek az anyák
szülnek
visszaveszik a teret
Apám megtörpült, görnyedt
lett, mint a fáknak az ága;
feje a földre húzta le:
lassan érett be a halála.
Anyám megszépült, vihar-dúlt
homlokával, mind hamvasabb,
akár a hegy: távolból szebb -
apámnál egyre magasabb.
Földön fekszem és érzem, hogy
szúr apám tarló-szakálla,
anyám még fog, nem ereszt el:
hatalmasabb, mint a halála.
Testét álmából el-
idézik: - forgolódik
a fej, a tarkóról
hiányzó, párna-cettel
fölzabáltatott hajat
levegő-örvényen
fönnakadt bajusz-uszony
pótolja; világít, ajtó
gondolatjele a kilincs,
miért ne gyûrődhetnék
- testi tájkép - ébredve,
fölülve és beállva
mindenféle szögbe?
Körülleng selymes
kabát-szél, bejön valaki,
magában beszélő hegy,
kantár-támlás széket
sodor az ár: - azon
leszek - de kedved
szegi az emlékezet;
mirigyek játéka, ahová
ujjadhoz keményedett
mellbábu vezet, s nem
tudsz mosolyt vissza-
gurítani, (szád két oldalán
cérnás, faspulnis ránc.) -
Volt ölében igyekezet,
szerelmes tûzszerész,
ki testét aláaknázva
- önrobbanás-veszély -
anyátlan pillanat -
csacska szavakkal és
sok-sok nevetéssel
ártatlanná tette.
Ott egy új hegy!
apám ugratott így,
mutatóját
szabadság-szobor
felé tartva
- ízületes
szaggatott mozdulat -,
repülő húz el,
ugyanaz a kép,
csak a bosszúság valódi,
kondenzcsík ujjal,
távolról
késve
túlvilágról
érkezik hangja.
fut ereimben a Szajna
órámat szíj hidalja
karomat szeli két evező
nem vagyok jó szerető
testemet hőség uralja
Mielőtt
rendembe lépne,
mennyezetünk
szenteltvizes,
salétromos sarkából
csöndet merít,
kikereszteli
magát a pók.
van-e-még-él-e-még
s ha borotvapengém
nem préselt pillangó
arcom gombostûi mire várnak?
Egy alig képzelhető
képhez
ahová csak a sorvezető
gondolat vezet
két fal közt
egyetlen fül
magába mélyül
hallgatózik a csiga
"haza" az úgynevezett
skizofrén-tükrû
tér(fél)nélküli
államosított szavakhoz
Mondják, fejtől bûzlik, -
(miért emelkednének
vízből templomok fölé
a házak?,) csillag-pikkely,
léggömb-kopoltyú,
pillátlan halszem a hold.
Higany gurul a koponyába
gerinctelen lázmérő,
(nem volna baj, ha
hús is volna azon,
akit épp temetnek!)
Donnál elesettek
hótetovált helyén
kor koronás címere: svábbogár.
Ül az ember az éji
cet savas gyomrában,
csípős lé, aranyköpés
és szálka; hangvelős
csont a telefon,
sugarak leveleken
áttörő porlasztása, izga
férgek után szabadon.
Tedd téglaszappanodat
szívedre, falazd magadat
a mocsárba, s mondd, hogy
többet nem hazudsz. Várj,
- fagyos tekintet álarc-hullám -
aranyöntőkhöz hasonlóan,
egyujjas azbesztkesztyûs hallal
tartja kézbe napot a folyó.
Légy az, akivel hazugágot,
hitványságot lepleznek.
Már nem bûnre torzul, békától
púposodik kígyó az almafán.
Megdob
nézéssel az arc -
én önt a költészet
nevében lefoglalom.
RAVA: szalon,
ruha: TALON;
ezt már aligha
növöm ki.
Dadogós kő,
a csönd sem a régi
le-gen-da-da.
Arcközeli a tél,
s ha már nincs pénzed
tûzifára, telefonod,
villanyod kikapcsolva,
sebaj pajtás, találd
föl magad: csukló,
salak közt rozsdás
borotva, sebszûrő, test-
távhő, ömlik a meleg;
ezt gondolod; költészet
tudással perel; s meg-
csúszva, félre ütve,
fölszikrázva, áramot
lopva, visszakérdez
latornak az anyag: miért
Jézus szöggel átütött
vasmag tenyeréhez
vonzódik világosságot
remélve a világ, s ha
már így van, ember volnál,
miért ne lehetnél te is
a halál szakmunkása?!
Fogalmazok,
lehunyom szemem,
csontjaimban a történelem.
Arcodat még éjjel
tenyér-zárójelében
tartotta a gond.
A szellemnek ne álma
gondolata legyen.
Könyöködnél megy le
a nap, foltnak való.
(Folyópalántákról,
híd alatt biliző örvényekről
volt már szó!) Öt óra!
Iniciálé: bugyogós, em-es
fenékkel fölsegítesz valakit
a tömött villamosra,
nyomtatott szövegen
összefut a festék; előtte
gyûlölködő, finnyás
és térigényes semmi:
Így minden szó magától
érthetően: következik.
Margit-híd, Jászai Mari tér,
Parlament, Tv: Tőzsdepalota,
adás még nincs, de házal már
angolcsíkos - alkalomhoz
illő - monitorjával
az elektromos ügynök;
virágporos fény, vibrál
báb-lampion, szemem
láttára támasztatik fel
hatalmas pillangószárnyával
- arcot nélkülözve még -
a Vígadó ablakához állított
zongora. Öt óra! Hat! Elképedek.
Fehér éjszakákra emlékeztet,
elsötétedik, semmibe tapogatózva
a zord, rajtam élősködő,
lényemet kifosztó kamera.
Hét óra! Csecsemő iszap
böffen idézhetővé válik
a gödör: - minden halálra
figyelmeztet, de soha senki
és semmi nem tanított még rá!
Víz igéje a hallgatás. Képzelem...
Elképzelem: nő jönne, menne,
bévül csobbanó csönd.
Pisztráng-ötös. Ideges,
szép hosszúkás ujjak.
Miközben Roberto Benzire
gondol, akivel, ki tudja miért,
valaha összetévesztettek!
A félelem
világos:
négy bábozó
egymásba nyíló
huzatos ajtó.
Kifekszik zárban a kulcs,
fénydorongos vitézlászló,
kémény-csizmából kilépő
illuminált szellem.
Ülök a szobában
magam, esik képernyőn a hó,
antenna nélküli depresszió.
Antenna nélküli depresszió.
Kezemben: birs,
kettészelem, kiröpül
belőle egy lepke,
villanybúrára száll,
akárha meg se lepne
egészhez illeszkedve
aránylik a rész;
árnyéka felnagyítva a falon.
Aztán ismét tv,
hó, sikamlós
combjával filmbéli nő,
szórja hamuját a képernyő,
s az utcán valaki lépeget.
(Arcoddal a folyó
eltakarja a lényeget.)
Látod magad
és elfogult vagyok,
karommal testeden
elfolyózgatok.
Lebeg, lebeg
matrózsapka-óra,
arctalan perc
érzek a fuldoklóra.
Piszkosan raktározták el
szótárakban a szavakat.
Bugyogó: boríték szélén enyv,
vérem bolondja az a bolha...
Föladom! Érzéseimre, asszonyom,
világot bízni, nemes lélekre
vall, de hogy mondat, verssor
könnyebb idézhetőség miatt
rímmel rándíttassék össze? Miért,
kérdezem, miért? Hogy utóbb
szellemi komornyikommal
kísértessem ki életem
hatása alá került, sorsomon
időző, magáról megfeledkezőt?
Árnnyal kilengő, amatőr idő-
mérő az ég. Emlékezzék pesti
útjainkra. Feküdt part lépcsőjén
hullámpapírba burkolódzva
egy alak, lábfején - így szokták
vagy nem szokták ültetésre
előkészíteni a fát - gyökér
helyett gesztenyefoltos fagy-
sebforradás; ma sem tudom, volt-e
benne káromkodás, tolvajnyelvünkhöz
jól jött némi mutogatás;
rongyaibó-minek magyarázzam-
hagyma-sejtelméből kirajzolódó
Brancusi-torzó, könnyező rogy-Mária;
iszonytató papundekli-lét, véres
bugyogója villant elő; nincs
ilyesmire hiteles fordítás,
falat kenyérre cserélte volna
mindenét; nos, láthatja, elég
romlatag világ, testi penész:
kerge bársonynadrág-gomba;
emlegetni is kár kiért, miért,
csuklik hús az ölben; velem van,
azóta, szájhoz gólyalábon jár a rizs.
Tompán döng sugaras
koponya kaptafa. Ez
az arc - fûvel, fa-
levéllel fényesített
páratlan cipő - kell
nekem4 Szilveszteri
szerencsepénz, tejjel
illatos olajjal föl-
rgasztott lóherés
uborka. Muszáj, hogy
az árnyak közt
végra rád találjak!
Légy, ami egyébként
is volnál: haramia.
enyém a vár, még ha
a homokozónál vissza-
fordíthatatlan ki is
zsbelnek. Nyelved
kaktusz, ritka virája
a szó, dugd ki; ujjad
elakadt mellkas golyón
rég megfeledkezett
kézi számlálásról.Valaki
- kapellije magosan
a horizonton - vigyázzba
szólítja a libanoni
cédrusokat, magától
halkul le a föld, éveid
számát - sírok közti
számháború - sokallja.
A scönd, csönd, benn
felejted magadat
a titokban, Helyes, ha szád
körül ácskapocs-ránc van.
árnyék környék
egy hang se
soha ott
épp csak valami
megkerül
"készre jelent"
szempillantás
alatt vagyok
hûvös hang
helyre épült itt minden
idő
lándzsás testőrség
és királyi csönd
a nyelv
felszínt
keres egy keltezés
hogy lényegét kitöltse
hûvös hang
helyre épült itt minden
idő
lándzsás testőrség
és királyi csönd
a nyelv
felszínt
keres egy keltezés
hogy lényegét kitöltse
az éj nem semlegesítheti történéseink
egykori színhelyét, mivel az
mint a mítoszára eszmélő lélek
mindenki emlékezetével - folyvást
önmagát teremti
ûrkutatás létezik,
azóta fenyegeti az emberiséget.
Taszít - asztronautát
a növekedésben -
korunk keszonbetegsége.
Rakéták a világûr
sallangtalan cetjei.
Tejút nélkül, nadrágban
döcögő kismama-bolygó
földgömbhöz támasztott
kantáros-létra,
vízfejû búvárkund,
violinkulcs-gólya
- folyó-híd-vérnyomásmérő,
oszcilloszkóp elektron-ebihal -,
próbálja, súlyban
súlytalan, hangolni,
jobb belátásra bírni
e kétéltûnek hitt, Isten elől,
történelemből kilépni
szándékozó emberiséget.
Köldök-spárgás, kéz-villás,
szőr-partedlis,
életre jelentkező koponya,
kinek testről nincs
- halál bélpoklos éhe -
csak arcról lesz emléke.
Emlők csillagához nem ér fel.
Szerelemkori átépítések idején
kimozdítható-e álmából
e szálkás parkettás arc,
fölszabadul-e ott elég hely és idő?
Építkezhet a bánat!
Szemed a magány útrövidítést-
jelző táblája Istenhez,
s ki hitet hoz, nem tévedhet.
Tollaslabda-kút szájról szájra,
járkeltünkben vak világba feleselve
megüti vad nyelvem hûs csöndesség.
Szidhatnálak, becézhetnélek,
átkozódhatnám akár; mihaszna élek,
hisz nincs többről szó:
szeretjük megidézni a rémet,
s ha megállunk útban, este,
valamiféle bizonyosság felé,
üres, fényes kifordított hinta
a hold, gyurmás nyelveink összeérnek,
eget, földet, nemet cserélnek,
csakhogy megtudjuk mily
vérengző állatok vagyunk.
Vállak közt még megvolt a hely,
arc, kezeletlen, nyak, napszítta
anyajegy, miközben én ellenőrökkel
dominóztam, szivarzsebben hitre
hegyezett templomtoronyceruza;
nem volt kétség: minden jó verssel
Isten önmagát ismétli, s hogy
lógásaimnak is szép lassan be-
fellegzett, bár, ott inkább csak
káromkodtam; állt a villamos,
alul a Volga, móló; vízparti vasaló-
deszka, gőzölgő rongy-felhő, kezemben
átizzadt könyv, száz szív-ritmus-
szabályozó szonett, távol árny-torzó,
fa-kocka-köves udvar ablakban
kar-állványon időző, ránc-ûző vasalô
- napról tüzet fogó - Janus-arc.
Állt a villamos, alul testcsellel
a Volga, az kellett még, meztélláb
elemeiben felidézni a tengert,
átkozván, dícsérni verseim nőnemû
látomását, mosoly-masnis-szakáll-
kötény, beszéltek rólam városszerte,
küldtem nyelvem robotra, zavaromban
még olykor most is oroszul gügyögök.
Gavallér
kulcslukba tûz
virág-nap
-UU-
mondom
hanyatt feküdt
igazít magán a víz
félrecsúszott melltartó
megjött az eszem
nézésem szemerkél
- messziről jött
Azt mond amit akar -
csak este
mikor medencéből
a vizet leengedik
veszi észre
a gyönyörû testnek
nyoma tûnt
hát így -
nézésből áll a víz
arcom bölcs követ
érik titka
halakoskodik
fejtsd meg
és rejtőzz el a szóban
miről azt hitem: én
csak véletlen tudásom
egy mástól hallott
történetben, mert a szó
ha mitológiája nincsen
elképzeli, arra való
hogy cselekedjék -
helyet cserél
ráismer a versre
hogy valóban azt jelentse
mit éjidőben utazónak
a sok könyökléstől
kifényesedett utca
Fénnyel csöppenti le magát
a partedlis kaktusz, de:
bezsebelem az árnyakat,
összességében ez egy nap,
vagy az is lehet; szemtelenül
nem gondolok a légyre,
agyon ütni marad a hang.
Húsösztöndíjas vízprédikátor,
nem engedem hozzá, megszólnak
a csöndes, szomjas gyökerek.
Hull, lehull a... Jegyzetfüzetemben
maradt sortöredék, szigeti hittérítő,
akinek lelke mélyén se nemzet,
se hit problémája nincsen.
Tükörnek kívülálló
magának végképp...
Mi volt közte?
Akárhogy is
szemes kőnek áll a világ
Tükör beszél -
maradjunk ennyiben:
köztünk valamit
elhallgatnak
Álom álom
sírásó szemmel
exhumálom
s az vesse rám
megkövült tekintetét
kinek szemdomborulatán
nem ült még rém
Azonosságomat a Duna
friss, csillag-tüzdelt
képpel mutatja. Szilárd
a költőt igazoló kor,
és bársonyruhámon a kopás
fakérgen vésett jel.
Eljössz-e, mint suhanckoromban
a füvészkerti ősz?
fogam: lángnyelven
pattogtatott kukorica...
s a hangya pontozta úton
eső fúr, fagy kövez.
Azt mondom szeretlek
s ez nem kevesebb
mint a lélek
anyagszerinti honfoglalása