Nap fixírozza a vizet,
sejtelmesen hullám nélkül
kel életre a szellem,
hal őrzi merülő lábnyomát.
Fejem fölött, - mondhatnád:
szörnyû, holott gyönyörû,
elfogy az út, hőlégballon
a táj szívembere, körötte
fecskeraj, levegőt nyikorgató
palakalapács. Ez az,
nem hiszel szemednek,
minden mozdulat árulás.
Mélység nő: (megfellebbezi
felhő a folyót, ha az égről
van szó, nincs alábbvaló a víznél)
vízből kitûnik, mily szerencsésen
él föl engem. Halászháló-
börtönrács. Fenyőszálkás búvárcsúcs.
Beépül oxigénpalack-tégla,
köd köp, csönd éget, sietteti
a nyelvet, vízből - mielőtt
kihalom magam - halszinkron
tátogás. - Bartókiáda!
Bartókiáda, formába öntött
szappan, frissen hantolt sír,
habzik, vértelen, egybehuppan,
annyira még nem reménytelen,
hogy illatát - illat-metafora
Isten tenyeréből kicsúszván -
ne pazarolja. Tüske záró-
jeléből megszökik a rózsa.

Hosszú kísérletezés után föltaláltam
és ime közre is adnám a szót
ha elfogadható története lenne:
pl. valamelyik jóidejû kortársi versben
Különben az eső sem akadály
ha fürge ujjaimhoz fogható gyorsasággal
a holdra, mint egy székre dobhatja
ragacsos szoknyás felhőit az ég
S míg én a szem rácsa mögött
életre szóló haladékot kapok a szerelemre
törlesztek azzal is valamit
ha egy kép se marad belőlem?

Mosoly, mely nem vet
ráncot, arctalan. Ha
jól sejtem: vánkos-
hegyből kell mosolyra
bírni a szerencsét.
Feljön a nap, nyugodt
lehetsz, velem nem
osztja meg absztrakt
gémeskút-törtjeles
szépségét az Alföld,
de a sziszegő, saját
farkába harapó folyó-
kígyó fölé hajolva
itt is agancsos védekezésre
készteti állatvilágát
az ösztön: felhő- és
esőtaposó nappal, béka-
murcis fortyogással
vigasztalja magát a
védtelen, hol a kalász is
jobbára csak kenyérfa:
szeretem ezt a tájat,
jurta-szemû népet, ösztövér
csipa-sarkantyús álmaival,
hősnek kiválasztott,
kisebbséginek becézett
csíra-nyelvöltéses, ég
górcsöve alatt felcseperedő
szőrmókás nyaraival, ki
ha kell - kérgestenyér
forró markolású mag -
az érdemtelent is szájon
vágja. Nincs is felemelőbb:
lehajolok hozzá s hozzád,
fejemből s a világ

fejéből kiszalad a vér.
Gége köve, befog öles
csúzli, vörös rókaprém.
Mi haj s fejbőr alatt vala,
az valódi: emberi agy
a szellem parókája,
s egy röntgen-kocka jeges
derengésében megőrzött
szajha, - tudta ezt
Gottfried Benn - akinek
porhüvelyében fiatal
patkány fészkelte be
magát, háborúval az ember
mire jut. Este van és
újra reggel. Ez annyit tesz:
hallgatlak, földből ellátlak,
súgja hozzád emelkedve
néhány perfektül beszélő
levél. Ki mondaná, hogy
vége van a nyárnak?
Oda hamvas szilva-
ide feszes búza-zárójel
való! Győzködhetem nem
maradhat magáénak az ember.
Kidugja nyelvét a mag:
ne mondd, ami mondhatatlan!
Fákon keresztül áraszt
nyugalmat az ember,
sok-sok itteni aggodalma
kárpótlása, de míg él, s azon túl is,
minden csak fogalom.

Míg odaát a szemközti ház-fél
- álom utáni házasnézés -
épp fénytörésre viszi tekintetem,
az árnykerülte ablakon
mit akarhatna? Hisz magam is
rég megcsalnálak, hátam mögött
zsibongó karod, de ha megérintesz,
átüt vérem havazása, a bőr!

Ha meggyûlölsz
és álomporos szobád
fényfullánkos villanykörtéjét
gyanútlan arcomhoz engeded -
ránc-hullám
érettmagvú csönd
jutok egyre beljebb
s még magamat is kibírom

Minden álom
bennfentes álom.
Kötelet veszít,
dolgozik a torok.
Gőzöm-nincs kocsiszín.
Ízek után eresztett
nyelvi áramszedő, szemalji
indigókék munkalap. Valaki,
valaki kikéri verses szabadságom -
vizuális költészetem a Duna.
Daktilus hídláb,
"kis női csukák"
derékig a vízben
már fél egészség.
Beúszik, félretolja
a parlamentet, bőrén
karrierista nap.
Se Bécs, se Párizs,
ha megyek: Normafához
megyek. Enyém ez
az ingatlan tovább
nem osztható ország.
Falevélhez csapódó
pillangó, virágporos
zongorafedél, ágzsöllye,
megeredt taps, ráadásnak
visszajön az álom;
lektorálom: szeret, nem szeret?
lecsupaszított faág,
elhagyatott part,
csónakhoz ütődő evező.

Mint egy üvegfúvó
szavam
szátok
poháron maradt formájától
tökéletes.

Szemrehányásokkal érkezik meg a hó
nem tárgyilagos
arcomtól elválik
vízzé lesz.

Ha nem így volna
megölne!

Amikor már a hadak mindenütt
a tûzből, vérből, sárból lvonultak,
kapunk előtt egy katona feküdt

sárgán és holtan. A gyilkos szilánk
a szívét érte,s melle kinyílt, mint
gazok között egy szál pipacsvirág.

hogy ki volt az árva, titok maradt,
nem fedte fel zubbony, sisak, s mi még lehet:
de levél, fénykép vagy csak egy irat

sem maradt. Gyötört arcú emberek
jöttek és temették a gazba el; s most
piros pipacs nyílik szíve felett.

Egy vetkőztetős golyóstoll,
egy sorsát
kiszámíthatatlanná
tett logarléc

koccintásra,
cseppfolyósításra,

s egy mozdulatban
visszamaradt kérdőlény

Most teszi placcra
molyos köpönyegét a rend.

Nem érzelmi kancsalság:
ült, hasa alját megkettőzte
térde. Épp egy dög elefánt,
csírázó hagyma, agyarát
metélgette a vágódeszkán,
ami viszont akár egy
kiterített oroszlán,
pislákoló, nékem kápráztató,
konyhába léptem, s az amúgy
éjjel-nappal zümmögő
évszak nélküli jeges lidérc,
a hûtőszekrény is elhallgatott;
hogy mondjam el, olyan volt,
mint amikor egy szeretkezés után
merev tagokkal, kéjesen, kitámolyogsz,
ujjaidat párnás, hûs zacskós-
tejbe vájod, egész testedben
áradni kezd a vér. S én
szerettelek, mint soha még!

A fény árnyék nélküli
nincs honosítványa a földre
mire árnyékba keveredik
szégyelli származását

Öreg/szem/tegez:
viszont viszont
ajtórés-nyílhegy
már csak mérgezett
pillanatai vannak
hajlott hát feszes íj

"Színház az egész világ"
megölni a súgót
mégse kellett volna

Hallal nyelve alatt csöndecskén,
logopédushoz jár, hajóval együtt
ejti ki Duna a ránehezedő darus e-r-t,
mintha lenne, lennék, kit elképzelt,
holott mellkasjárókámat rég kinőtte
a szó, dédelgette torkom, bepólyálta
nyelvem, (fogalmam sincs ki, kit tesz
tisztába, ha el kell mennem innen.)
De a víz o-ja nem vízió, levegő
madár-em-je is csupán örök nyárba vész;
csobogó arc-csábász-víz becézget;
néz a kő, röpül a kő, közte a madár,
mindig a kő elhajítójáról szól.
Esik eső, csönd tégla fal vak,
eresz alatt formára lelt, gőzölgő
tojásöltöny. Bújj, bújj csipogó
felhőcafatos vállfa, fészkes elit élt.

Szólítom a szavakat
kiknek haladékot adtam
legyenek természetesek

ásvány-magány
karom ösvényéből
csillesín lázmérő

hazámnak
teljes valómmal válaszoljak

Halak deszkázzák a vízet
szálkásodik szemed.
Lassan meggyûlik
bajod a sötéttel

Benyújtja ajtó alatt
jelenléti ívét a nap.
Élek. Jelentkezem!

Egy magában motyogó országnál
mi lehetne borzasztóbb?

Poklot is valakinek
életben kell tartania.

Halálon túl út
nem vezet, de ki tart oda?

Jézussal is
legfeljebb
ha életfogytiglan.

Szabadság-híd, Gellérthegy,
ötvenhat, ötvenhét, nyolcvankilenc.

Lustít a csönd,
sunyít a rend.

Feleség
gyarmatosított bérszülő.

Isteni népnek
szerelem-analfabéta pap
túlvilágot privatizál.

hogy boldogulhass fizikád nélkül
hûlt helyére hálót dobj
s e pisztráng csengésû vak hajnalon
még emlékeztet a csöndre a világ

Mit tenyered közt tartasz
valakinek koponyája lehetne.
Adj néki egy igét
még ha képtelen
csöppen is belé a szem
a fagy formáját tudja.
Hisz a csönd előtt
Isten létét is tükör szavatolja
néz vissza a víz
s ha ráfigyelsz
az története.
Szóval, adj néki egy igét
és bûntudatot, szólít ki
a bibliából a hang:
lenni Van tenyered közt arcod.

Arcomat, mielőtt
bármit elérhetnék,
a jövőnek adom, tudjon mivel
válaszolni a múlt.
Leszerel az álom,
fényesre dörzsölt
szempilla-szurony
minden határon,
tehát a vérengzés
így is, úgy is el-
kerülhetetlen, dohogom
önmagányi ragyogással
jön az út hazafelé
- le a kalappal -
kikéri magának a hold,
kikéri magának a nap,
s magam is, ki végképp
világgá menni igyekszem.
Hanem ez a "hisz" - Isten mentsen!
S hány meg hány
visszaadott tudás...
Felforrt aszfalt, por,
maga a csiganyálas
linzer-füves út.
Bûnöm - nem lehetek
cinikus - lábam
mérhetetlen kíváncsisága.
Mi minden forog
ventillátorunk
négylevelû lóheréje körül.
Tenyeremmel, hogy
lélegzetemnek legyen
elég hely, kezdő
mellúszó, széttolom
az összeragadt partot
és isten-istent
koccintanak rám a fák.

Hang árnyéka a falon -
megétet hiányával a fény
mint ifjúságod
rongyos zsebû kertjeivel a város

A síron harmatos fû
kiadatlan kézirat. -

Árnyék után jár a hang,
kezdi, és mit akar bitang
fagyhullámaival a tél?

Az ember olyan isteni
másolata a világnak, akinek
eredetije végleg eltûnt.

Esik, földelése nincs
kóbor áramként, feszes
huzalon marad fenn a hó.

Testesülj meg, legyen,
aki tovább gondolja a világot.

Átver a fagy, hídvashoz
rögzít, holott mértani testhez
nem illik a halál.

Az a folyóba pottyant
felvevőgép azonban még
most is ontja a képeket.

Vízszintbe került a Duna,
legyek, hogy ne legyek.
Árnyék után jár a hang,

lesegíti víz a húst,
sugárra fûzött csigolya.

Bauxitporrá változik,
póznaujjából szikrázva
rázza ki a telet.

hang árnyéka a falon -
megétet hiányával a fény
mint ifjúságod
rongyos zsebû kertjeivel a város

A kérdéses szemét...
Gyufaszál, mikrofon,
hang-lángra lobbanó száj -
vajon tárgyára, emberére
lelt-e bennem, magam is
épp verségető, pegazus
tûnte-füst, cigarettarúdhoz
fogva legendás tér-fogat.
Lapátol karomban a vér,
visszhangba csomagolt hegy;
boldogtalan, míg szerettem,
addig voltam, hiába tapossa
nyelv a torkot, magát
nem tüntetheti el, gyûlölve
nem gondolhatok reményre;
hajlakolok buja zöldlombú
fáknak, úgy jutok előbbre,
ha gyökér-csillagát,
a gyümölcsöt is magam
verem s nem a pusztulás.

Megbecsüli érzés a testet,
mégha rajtad át tör is ki
vulkánerejû természetével.
Most azonban szemed macska-
körmös álombéli idézetével
kezdődik a nap. Lány sütteti
magát, kölletlen, szemüvegéből
jól kivehető kép: babrálsz,
csak úgy, valamivel, míg nem
rászánod magad és felöltözöl.
Ujjad köré tekeredett loknis
zsinór, tört kagyló - telefonod:
zárójel egyik fele; - s míg
tárcsázol, könyvről, képről
törlöd a kéjes virágport,
tárcsád nem ravatalhoz állított
koszorú; és szobád valamikori
biztos pontja sem az a most is sarokban
ducorodó fehérnemûs szekrény -
Kossuth-címer osztott mező.
Hanghoz az arc, mindenütt keres.
S beáll, mint álltam valaha én,
bújócskázva, játékból: szerelem-
országlás balsors, zsúfolt, hal-
szálkás ruhái közé keresztnek.

Medréből a folyó, nevemből
úgy lépek ki eléd, s te,
hogy magadtól távoltarts,
fejemhez nem éppen tiszta
de forró szavakat hajigáltál:
mely időt elnéző látásomat
savval csípős léggé olvasztaná.
Lélegzem, lombik nő körém
s én, igében görnyedt kérdőlény
elvegyülök, hangodban se lássam magam.

Hangos csellengő
lépteimmel incselkedő
kő vagy kavics
meg-megbotlik a láb
hiába csihol szikrát ujjaimból
ha épp csak melegedni szorít magához az utca
s hangyaszorgalommal a zsibbadás
morzsás bőrömet feléli

Cipő-szoros,
kiátja el magát
a hangya, aki
kenyérmorzsát látva
nem ismerte fel
a visszavezető utat.

Hogy mit tart
az Írás s mit én
torkomon egy tabletta
feliratáról,
köztünk marad. -

Előbb még itt
volt, vélhetnéd.
Teáskanna, rum,
dübögő gőzelefánt,
zsibbadó ujj,
akupunktúrára
kipontozott keksz.
Ennyi! Vagy ennyi
lehetne. Ahogy az
arcot kölcsönző
folyó sem az eget
fejezi ki, szerelem
se szerelmes, rád
se szomjas a víz;
harapásnyi hírben állok.

Por szemez,
lombjukat vesztett
pezsgős üvegek közt
saját gravitációs
fókuszába döf
az arc-csősz
szemüveg-pálca. -

Fenékig ürítlek
szerelem, vedd el
eszem a haláltól.

Költészet?
legfeljebb a természetem

Ki emlékszik a gyerekkor
eszmélet előtti szakaszára
amire a legjobb esetben is
anyánk vissza-visszatérő
történeteiből
meséiből ha emlékezhetünk

Ezért számomra a költészet
testetlen emlékezés
olyan arc vállalása, amilyet
csak elképzelünk magunknak
de amiért máris felelünk

Olyan volt
olyan volt ez a szerelem
mint a pályaudvaron
vonaton, két utazó
egyik jön a másik elmegy
Nem tudni
te jöttél vagy én mentem el?

Megállok itt a gőzölgő őszben
parthoz kötődve, miként a fák
nincs levelem
perceimet hullatom
árnyékom parázs

Arcomat portól
esőcsepp mossa
szél didergeti
lomha ág-kezem
vágyam: vért fakasztó
tû-szuronyát
előre szegezem

Nem a fa sorsára vágyom
eldideregni egy helyen
földhöz kötve, kavargó tengeren -
mint hullámhegyeken forgó halak
erdő sûrûjén vágtató vadak
közöttetek vagyok csak igazán boldog
csontjaim mélyéig szabad

Állandó önrobbanás veszélye
álmatlan felizzó szén-szemedben

Hátadon a nyár letépett plakátjai
Megőrzi szavad a cserépre tört korsó

Elcsöppent szempilla-gyertyák között
hüvös szemed ravatali magánya

A bizonyított
és bizonyítható hiány.
Válogatott arcaim, -
sötét alagút
kazettában film,
saját tengelyére
tekeredett vonat.
Csak a fényképész,
magam voltam jelen.
Önkioldásra
állított masina.

Halál? Semmi az,
kiegyenesedett szempilla,
amin egy angyal
rúdugró mozdulattal
csúcsokat dönt meg,
miközben homlokod
ránc-szálkás-léc,
egyszer sem inog meg.

Szerelmem
a vízfodrász: dunai szél.
Lerázom a napot,
sötét, sötét, vagy ahhoz hasonló, megéri.
Tér, tér, tér, kifényesedett könyök.
Beúszik, tûzfal-olló,
Sziszegve manikürözteti
cserépkörmeit az utca.

Osztozkodni ott az ágy,
előmelegített tégla.
Ül az ember,
kocka-párna-csönd,
háromszögre hajtogatott
közös takaró, fölveszi
körzőnyílását a láb, háta
meszes szaggatott pont.
Mértani formák közt
éri el az álom
teljes zûrzavarát.

Itt a piros, szemem rá,
hol a piros? Ülök
egy neve nincs téren,
hídtenyér,
hajólapát-
sarkantyú.
Ezt játszani nem csalás.
Hold-korong,
csendőrtoll,
suhanc szél -
talán az apám - szaván fogom,
de hol van már
kiabálok ki álmomból.

Lehangoló látvány,
érintés, egy húron pendül -
hegyezetlen ceruzakészlet
tátong sarokban az ócska zongora.
Ritmusnak befellegzett.
Vérmérgezés-e?
Körmöm alá billentyûnek
becsusszanó szálka.

Nézem at erdős
kipett-kopott
havas hegyoldalt
lovas szán csilingel
mûködő pénztárgép
állnak kéregben rolnizva
ébgyûrûikkel a fák

Ha metszéstelen
nap és víztükröztetéssel
egy fenyő vagy tölgy
belsejébe pillanthatnék
dantei öröm
pokoli pillanat

Dísztelenül
ceremonia
és szégyenkezés nélkül végre
ideje volna arcunkkal
az útra a fényre kilépni
mert kiûzetésünk óta
csak a hátukat mutatják a fák

Hazabeszél a költő
ki gyertyát gyújt
lélek visszaírása.
Előbb azonosul
tenyérhez a láng
majd anyaghoz hûtlen
följelent.

Szép ujjhegy volt
körmönfont
alatta piszoknyi vers
magára sose mutogatott
csiklókat kergetett az őrületbe
valaki egyszer vért fakasztott
gyerekes érzéseit láthatóvá tette
van nap-hold-víz és bûnjele
kőtábláját sokszor összetörte
emberi volt
ha csöndre intett
szeretett
cirógatott
ez lett a szégyene

Fülemben csönd térdepel.
Merénylő leszek vagy áldozat.
A tavaly gyökérhez rejtett
misztikus szót vacogva
veri fogához a hóvirág.
Nem eszik belőlem a halál.
Dísztelenül, ceremónia
és szégyenkezés nélkül
végre ideje arcunkkal
a havas, sûrû tûlevelek közül
az útra, a fényre kilépni,
mert kiûzetésünk óta
csak hátukat mutatják a fák.
Hegyi út, szeméttelep,
roggyant tonettszék,
tubustető-svájcisapka,
fogkefe-hernyó, kiszuperált
márványtetős éjjeliszekrény,
pohárban centrifúgázó protézis.
(Most inkább csak lendületből
tovább forgó porvédős golyóscsapágy.)
Mind-mind az életre emlékeztet.
Mindegy hova, megyek. Kisütött
a nap. Dzsekim csontenyvvel lezárt
boríték-zsebébe beleolvas.
Viszem a hírt, csak el ne bízzam,
csak el ne bízd magad!
S az erdőben csak etikázok,
merénylő leszek vagy áldozat.
Nézem a kipett-kopott
havas hegyoldalt, lovas
szán - mûködő pénztárgép -
csilingel. Magányom, kérges
térben zsugorodó figyelem.
Megcsörrennek jövő újságjaiban,
fákban, a rézfilléres rolnis napok.
Nadrágszár, villanó papucs,
seggbe rúgja magát a halálban
otthonos pisztoly. Véres kokárda,
eltévedt golyó az ablaküvegen.

helyszín, eszköztelen
menekülésre fönntartott idővel -
de átles rajtad
Isten besúgója a fény

Mióta nyakamba pottyant
és begubózott
nem maradt más fontos kérdés
minthogy egy versév
valójában hány verssor-
holnapból áll. Hátgerincem
csodájára járnak a szájtáti
lepkék: hát így is lehet?

Előzd meg, mert ha ő ad,
sohase bocsátja meg!

Szervusz, hát veled is
megtörténtem,
súgom majd a halálnak,
kit udvariasságból
magam elé engedek.

Aztán eltûnök. Árammal
ki-kialvó villany-
körtében fogócskázom.
Te felnézel, s mint akit
megüt az áram,
ujjadat fújod:
ráz a szakállam,
hiába földeled
kinő utánam.

Halakban
fenyvesek súgnak,
megborzadsz,
miért járt volna a felszínen?

(Azzal,
hogy érzelmet
keltek, ugye,
még nem avatkozom
a természetbe?)

Ha egy folyó
körkérdésekből áll,
nem kell folyónak tekinteni.

Tenger szemszögéből
bármely tó, folyó
vagy erecske
hipochonder-víz.

A hiány
jézusi erkölcs,
még a halál sem
utolsó felismerés.

Alulról sokkal egyszerûbb,
ül a parton, mi mást tehetne,
kérdőre vont horgász?
Kondenzcsík, éghez kötött
hivatali toll, semmi packázás,
kézhez kapja, mit hiányzó
napjai miatt megérdemel:
fizetési szalag, silabizálhatja
most föntről a Dunát,
mellkasán biztonsági
öv, ferde törtjel,
nap, hold közt osztódva,
embernek lenni -
homlokránc regisztrálja
a hajból tekercselt
elektromos hullámokat.
Leszáll a gép, s ha
van hova haza menni,
a végtelen sem végtelen.

Vakku villan

víz alatt utak
hajók megfordult házak
fejükön villamosos
autók járnak

ég fölött
lépkedsz
lépkedek utánad

vakku villan
látlak
nem látlak

megkerülsz
eltûnsz
megyek utánad

Ó a hideg zöngétlen idő
szemed ad magára
egy nézésen nevelkedett pára
hídon a vonat a vonat
karatéütéstől válik szét
a kiáltás megállja helyét
Néz rám sírról babonás virág
szememen lekopog a szerelem

Hallgatni katonadolog
de egyszer majd levált
s végleg kisétál őrház orrodból a levegő
mert a háborúk csak abbamaradnak
és nincs testi leszerelés!

Fekszel a vízen

köldököd sugárpontján próbál
körzőnyílást fölvenni a nap
- részből az egész
sajt-szelet-szemérem -
épp annyit oszt rám a pillanat
fekszem és fordulok
doboztető a hasadon
kotyog az ûr párolog
mindent jelenidőben lát a víz
Fiúnk kiabál a csúszdán
napos fenekétől
ragyogóbb a folyó.

Táskákban még megvolt, -
mennyi lelemény: szabályos
tizenhatos, szívvel zárult
címer-patent; napesti

térfélcserék, befelé
volt hite, értelme
a bőrbe rejtett hazának, de
védekezni akkor se,

s most sincs semmi
kedvem; torkon ragadt
lyukas húszfilléres
sípol a lesipuskás halálra.

Alkalmi csillagszóró
izzó kályhaplatnira
hintett vasreszelék.
Néha meg, szerelmes
tûzszerészem, üres vezeték
érzés nélkül a szó.
Ám a rím, mint e versben,
ártatlan bombariadó.
Jönnek haza a fiúk
az iskolából: minden
körmükre jut egy vonalzó...
Fújj jambus, fújj rím,
hátuk mögött besózva
visszafordul az utca,
hóemberré változik.

Mostanában

- temetők misztikus
hasbeszélője a sír -

hogy mindenütt vélem cirkuszol
a halál,
ne tudd!

A titok
(hóhér láthatta így
kéményen távozóban áldozatát)
anyám ellobant láng-virág

- semmi-ágú keletkeztető -;

homokórára tûzött masni,

emlőből emlőbe átcsorgó magány,

úti porral gombolkozó pára. -

Torpanok,
egy mit sem érő
fásult pillanat,
belőle -
kéreghez kötődő,
tölgy villanó belvilága:
gyûrûs pókháló -
egyéb se maradt;

árnyaival együtt forgó
értem csak, mi az árulás.

Egy álom
ami elfelejtett
s emlékezetből nem tud
felébredni

Előkerülök
ülök a rendbe
görcsös labirint

Úgy volna jó
verset írni
közben magamat is
kibírni

mert megfoghatatlanul
van a semmi
hol még sem lehet
jelen lenni

Kilép az útra
lámpa leég a napon
fény derül a fényre
fejében meg nem írt verssel legyőzhetetlen.

S ahogy a  holdnak fénye,
víznek árnéka nincsen;
s hogy minél inkább van
ott van, hol nincs: az Isten.

... de alakoskodsz - így a víz -
Összetöröm csontod.
Veled még játszani sem lehet.
Szedd össze magad,
légy, ami egyébként is volnál:
belakott hiány. Furcsa
és megszívlelendő tanács,
hol szó sem lehet, ott kezdődik, mi is
a költészet...?

Orral lefelé zuhanva
kettészelt citromként,
hegypúphoz közeledve
savanyítja légterét
a repülő. Sampontól
csilló, szálaira bomló
szénsav sistergéssel
tapad jeges ablakaihoz
a haj. Borzong a hegyre
látó: bütyköt védő gumi,
csúcson gyûrûsödő szem,
vulkántól, földrengéstől óvó
tekintet. Magad sem tudod
hova légy! Kifosztott
irattár-ország, antenna-
gémkapocs, halál lopásaihoz
hőtéglás ujj falaz. Száll
a por, futtatja bőrön magát
az undor, emlő biccen,
összekoccan, hidegrázás,
zsibbadó húskockára szakad
fogásban a kéz. Születés
előtt, árvaság csúcsán,
mikor a világot bentről
kiokoskodtad! Isten össze-
gyûrt, de évszakaival
megbánt, kisimított
szerelmetes fogalmazványa
valamennyi part két oldalát
lombbal beborító fa. És
semmi halandzsa. Kihûl
a fény poszka teste. Penészes
ég, ejtőernyős laska.
Fájdalomtól meggyötört,
papírhajtogatásos arc. Akár-
hogy is, úgy tûnik, nem vált
be a világ. S míg körbejár
csorba gyógyszertári pohár,
ujjak ragacsos holtpontja.
Fejed, ha majd már nem fáj,
lesz-e cél ily egyértelmû?
Bekapsz hát egy fránya
pirulát, végigszövegeli
torkod, megrémiszt a ragyogás,
átüt bőrödön csontod.

Egy szem-pina-társ alatt
még nem fajul el a dolog,
súgta Lőwy Árpád
a kaposvári állomáson,
füstös zötykölődés,
örökség, szerelem,
hosszú életre esély,
talán csak a tokból kivett
néma, tragikomikus
hangszer, a hegedû
mosolyog így vonakodva,
amint át meg átfúj a szél,
s a röptében ütőkeretté
alakuló ugrálókötél,
nyakig csúszó tollaslabda-szoknya.
Álltam elébe, mi mást
tehettem volna,
tenyeremből önmagát
kijósoltató detektoros
bőrû cigánylány.
Ami isteni, egyben
közölhetetlen is,
bizonyíték rá a biblia.
Mentünk vagy úgy, ki
tudja hány, ölnyit.
Érrel hímes, öleléshez
előrajzolt tenyér.
De a gondolatok nem a
cselekvőkhöz szegődnek.
Utcán minden kiderül.
"Remek rom a faterom"
Ezt most inkább csak érzem,
hogy első versem felidézem.
Nincs iszonyubb egy
metaforából kifogyó
izgága alaknál. A gyomor-
mosás kifordított nyolcas,
amitől még semmi sem
egyszerûbb. Feszül a test,
semmi, csak a halállal
visszarepülő célkereszt,
cilinderes folyó, holtpont
tombola, s hol a szülészeti
fogas lekabátol, nagymamák
akaratuk ellenére lesznek.

Keresem a hozzá illő képet,
esernyős terc, szíves blúz,
mindent vesztek, ha nincs meg az az arc,
szerelem, Jolly Joker, segíts!

Hozzád sietve
felhődelfint vettem kölcsön.
Ha el is alszom
a ringó vízen,
fagylalttá lett szemem
nyárig tartson
semmi föl ne költsön.

zörgő szobafal
préselt hang-szirom
szemmel föltárcsázott éjjel

végtére is a líra istenhez kapcsol

miért várnál a megszólításig

Ezt a verset
szó nélkül írom meg

Ázsia kopog be a dinnyén
- késre szúrt pagoda -
Nem kétséges: ősz van.
Stílszerûen japán lány
alkuszik a piacon, torkomban
össze-visszakocogó mirigy.
Ennyi, mint később a szerte szórt
ruhák után kiderül; olyan
vagy. Olyan vagy, mint egy
gyerek. Ezt hajtogatod, egyre
nagyobb nyomatékkal, egyre
elismerőbben az állandó
növekedésben, s én nem vágok
rögtön vissza, mint siheder
koromban annyiszor, testem
már bírja az efféle húsban,
rostban folytatható torzsalkodást,
olyan, mint te, vagy más, "felnőtt"
ugyan miért lennék, súgnám,
szeretettel, de cinkosan,
még mindenek előtt...

Hány nemzedéket ölt meg értem,
ős karmával a bizarr idő,
míg jogot, hazát, eszmét védve
töretlen engem sodort elő.

Tudom, nincsen vasból a tstem,
de érzem: szívem ott a helyén,
elmém is megnyílt csillagos hitemmel
öklöm akár a kő, kemény.

Csúcsig megyek, nem adom alább!
és az örömet is elérem,
életem, pályám szikla csúcsán
nevemet, koromat bevésem.

S a lángom, ha végképp kihúny majd
jöjjön egy újabb - nálam erősebb
és vessen le, ne tûrjön tovább;
nema gyilkosság lesz ez: - hőstett.

Hûvösre fordul, rajta tartom -
kezem tud a csönd-csöves
radiátorról. Igésíteni, vagy!
Kopogom le, s mire elidegenedve
a hang visszaér, segélykérő morzéjel.
Véremet ütőér-ringli tartja,
belémalázkodik, álmomhoz jut,
vagyis kezdhetem újra
a végén, mikor már megvagyok,
fogja magát az anyagtalan
s mire kiejtem, fogalmam sincs, mire...
Fogalmam sincs, mire!
Vallásalapító sóhaj,
meg nem remegtetem: fûre épülő
két tornyú csigakatedrális.
Harangkötél, árnyékkörmenet.
Utoléri magát a dolgos óramutató.
Lépek, egy gödörbe lépek -
bevallom csontos ingóságom,
de te vétlen vagy. Ha valakinek,
ki már előtte nem volt,
véletlenül ejted ki nevét,
testedtől foszt meg
s nem a találkozástól.