Költészet?
legfeljebb a természetem

Ki emlékszik a gyerekkor
eszmélet előtti szakaszára
amire a legjobb esetben is
anyánk vissza-visszatérő
történeteiből
meséiből ha emlékezhetünk

Ezért számomra a költészet
testetlen emlékezés
olyan arc vállalása, amilyet
csak elképzelünk magunknak
de amiért máris felelünk

Olyan volt
olyan volt ez a szerelem
mint a pályaudvaron
vonaton, két utazó
egyik jön a másik elmegy
Nem tudni
te jöttél vagy én mentem el?

Megállok itt a gőzölgő őszben
parthoz kötődve, miként a fák
nincs levelem
perceimet hullatom
árnyékom parázs

Arcomat portól
esőcsepp mossa
szél didergeti
lomha ág-kezem
vágyam: vért fakasztó
tû-szuronyát
előre szegezem

Nem a fa sorsára vágyom
eldideregni egy helyen
földhöz kötve, kavargó tengeren -
mint hullámhegyeken forgó halak
erdő sûrûjén vágtató vadak
közöttetek vagyok csak igazán boldog
csontjaim mélyéig szabad

Hang árnyéka a falon -
megétet hiányával a fény
mint ifjúságod
rongyos zsebû kertjeivel a város

Pedig a formája
kívülről emberi

nézed arcodat a tükörben

közelről távoli
távolról közeli

visszanéz rád
és visszanézel -

a halálig el nem éred

Viszket a költő rügybütykös lába
mire a szem kifûzi, bakancs
száján az út, pácolt hold, láz kapca
s kifordítja rongy bendőjét az ég

A villanyt is fölkapcsolták
meszelt falak és szöghelyek
a hóban eltiport poloskák
a nyom a hegyre föl vezet

Ott van az út és a ház
a hegyen túl a hold világít
mégy felé de el ne éred
csak mégy felé már a halálig

Gyönge vagy a bátorsághoz
a gyávasághoz túl erős
akár a bölcs apostolok
erős lettél a félelemtől

Ha késhegynyi-léted elkopott
apád hûvös tarló nyomában
megismernek a térdeidről -
testedben lázadó alázat

Patkónyomok mindenütt A szerencséd
ismered a vasak puhaságát
Már hited is lehetne
de tûz ég melled rácsa között
és ráforr a vas a kezedre

Füled a hullámokra

kiérdemli eltûntét
egy előkeresett időpontban
a test

csapdák a gőzölgő pályaudvarok
mozdonyok visító patkányok

Fölszabadul egy jel
és megszilárdul:
vízre hajló korlát
mit hátaddal foglaltál el
és arcodra kövül a távol
Hiába, hogy a test
megszökik nézése mögül,
kitárul arc-szárnya utána
mint akit súlyában fürdet
a szerelem, lélegzetében is
elfér parányi sorsa

Hanyatt fekszel a Dunán
bölcsőben a gyerek
csak szemed hû oszlopa
tartja fönn az eget

Rád szakad az ég
merülsz
a teremtés előtti csöndbe
beléveszhetsz
mindörökre

de a szabadulás is fájna

Mint gyûrött sugár-
mintáival a kő
parthoz jut kit átlapoz
és visszakeres a hullám

az csak természetes
hogy fölragyog
vesekőre lelt örömtől
az öntudatos fájdalom

Vakulok a nyárban
a forróság feldönt
hû mankó az árnyék
átsegít az erdőn

Fához szorít e nyár
bévülről is látom
szégyellős cseresznye
pirul fönt az ágon

Arca helyén tócsa nő
eső a gödrök ránca -
tükör a sztaniol levegő
fésûjét a fa belevágja

A hold a reflektor: ragyog
apró fénycsóvái üvegkalapok

arany és ezüst selyemben a fák
lombjai színes estélyiruhák

suhognak kígyóznak meghajolnak
némán a tánchoz összefogódznak

arcuk verejtékes hulló zománc
szünetel és ismétlődik a tánc

Megfeszül a szél lasszója
hull lehull a rózsa vére
megrebben a tócsa fénye -
sárba szédül le a rózsa

Te voltál a hold
rézbevert érem
szemed rajtam volt
este az égen

De jött a hajnal
jött fürge széllel
szorgos friss nappal
s már ébren ért el

S égi kohóban
begyulladt a nap
s égi kohóban
arcod elolvadt

Gondterhes asszony
arca a szilva,
duzzad kikékül
könnytől a héja

bút-termő fáján
őszig ott ragyog
míg sós gyöngyeit
meg nem ríkatod

arca ráncosul,
keményül magja,
annak lesz édes,
aki megríkatja.

ágát letöri
súlyos szerelem,
érett sós gyöngye
lehull nesztelen

s ott áll az őszben
véres fû felett,
s asszony arca van -
olyan, mint neked.

Az a másik asszony kellene
az a másik, akit nem én
egy másik férfi ismer, egy másik
férfi, akinek épp így kellenél

Szóval, hogy ketten lehessünk.
eggyé maradjunk, mint pl.
e búbos, pucér esőcsepp
amit épp az imént a gördülő
másodpercekhez viszonyítottam
nem tudva még, szerelmem
hogy te is bévül vagy -
gurult, gurult a pillanat
tenyeremet tartva alá
mint a megszilárduláshoz szokott
égdarabkáknak
bőrömmel szitálva át a napot
hogy ketten lehessünk eggyé

Szemed sínpárjain
a feldübörgő hajnali ég
mint József Attila
vonatkerékre ismerő tekintete

víz gyökere a hal
föld emlékezete a csönd
mutasd meg szép arcodat a világnak

Most következik
életed

távol
ablak világít

nézed
le nem vennéd szemed

tested nincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed

A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik

csak ők vannak már
te nem vagy -

s most következik
életed

közöttünk
már csak üvegfal
a csendtől
feszes levegő

keressük egymást
mint a fák
egymás árnyékában
forgunk

körbejárjuk
önmagunkat
gyûlnek az idegen
lábnyomok

leszédülünk
a napra

időtlen
reményt virágzik koponyánk

borítékba zárt
napjaidon
az éj
szigorú rézpecsétje

álarcos
összeesküvők a fák
elárulták
útjaidat

fejedre
mert megszépült a szerelemtől
kitûzte vérdíjul
csillagait
az ég

állandó önrobbanás veszély
álmatlan felizzó szénszemedben

hátadon a nyár
letépett plakátjai

megőrzi szavad a cserépretört korsó

-----------------------------------

elcsöppent szempilla
gyertyák közt
hûvös szemed ravatali magánya

a földeken
térded ízületes ropogása
fasorok közt
farkas-
ként kémlelő szemed

a hajad erdő
zúgás

elárul

megvilágít a tél
jéggé válsz
végtelen
út
leszel

napjaidat
ablakok közé zárta
az éjszaka

a táj
fehér lázban
reményedet
kibeszélte

a tûzeső
pusztította parton
már csak az értelem
kagyló árvaság

Kigondolod
a rügyeket
gyûlnek szemedbe
a virágok

tested
eleven vitrin
nem őriz több
szomorúságot

Kézbe veszed
elolvad a jég -
visszakapja lényegét

most jéggé vált szava
tükrözi arcodat
bévül az izmok
hullámmal birkózó igazsága

a megkonduló
égbolt
bőrön párolgó
fényzene

kioltja
a lámpa
ujjait
a szél

fában lakó
őrült
beszéd a csönd

ablakra
dobált
lábnyomok

ledől a szódásüveg
fához
ütődik
az ég

megzavarodik
magányában
az alkony

csillagokra
szabja
ereit

begombolt
szemmel
hajnalodsz

reggel
harmonikázó
tenger

sugarak éneke

bőrön
pezsgő
hold
szappan

mellkas
fészekből
kicsurranó
nyár

a szélre havazó bőr
viharában
vetítőfal
függönyözött érmozi

álmatlan szemek
földtana

remény
fordított
olvasmányai

erdőarc
zsúfolásig vetkőzött
magány

izomkötegben
rejtegetett tenger
negatív másod
gazdátlan vízjele

elaludtál
a tárgyak szélcsendjében
korsóvá fagyott a víz
az asztalon

fejébe vette, hogy tetten éri
és elaltatja a rendre
hajnalban érkező árnyakat -
szemét fénnyel biztosított zárral
csukta be, hogy a jövőben
minden ajtaja előtt bóklászó álmot
verssel, hóval gördülő idővel
toroljon meg, amiben ha orrabukik is
átadja arcát, lélegzetének
külön érvénye legyen

csönd az ami önmagát jelenti
szegény, növendék igéim
végre magunk lehetünk -
biciklista a tájjal:
múlttal és jelennel egyszerre
hiába a sok képzeletbeli hajnal
hóba lépek, elgondolkozom
s akár ama Názáreti, élek
napokon át, félelemtől
nedves ruhában, várva
hogy hold-pelenkát cserél és
megérzi a szó tisztaságát a világ

este, mikor az önmagában megbotló lélek
árnyékát elejti, anélkül
hogy a szótartó tükör
az ablak előtt ólálkodó esőt
elbújtathatná, kezdetét veszi
a bútorok láng-nyelvû beszélgetése

zörgő szobafal
préselt hang-szirom
szemmel föltárcsázott éjjel

végtére is a líra istenhez kapcsol

miért várnál a megszólításig

ami csönddel itat
és óriásira fölnagyítva majd
éjszaka szörnyeinek is ellenáll

így éli át végtelenét
cseréptetős írógépen
hold köldökével a hajnal

    egyetlen teniszütőn
a megpenészedett gumilabda-nap

    a telefon hold érmével
    felcsörömpöl egy szobát
miközben nyuszifület mutat ijedtében az óra
    növényáram
    és kutyaorr-konnektor

    hernyó-hősugárzó
    az esőben

            lépted-léptei
            ablakos csönd

    kockák
          r
          e
          j
          t
          v
          é
          n
          y

    ki több, mint önmaga

az idő elcsempészi a teret
e borszárnyas abroszon, most
mikor már egészen a léleké
ízületes lángtenyérből
ajakkal formált kehely

szükségtelen misztifikálni a fát

miként egy almából lakó hegedû
sohasem  csak hátgerinc-gyantás vonóval

eksztázis a némaságra

ûr zizeg  fényvesszős kosár
csobban a csönd
a szemét elcsenő illatba
éjszakázó
madarat visszaverő sötét

éjjel fénygótika  berajzolt mellkas ablak
a vállakon zászlóbontó vízesés
egy hal karácsonyfa a parton
a szél kitépett lapjai
közt a hang
cellája csak tekintet matrica
ablakot ölt láthatóvá sekélyül a csönd is

ajtó alatt becsusszanó " "
üres irkalapra képzeli magát

metaforák hûs lugasában
húzódik meg a költő
kit a legenda szerint az ég
hold-szappannal fürdetett

árnyék, belátni az időbe
a hely, anyaghoz jutott ige -
szólt a költő és örömét
a lábujjhegyen járó csöndhöz hasonlította

elrejtetted
magadat a tájba
a víz nyugtalan
lelkiismeret

a sütkérező
szobrok között
bőrbekötött árnyék
didereg

fogság a fal
biztonsága
négyszögbe zárt
végtelen

izzó
szeméj
a halál beton költészete

függönyözött cseppkő
arcod
ujjai
félhomály

emlékek hûvös barlangja

mosolygó
évszázados
unalom

hideg
földtani beszéded
a meszes csontfal
ér vázlatát
nem értem én
csak nézem

ásvány-madár

torkod
kapkodó
szívverésem

a hangtól kettétört
cserépben
lélegzeted
lázvirág

öröm
bőralatti napsütés

soha
nem-
volt nyarak
jégverése

levegőkert
a szélnek kerítése nincsen

hintaszék
zsúfolt
személytelen

üveg arcát ásítás töri szét

torka
szûk utcáján
felröppent verebek

valakit
valakit virraszt a lámpa

eső a lépés
szögei
jól a csöndbe
kalapálva

kinn tudta magát felejteni

helyszín, eszköztelen
menekülésre fönntartott idővel -
de átles rajtad
Isten besúgója a fény

csak a halál gondolatából
építkező metacsönd
tarthat a dolgok közelében

úgy tûnik - egy elhagyatott
pincébe lépve, semlegesít
az ablakot is elfogó
fénnyel szûkmarkú sötét - de
lépteiddel megtelnek a hordók

és úgyis van, hogy seholsem vagy
elveszíted magadat
e költészetnek mondott
idő-csempészetben -
s mire fölfigyelnél
az ajtó alatt
becsúsztatott fény-papirra
jól tudod, belekeveredtél
az egyetlen igazolható múltba
a versbe
hol a szálkás gondolatjelre
emlékeztetőül kifekszel -
s fölötted macskakörmös eső

a gondolkodás tisztasága a hit
a költő saját elhatározásából
közelíti meg ezt az őrültségnek beillő
ész-peremet, ahol már a gondolkodás is
érzelem s a jel te magad vagy

én inkább eltûnök
árnyékomat is hagyva
egy horgász
víz fölé görnyedő mozdulatában
képzeletem adva csaléteknek
pisztráng-kedvû, cselekvésben
mindig bizakodó szavaitokhoz
ebben az éberen tartó
kérdőjel-horgászatban
kifogni azt az egy szót
mely árnyéktalan, mint a víz

és testetlen is légy
mint az áram
kösd földhöz mind ki hozzád ér
tedd próbára a csodát
hívőnek a halál is
lehet fizikai példa, ha látja
mit te látsz: - az asztalon
a méla szódásüveget
csak megérinted
máris hóvá lett
és szemfényvesztés ez a nyár
mosolyra vetkőztetett hullám

egy testét vesztett árnyék
magánya számára lefoglalt
hídfelületen keresi
élményéhez szükséges hitelesítőit

fejtsd meg
és rejtőzz el a szóban

miről azt hitem: én
csak véletlen tudásom
egy mástól hallott
történetben, mert a szó
ha mitológiája nincsen
elképzeli, arra való
hogy cselekedjék -
helyet cserél
ráismer a versre
hogy valóban azt jelentse
mit éjidőben utazónak
a sok könyökléstől
kifényesedett utca

arcátlan sötét
mit fényigével
saját legendája teremt meg

hanggá fokozta
fizikádat a kő
s miként a százujjú-buddha eső
belefeledkezve önmagába
árnyékomat hallgatom

mert csak a súlyától
megszabadult léleknek
lehet ilyen természetes
közelségben az ég

csak átjutni az anyagon
igaz, történetet
e szüntelen képmást csenő
folyó sem ad
és a zuhanásnak is
mint egy névtelen esőnek
százujja nő
de formára ébred
kit súlytalan ér a halál

árnyéktér
csak a hang körvonala
levegővé fogy az ébrenlét

vigyázva lélegzel
hogy ejtőernyős tekinteted
e hazára ébresztő zuhanást el nem vétse

legendámból ébredek -
kidörzsöl szemeiből az álom
mint mikor még nevemen szólított
a szerelem
sütkérezek egy hasonlaton

és ölelésben elveszített
tudás a líra
elaltatja az árnyakat
s az éj hold-tablettás kábítószerével
lopni hagyja Isten emlékezetét
a halált

elkerít a mindenségből egy helyet
és jelöli azt az idővel -

képtartó szemeiben még
ugyanaz az ölelés gondolata függött
mit éjjel
a félelmében mezítlábas nesznek
egy szerelmespár ajándékozott

s mert az ige anyagélménye a hely
fölissza fogyó tekintetét a látvány

hûvös hang
helyre épült itt minden
idő
lándzsás testőrség
és királyi csönd
a nyelv

felszínt
keres egy keltezés
hogy lényegét kitöltse

az éj nem semlegesítheti történéseink
egykori színhelyét, mivel az
mint a mítoszára eszmélő lélek
mindenki emlékezetével - folyvást
  önmagát teremti

hogy boldogulhass fizikád nélkül
hûlt helyére hálót dobj
s e pisztráng csengésû vak hajnalon
még emlékeztet a csöndre a világ

Tetten ért egy pillanat-
ra órát tartó szemed
s mint gyökér a visszaérző leveleknek
árnyékodnak színhelyt ad a nap
csak emlékezetből érthető meg a fény

ha a félelem a kötészet alapja
és a csönd képei
a hangtól láthatók
a vers fokozza a hiányt