Éj vagyok
bárki megláthatja bennem önmagát
akarsz-e mindent elmondó
Hermésze lenni fényre épülő
porpiramis verseimnek,
mint ama jelző mit az ige
sötétségében meg nem talál
mégis miatta történik minden

Azt mondom szeretlek
s ez nem kevesebb
mint a lélek
anyagszerinti honfoglalása

A halál szemét bekötötted
átugorja árnyékát a folyó
csak hogy mögéd kerüljön
és csillagra váltja meséit a város

Reszketés honol
kiképzést kap
verejtékes
rügy-virágonc

Bábozok, mosolyod kikölt.
Fityiszt mutatsz, elszaladsz,
minden levél nyelvet ölt.
Virágcopfján masnilepke.

Ölelkeztünk, pucérságodat
természetes sötétség ruházta fel.
Tessék az élet! - mondanám, csak
szeméremből nyitva ki szemem.

Világra ámuló szemed előtt
becsapódott az éj vasajtaja
a kulcsot a vízbe dobták
váljék valóra kulcsban a folyó

Reménnyel kötötted be szememet.
Amerre lépek tapsoló levelek
és pillangóvá lényegült tenyér.
Margaréta melleden ér az éj.

Emlékezetünk szerint
most szemet hunyunk,
mintha a születő nap
az ölelkező óramutatókon múlna.

Füled hullám
labirintusában
tanulja tenger
moraját a vízcsepp

Kottán felejtett
balerina lábra
pilláidon csilingelő
pára hangjegyek

Egyszer fürődtél hûs vízében
s most szemérmes
sziget hasadhoz érve
karjaimban úszik a folyó

Ha fénytartó szemében
porosodik is a szeretet
csak legyen mint kezdetben
tíz kőtáblás ujja

Lángoló szemed lövészárkából
hogy is kúszhatnék ki
megszégyenítene testem
mezítelen diplomáciája

Hívsz, szólítasz szerelem
testemet a félelemtől visszaperelem,
s ha elém áll Góliát a tenger
megszólalok parittyanyelvvel.

Megváltás az
ha reggel
fenyő-arcom fölé
szaloncukorka mosolyodat hozod,
s minden oly közeli még,
csillagszóróival az ég,
fogaid néma havazása
járhatatlanná teszi az utakat,
de eljön hozzánk az öröm,
s fényszalmáinkon hírül adja;
megszületett, megszületett -
arcunk mindenki arca.

Volt egy erdő hatalmas
emeletes fákkal hová
az óraszemû idő bosszantására
rüggyel csöngetett be a tavasz
ki talán az6ta is lesben áll
fülét, érzékeny célpontját
tartva oda a nesznek, s mi
melltartós-szemellenzősen
mint a lovak baktatunk
hátunk kötelébe fogva az utat
merre a szerelem vezet

A víznek még nem volt árnyéka
megtudta ezt a mindent kikotyogó álmoskő
és madárnak álcázva magát
fölkéredzkedett kalitkaszerû szemedbe.
Azóta kő öregíti a vízet.

Tenyérben ringó
parázson sülő gesztenye
kipattan héjából a szem
melegít vele

El is irigylem
magamtól magam miatta
eltékozol a mesével
nem gondolok magamra

Lekattintom a villanyt
átülteti szemembe az éj
izzószál fény-gyökerét
és nem szûnik káprázatom

de fölenged feszes
formáiból az ízületes
tárggyá lett anyag
fölenged s kinyújtózhat

Azt gondoltam macskakörmös szememmel
incselkedjék csak ajtóm alatt a fény, hisz
mióta elszólítottak tárgyamnál vagyok
és különben is maradjon meg magnak a nap

Mert hitben erős volt
s nem volt hol maradnia
éjszakára, megállt, húzott
egy vonalat a sivatagban
mire azt mondta: küszöb
bárhonnan léped is át
otthon leszel a világban
s mert vén és fáradt vala
botjára támaszkodva
lekuporodott, arcát
karjába temette és lassan
zsibbadva feljöttek a csillagok.

Énemet már visszavontam, mikor este
egy személyes névmásban
hangod épp rámtalált - egyetlen
fényforrás a ház ablakán
mint tudjuk "a reflektor
nem világithatja meg önmagát"
elképzeltelek hát magam helyett:
szemed lakatlan fénysziget
mit a nézése is elhagyott
Igy gondoltam, hátat fordítva az igének
lelkiismeretemet menti fel -
Én nem bántottalak meg téged!

M. M.

Kezdetben volt a dac
a tenger még vízból és
levegőből készített üveget
s a test hitbérlő váz
jól odakötözve egy sugárra
S nem én voltam-e a kiötlő-anyag
szél az ablakot bevágja
bévülról leheld ki arcodat

Lélegzel, valaki
jár a lélegzetedben
gyertyát gyújtasz
meglátod illanó talpát

Mezítláb jár, mint a lélek
szobám falán a gyertyaláng
szempilla-létrámon
a bibliai éjből én segítem fel

Léphetsz, itt valaminek lennie kell!
tûz-víz tapsol a láng
az árnyakkal itatott falon
és föladja címét a vers
küszöbén megbotló gondolat.
Tûz-víz tengernyi álom
szorítsd arcodhoz a vizet.
Kiváltja az éj zálogát a szó.

Mielőtt elaludnék
fülemet próbaképpen
a földforgásnak ellentétesen
tartom oda s hallom
szemed hőcellájából
kiköltözik és megfordul
rugós hajadon az álom

A földben
hangos sugárzás
megborzadsz, mágnes
tartja bőröd a szőrzetet
Költészet?
Isten önlehallgatása
lenyûgöző eredet:
egy hang emlékeidből kiás -
in situ szem

Bőrömre füvet ültettél, Uram
s most minden féreg
rajtam keresztül akar
kijutni a világra

Várlak, - örvénylő vízbe dugja
csönd-palántáit a fény, de
mit tegyek ha egy madár
szárnya elhomályosítja szemem?

Ölelkezünk:
létünk története a szerelem,
példát adni
homokká változunk.

S mi előbb földön tartott még
testünktől
szabadulva is
őrizzen meg léghajó szemem.

Állok, élő töredék
kinek képlete ez a nyár
árnyékod, törtvonal, felez.
Azt mondod egy
s miként a metafora: nemtelen
anyageredetû honvágy fog el;
azt mondod kettő
és ez máris: három
ki pedig egy voltál velem
kitagadtál a hégeli példával
termékeny lábad közé vetettem szemem -
földbe a szemérmes búzát.
Csak osztódásodat szerettem.

Ott kezdeni hol abbahagyni volna jó!

fölállunk
időntúli szabaddobáshoz
még mindent remélő kosarasok

a szerelemben
önzésünk irányítása a cél

szeméj: anyagra cserélt hiány

büntetésünk eszköze, arcunk

Ki partot ad padot adott
felelni fizikámból
kiszólítanak
s mire megtanulom
száraz víztanát a folyónak
egy szavam se lesz
csak éjpalatábla
krétás mosoly, mit
a szivacsarcú bölcsek
mindig letörölnek
Part képlete a hullám
kétszer nem választ
medréül a remény

X-lábammal szorozva
annyi nullát ír a víz
mennyit árnyékom ér a parton
de mit ér talpam alatt a part
tükörképemmel felezve
s mit ér nélkülem a hullám
hisz a test végeredménye oly szilárd
ha emlékezete nem én vagyok

Medréből a folyó, nevemből
úgy lépek ki eléd, s te,
hogy magadtól távoltarts,
fejemhez nem éppen tiszta
de forró szavakat hajigáltál:
mely időt elnéző látásomat
savval csípős léggé olvasztaná.
Lélegzem, lombik nő körém
s én, igében görnyedt kérdőlény
elvegyülök, hangodban se lássam magam.

Kitalálom a halálom
testemben nyitott gázvezetékek
árnyékom szivárog -
ültem a Duna-parton
és szinte hallani, érezni véltem
mit pedig csak láttam:
a befogadó anyag
mint metszi le sorsomon élősködő
szögesdrót csontvázamat
de megérintettél
s hogy fölnéztem rád
levelek közt épülő fénypiramis -
torkodban az üzenetet átadó gödör
s mint aki énnélküli árnyékához visszajön
visszajön, lefoglal
cselekvésre bír a szóban.

Állunk a kék derengésben
mint gyerekkorom kihalt utcáin
villamossínt hegesztő munkások
a fel-felvillanó tv-fényéhez
védőpajzsot nyújt a szemközti ablak
s míg ölelkezünk szempilláink
elektródjával összeforr a világ
Állunk a kék derengésben
testünk szinte földrengést él át
egy megkésett hang, alig
hallható sikoly valami krimiben
vagy a föld azonosidejû önkényéből
és kikapcsolják a készüléket
csak mi látunk sokáig még
az égi monitoron egy pontot

Alulírott, Kosztolányi szerint, véletlenségem
egyedüli példányát, szervezetemet
ezt a másokra veszélyt nem jelentő
illem-rendszert, én-központú
rögeszméim tárát, földi illetőségem
biztos jelét, a beletörődést, átadom -
cserébe úgy teszek mintha ember lennék
de előbb
        kimásolom a vízparti fát
emlékezzék majd tárgyi önmagára, hogy:
mint én a papíron, meglelje anyagát, jelét.

Asztalhoz ülök, s mire fölállok,
árnyékom épp körbejárt.
Megtörténtem, végül
a pont is én vagyok.

Én emlékezetből vagyok.
Elgondoltak
aztán itt feledtek.

Jár erre egy személy
árnyékát tékozolja.

Csak lenne hozzá homlokom
önmagához vissza-
csobbanó szemem,
lénye helyszínemmé válna.

Mit tenyered közt tartasz
valakinek koponyája lehetne.
Adj néki egy igét
még ha képtelen
csöppen is belé a szem
a fagy formáját tudja.
Hisz a csönd előtt
Isten létét is tükör szavatolja
néz vissza a víz
s ha ráfigyelsz
az története.
Szóval, adj néki egy igét
és bûntudatot, szólít ki
a bibliából a hang:
lenni Van tenyered közt arcod.

Nékem az ég gyerekkorom
csodáinak örök szertára

Félelemre használt testemet
kikölcsönőzte a fájdalom

Fut szálkás bőrömön ércenti
szépmívû koponyámat felmérje

Csak a partot gyaluló hullámra
figyelek, fülem hangok forgácsa

Szél jön, illatos hajlehelet
miként a farsangvégi jelmezkölcsönző
felfordult bohócsipkáival a víz
hiába kotorász torkom
fagylaltos tégelyében édesgetett
szó után ez a reggel
szemed a szivárvány hangvillája
s a lépcső kiürült nevetés

Mindenkivé kellene lennem
hogy csak magam lehessek -
árnyék a lélek önrablása
felöltöztet meztelenségem

Hunyod szemed, mindent kívül hagysz
mint József Attila.
A csönddel párnázott
vonatosdi egyidőben:
fut előre a fény, tolat az árnyék
s te a tekintet talpfái alatt
mozdulatlanul fekszel
hiába hívnak vízparti sokszorosítással
fixírsós-könnyel
arcod negatívjából elő
mi egyszer belül van
hozzá a fény, árnyék sem érhet.

Megtörténik, hogy az éj
pontot tesz a világra,
s én még mindig számon tartalak.
Arcodon az álmatlanság pecsétje,
s mert bélyegként ragasztottad föl
szemedet az égre
lesz, ki gyanakvón
csipesz ujjal
tart majd a fény felé.

Szerelemkori átépítések idején
kimozdítható-e álmából
e szálkás parkettás arc,
fölszabadul-e ott elég hely és idő?

Építkezhet a bánat!
Szemed a magány útrövidítést-
jelző táblája Istenhez,
s ki hitet hoz, nem tévedhet.

Szólítom a szavakat
kiknek haladékot adtam
legyenek természetesek

ásvány-magány
karom ösvényéből
csillesín lázmérő

hazámnak
teljes valómmal válaszoljak

A tér, ezúttal réteges papír,
akár egy szociológiai tény
gyerekkoromra emlékeztetőül
gémkapocs szánnal.

Formára ébredt múltam.
Még a világosság előtt -
két villanydrót a korgó
bendőjû konyhafalból kiállt.

Éhem, szomjam sürgetett.
Áram-teli dróthoz nyúltam,
s a hirtelen keletkezett csipkebokor
kőtáblát égetett tenyeremre.

Elbomlik egy masnimosoly,
lélegzetet vesz a föld
megelevenedik a hullám
a sírokkal-teli kertben.

Pezsgő bendőjû gyásznép,
nyakkendők halcsapata
ússza körül a parthoz
előkészített koporsócirkálót.

Anyátlan az, kinek örök
honvágy csak a szerelem:
olvasom a kukac-spirálon
lobogó levél üzenetét.

Van-e, lehet-e annál több
ha a remény mulandóságunk
ellenére is minket választ?

Kettős szempont -
atléta a dobókörben
dédelgetéshez szokott
tenyerébe helyezi
gondolkodásra szánt fejét.
Diszkosz-szem
távolléte elfogy,
nélküle meglenni is képtelen.

Kettős szempont:
mikor elmégy
legyen ki után nézni.

Állapot-vesztés
minden igazság fölismerése

Levelet írok
miniszterpapíron

Eljön testem anyag-
beszerzője a halál

S e kobalt-kék
égboltnyi súly alatt
ha nem válaszolisIrÖn

Csak néked játszom, szerelem, mondotta
mielőtt az írógép-arénába lépett
magának tudva az összes szenvedtető igét
mire még ifjúságából emlékezett.

Hosszú kísérletezés után föltaláltam
és ime közre is adnám a szót
ha elfogadható története lenne:
pl. valamelyik jóidejû kortársi versben
Különben az eső sem akadály
ha fürge ujjaimhoz fogható gyorsasággal
a holdra, mint egy székre dobhatja
ragacsos szoknyás felhőit az ég
S míg én a szem rácsa mögött
életre szóló haladékot kapok a szerelemre
törlesztek azzal is valamit
ha egy kép se marad belőlem?

Akinek borotvaéles minden szava
inkább húzza össze birsalma-timsó
a száját, mintsem a nyelvét hagyja
ízetlen némaságtól kiszőrösödni.

Ha véletlenül becsukom valaki orra előtt -
nem nagy vétség, igaz-e
ha nyomban utánam tud jönni,
az ajtó eléggé részrehajló.

Csak semmi könnyelmûség
lopásra azért ne add fejedet.
Enni, inni a tiszta hóból,
még ilyet! kinek ily sürgős a dolga
tolvajtól-tolvaj:
vizeletét a tél visszalopja,
s kinek ez sem elég,
saját porcleválásába botlik bele,
s míg ódon nappenészes
égboltba lépsz, a rézkilincs
tenyeredet megfogja.
Árnyék a test túlvilági nyomozója.

Éhségtől nyikorgó fakutyák,
pattog a jég szememről.
Barátom, ki most itt megállsz
húzz ki e didergő vers-veremből.

Akárhogy is kitanulom a telet.
Kelemennének, hogy el ne tévedjen
házhelyünkre szúrt fenyővel - habarcsos
kőmûveskanállal adok majd jelt.

Arcomon könyv, tető a házon.
Kibontható-e nézése mögül az arc?
Réseken, szemem köré vetettem ki
éveim tégláit, s még be sem fejeződött
énem egyfajta építkezése
pillám rozsdás szögként
görbült bele minden új látványba,
s ha állandóságom is ez a pillanat-
futószalagon - emlékeimből mi marad.
Arcomon könyv, tető a házon,
körötte tábla: vigyázat, építési terület!

Csak meg ne szólítson idegen!
szememből villám-gyökerû
póznát kicsavaró Toldi Miklós
mutatja a hozzád vezető utat

Igaz, álmom foszlik,
szemem tányérján
kaparász a légy, de
téged kihasznál a félelem,
ásvány-évszakra hangol
levelek közt a fény.
Néked egy sírról fölszálló lepke is
kihajtott inggallér,
s kit távcső a hegycsúcson
önanalfabétájává tesz -
mindenütt hiányodat látom.

Remény kiválaszt:
emlékeztessem a létre.
Újcipőben helyét kereső lábujj
az eső. Fölveszem,
megjáratom a sötétet,
elkoptatni az éj
sarokvasát nem igen tudom.
Csak mikor már tûrhetetlen
fûzőm ki szemem sugarát,
sajgó hólyagok a vízen.

Vagyunk itt szerencsére
akinek természete nem tér el
mondjuk egy fa természetétől,
megőrizve eredetét
különállása nem kiszakadás,
de ha elfogy körüle a táj
maga lép elő természetté, hogy
szemébe fészket rakhassanak a madarak.

Számít is az valamit
reményt vesztvén
vetetlen ágyad -
holt folyó helyére fekszel,
s míg árnyéktalan
utánzod a hullámzást
valaki föléd hajol.
Minden hasonlatos lesz vele.

Fény
álom sztrájktörő
Ki szemeivel elkövet
követ szed föl lépésed után
szíve eszénél tüntet
kiissza földből a csöndet
vizet remél
árnyék

Adj szállást az igének és lényedből is kiver!
fordítom saját szempontom szerint
a közmondást. Önző vagyok?
Meglehet, de az önzés
már önmagában sem céltalan.
A fa is lombik körtéivel
éli meg kísérletét teletûzdelve
levél-följegyzéseit egy nyárról...
Én: én vagyok, mint kezdetben,
s lehet-e annál több
nyelvünk alá rejtett napunkkal
szóra bírni a végtelent.

Világosnál, vagy egyszerûen csak
a hajnali füvészkerti fénynél,
ha már éles pengéi közt tartotta
nyakadat a fû, s megcsapott
a világszabadság szele,
reszkessen ki rád néz,
ily feszesen még senkinek sem állt
huszárdolmány mellkascsont halál.

Szemőrző, esőláncon
tartott gondolataimat
szabadjára engedem
nincs félnivalóm a hazában.

Átdöcög egy vonat
kivilágított ablakaival.

Bélyegszemû tömeg
a világ folyó albumába
történelmét nem szégyellő
cserepartnert keres.

Ha mondjuk a part klottgatyájában
elszakad a gumi
és lecsúszik hal-talpáig a víz,
hogy lehetne a szégyellős,
sikoltozó hegy elé állni?
mert ahol neki-nekilendül
és átbukfencezik a hullám,
ott vagy a vérző
szél-horzsolásos alkonyatban.

Nyitom az ajtót
kemencéből csap ki a tükörláng,
sistereg fésûd rostja.
Mikor magamhoz szorítlak,
add meg nékem a tükörben
gőzölgő és kihûlő napot, hogy
csontjainkban ropogjon
friss kenyérként a szerelem.

Gyönyörû terhes szeretőm
akinek földded-hasát
megpillantva
már-már örömöt kiáltok,
mikor lesz, hogy
szoknyás hullámon bolyongva
Kolumbuszként
nevet adhatok?

Születésünkkor még minden
nyelven beszélhetnénk.
Aztán ősi barlangrajz,
s mire megszólalunk
akár a halnyelvû csobogás
mindenhol a tengeré.
Fúj a szél, átüti
bőrömet homok. "Porrá leszünk"?
Izmaimat hagyom
kötőanyagként a világra.

mikor Én az álom szem cipzáros
hálózsákból a fényre lépek
véremből kimosható arany a remény
és árnyékot nem vethetek csak metaforából

Hosszú utazást tervezek
"lábkeltétő1 fejnyugtáig"
otthon magam maradok.

Kihajolok, mintha előznék,
útfelezővonal.
parázsló cigaretta
megcsap mozdulatom szele.

S eljön ideje a mesének,
fakérgeit kilazítva
egyetlen redőnnyé áll össze
és elsötétíti világát az erdő.

H. Gy.

"S a háború csak véres hányás"
nyár van, repülő köröz -
fénybőrbe csomagolt perc-hurka,
szemem a lassan bomlásnak
induló anyagon: légy.
Mikor születtem tél volt,
apámat puska keresztelte meg
hiányára most magam feszülhetek.
Képtelenség, mormogom,
pedig hát úgy lett. Napra lépek,
nem marad más csak eszméletem.

Erdőben nincs ideje eltekeregni a fának
okított a bölcs gazda
a hatalmát fitogtató éjben,
s egy gyökerestől kicsavart
egyenestörzsû tölgy helyére állt.
S ott áll ma is a hó kényszerzubbonya alatt,
akinek immár rögeszméje
felüti fejét a csodaszarvas.

Bazilika. Kassák hold-kalap.
Számolni kell
a hídjaiból kicsúszó
logarléc-Dunával.

Tárgytalan nyomozás
fül a vízen el nem csíphető

Én, árnyékkal gyanúsítható lény
úgy döntöttem
helyet cserélek a folyóval
nem is vitás: képmutató leszek

Azonosságomat a Duna
friss, csillag-tüzdelt
képpel mutatja. Szilárd
a költőt igazoló kor,
és bársonyruhámon a kopás
fakérgen vésett jel.
Eljössz-e, mint suhanckoromban
a füvészkerti ősz?
fogam: lángnyelven
pattogtatott kukorica...
s a hangya pontozta úton
eső fúr, fagy kövez.

Holddal leplombált táj
tolvajlásra is alkalmas
kísérletre kiszemelt idő
hol, mint acélgerendát
ejti le utánad a folyót az este -
lábaidnak veszélyhez szegődött
félelme én vagyok.
Kavicsokat hajigálok -
szerelemtől visszafogott
izmaimnak módot adjak
a felszabadító mosolyra.

A kő: vízhez ér -

ujjhegy
csengőgombon
kapuzárás után

meghallgatom
és tárgyammá teszem

halparkettát nyikorgatva jön a tél

repülő húz el
jégkondenzcsík ablaküvegen

Azonosságom története
vakmerőségem tudója
egyetlen személy, akiből
hiányozni nincs semmi kedvem
tükör mögé rejtett kép
s hogy nyughassak végre
elért testem sasbehívója
a fájdalom. Katonaváll
összetekert pokróc.
Rám tör a fény. Rügy-
koncentráció feszület.
Bőrödre zsibbadó ujjal
tetoválom: szabad vagy!

Homokra esik a hó
aluminium minta
mint a költő tényöntő
s egyetlen ihletett óra
szóra bér rím cseng sor tallér
de orra buktam
arcképem került a hóra
22-én, így lettem
próbaidőre poéta
velem akar mindenért
megfizetni a föld

Szemem cinjével
rügyező barka
pákahegy csőrrel
forraszt a szarka

Van gőg Van Gogh
vérrel gombolkozó sebem
füled papírba csomagolt
vízrajzával alkony
s mégis e szeszlángú
érkanócos lobogással
meg kell tudnom fájdalmad
eredetét, s kivárom
míg nem a papíron vízjel előtt
láthatóvá lesznek a halak

Zárban a kulcs
lavórban lába
s épp úgy csörren
minden mozdulatára
a víz, akár szökését
régóta tervező fogoly
ki köröztetését is
előre látja

Szememből az álmot
esőgumibot nem verheti ki

tarts meg engem a szerelem
szökött bakájának
mikor a fal piroscsíkos
tábornoknadrág a fénnyel

fogam a szavak barikádja
meztelenségeddel ne vallass

Fölsorakoznak a fák
folyó köti be a táj szemét

hajlik ítélet-
végrehajtást jelző
szivárvány-pálca