Éj vagyok
bárki megláthatja bennem önmagát
akarsz-e mindent elmondó
Hermésze lenni fényre épülő
porpiramis verseimnek,
mint ama jelző mit az ige
sötétségében meg nem talál
mégis miatta történik minden
Azt mondom szeretlek
s ez nem kevesebb
mint a lélek
anyagszerinti honfoglalása
A halál szemét bekötötted
átugorja árnyékát a folyó
csak hogy mögéd kerüljön
és csillagra váltja meséit a város
Reszketés honol
kiképzést kap
verejtékes
rügy-virágonc
Bábozok, mosolyod kikölt.
Fityiszt mutatsz, elszaladsz,
minden levél nyelvet ölt.
Virágcopfján masnilepke.
Ölelkeztünk, pucérságodat
természetes sötétség ruházta fel.
Tessék az élet! - mondanám, csak
szeméremből nyitva ki szemem.
Világra ámuló szemed előtt
becsapódott az éj vasajtaja
a kulcsot a vízbe dobták
váljék valóra kulcsban a folyó
Reménnyel kötötted be szememet.
Amerre lépek tapsoló levelek
és pillangóvá lényegült tenyér.
Margaréta melleden ér az éj.
Emlékezetünk szerint
most szemet hunyunk,
mintha a születő nap
az ölelkező óramutatókon múlna.
Füled hullám
labirintusában
tanulja tenger
moraját a vízcsepp
Kottán felejtett
balerina lábra
pilláidon csilingelő
pára hangjegyek
Egyszer fürődtél hûs vízében
s most szemérmes
sziget hasadhoz érve
karjaimban úszik a folyó
Ha fénytartó szemében
porosodik is a szeretet
csak legyen mint kezdetben
tíz kőtáblás ujja
Lángoló szemed lövészárkából
hogy is kúszhatnék ki
megszégyenítene testem
mezítelen diplomáciája
Hívsz, szólítasz szerelem
testemet a félelemtől visszaperelem,
s ha elém áll Góliát a tenger
megszólalok parittyanyelvvel.
Megváltás az
ha reggel
fenyő-arcom fölé
szaloncukorka mosolyodat hozod,
s minden oly közeli még,
csillagszóróival az ég,
fogaid néma havazása
járhatatlanná teszi az utakat,
de eljön hozzánk az öröm,
s fényszalmáinkon hírül adja;
megszületett, megszületett -
arcunk mindenki arca.
Volt egy erdő hatalmas
emeletes fákkal hová
az óraszemû idő bosszantására
rüggyel csöngetett be a tavasz
ki talán az6ta is lesben áll
fülét, érzékeny célpontját
tartva oda a nesznek, s mi
melltartós-szemellenzősen
mint a lovak baktatunk
hátunk kötelébe fogva az utat
merre a szerelem vezet
A víznek még nem volt árnyéka
megtudta ezt a mindent kikotyogó álmoskő
és madárnak álcázva magát
fölkéredzkedett kalitkaszerû szemedbe.
Azóta kő öregíti a vízet.
Tenyérben ringó
parázson sülő gesztenye
kipattan héjából a szem
melegít vele
El is irigylem
magamtól magam miatta
eltékozol a mesével
nem gondolok magamra
Lekattintom a villanyt
átülteti szemembe az éj
izzószál fény-gyökerét
és nem szûnik káprázatom
de fölenged feszes
formáiból az ízületes
tárggyá lett anyag
fölenged s kinyújtózhat
Azt gondoltam macskakörmös szememmel
incselkedjék csak ajtóm alatt a fény, hisz
mióta elszólítottak tárgyamnál vagyok
és különben is maradjon meg magnak a nap
Mert hitben erős volt
s nem volt hol maradnia
éjszakára, megállt, húzott
egy vonalat a sivatagban
mire azt mondta: küszöb
bárhonnan léped is át
otthon leszel a világban
s mert vén és fáradt vala
botjára támaszkodva
lekuporodott, arcát
karjába temette és lassan
zsibbadva feljöttek a csillagok.
Énemet már visszavontam, mikor este
egy személyes névmásban
hangod épp rámtalált - egyetlen
fényforrás a ház ablakán
mint tudjuk "a reflektor
nem világithatja meg önmagát"
elképzeltelek hát magam helyett:
szemed lakatlan fénysziget
mit a nézése is elhagyott
Igy gondoltam, hátat fordítva az igének
lelkiismeretemet menti fel -
Én nem bántottalak meg téged!
M. M.
Kezdetben volt a dac
a tenger még vízból és
levegőből készített üveget
s a test hitbérlő váz
jól odakötözve egy sugárra
S nem én voltam-e a kiötlő-anyag
szél az ablakot bevágja
bévülról leheld ki arcodat
Lélegzel, valaki
jár a lélegzetedben
gyertyát gyújtasz
meglátod illanó talpát
Mezítláb jár, mint a lélek
szobám falán a gyertyaláng
szempilla-létrámon
a bibliai éjből én segítem fel
Léphetsz, itt valaminek lennie kell!
tûz-víz tapsol a láng
az árnyakkal itatott falon
és föladja címét a vers
küszöbén megbotló gondolat.
Tûz-víz tengernyi álom
szorítsd arcodhoz a vizet.
Kiváltja az éj zálogát a szó.
Mielőtt elaludnék
fülemet próbaképpen
a földforgásnak ellentétesen
tartom oda s hallom
szemed hőcellájából
kiköltözik és megfordul
rugós hajadon az álom
A földben
hangos sugárzás
megborzadsz, mágnes
tartja bőröd a szőrzetet
Költészet?
Isten önlehallgatása
lenyûgöző eredet:
egy hang emlékeidből kiás -
in situ szem
Bőrömre füvet ültettél, Uram
s most minden féreg
rajtam keresztül akar
kijutni a világra
Várlak, - örvénylő vízbe dugja
csönd-palántáit a fény, de
mit tegyek ha egy madár
szárnya elhomályosítja szemem?
Ölelkezünk:
létünk története a szerelem,
példát adni
homokká változunk.
S mi előbb földön tartott még
testünktől
szabadulva is
őrizzen meg léghajó szemem.
Állok, élő töredék
kinek képlete ez a nyár
árnyékod, törtvonal, felez.
Azt mondod egy
s miként a metafora: nemtelen
anyageredetû honvágy fog el;
azt mondod kettő
és ez máris: három
ki pedig egy voltál velem
kitagadtál a hégeli példával
termékeny lábad közé vetettem szemem -
földbe a szemérmes búzát.
Csak osztódásodat szerettem.
Ott kezdeni hol abbahagyni volna jó!
fölállunk
időntúli szabaddobáshoz
még mindent remélő kosarasok
a szerelemben
önzésünk irányítása a cél
szeméj: anyagra cserélt hiány
büntetésünk eszköze, arcunk
Ki partot ad padot adott
felelni fizikámból
kiszólítanak
s mire megtanulom
száraz víztanát a folyónak
egy szavam se lesz
csak éjpalatábla
krétás mosoly, mit
a szivacsarcú bölcsek
mindig letörölnek
Part képlete a hullám
kétszer nem választ
medréül a remény
X-lábammal szorozva
annyi nullát ír a víz
mennyit árnyékom ér a parton
de mit ér talpam alatt a part
tükörképemmel felezve
s mit ér nélkülem a hullám
hisz a test végeredménye oly szilárd
ha emlékezete nem én vagyok
Medréből a folyó, nevemből
úgy lépek ki eléd, s te,
hogy magadtól távoltarts,
fejemhez nem éppen tiszta
de forró szavakat hajigáltál:
mely időt elnéző látásomat
savval csípős léggé olvasztaná.
Lélegzem, lombik nő körém
s én, igében görnyedt kérdőlény
elvegyülök, hangodban se lássam magam.
Kitalálom a halálom
testemben nyitott gázvezetékek
árnyékom szivárog -
ültem a Duna-parton
és szinte hallani, érezni véltem
mit pedig csak láttam:
a befogadó anyag
mint metszi le sorsomon élősködő
szögesdrót csontvázamat
de megérintettél
s hogy fölnéztem rád
levelek közt épülő fénypiramis -
torkodban az üzenetet átadó gödör
s mint aki énnélküli árnyékához visszajön
visszajön, lefoglal
cselekvésre bír a szóban.
s csontváz-rémem kigyul"
Oláh Gábor
Állunk a kék derengésben
mint gyerekkorom kihalt utcáin
villamossínt hegesztő munkások
a fel-felvillanó tv-fényéhez
védőpajzsot nyújt a szemközti ablak
s míg ölelkezünk szempilláink
elektródjával összeforr a világ
Állunk a kék derengésben
testünk szinte földrengést él át
egy megkésett hang, alig
hallható sikoly valami krimiben
vagy a föld azonosidejû önkényéből
és kikapcsolják a készüléket
csak mi látunk sokáig még
az égi monitoron egy pontot
Alulírott, Kosztolányi szerint, véletlenségem
egyedüli példányát, szervezetemet
ezt a másokra veszélyt nem jelentő
illem-rendszert, én-központú
rögeszméim tárát, földi illetőségem
biztos jelét, a beletörődést, átadom -
cserébe úgy teszek mintha ember lennék
de előbb
kimásolom a vízparti fát
emlékezzék majd tárgyi önmagára, hogy:
mint én a papíron, meglelje anyagát, jelét.
Asztalhoz ülök, s mire fölállok,
árnyékom épp körbejárt.
Megtörténtem, végül
a pont is én vagyok.
Én emlékezetből vagyok.
Elgondoltak
aztán itt feledtek.
Jár erre egy személy
árnyékát tékozolja.
Csak lenne hozzá homlokom
önmagához vissza-
csobbanó szemem,
lénye helyszínemmé válna.
Mit tenyered közt tartasz
valakinek koponyája lehetne.
Adj néki egy igét
még ha képtelen
csöppen is belé a szem
a fagy formáját tudja.
Hisz a csönd előtt
Isten létét is tükör szavatolja
néz vissza a víz
s ha ráfigyelsz
az története.
Szóval, adj néki egy igét
és bûntudatot, szólít ki
a bibliából a hang:
lenni Van tenyered közt arcod.
Nékem az ég gyerekkorom
csodáinak örök szertára
Félelemre használt testemet
kikölcsönőzte a fájdalom
Fut szálkás bőrömön ércenti
szépmívû koponyámat felmérje
Csak a partot gyaluló hullámra
figyelek, fülem hangok forgácsa
Szél jön, illatos hajlehelet
miként a farsangvégi jelmezkölcsönző
felfordult bohócsipkáival a víz
hiába kotorász torkom
fagylaltos tégelyében édesgetett
szó után ez a reggel
szemed a szivárvány hangvillája
s a lépcső kiürült nevetés
Mindenkivé kellene lennem
hogy csak magam lehessek -
árnyék a lélek önrablása
felöltöztet meztelenségem
Hunyod szemed, mindent kívül hagysz
mint József Attila.
A csönddel párnázott
vonatosdi egyidőben:
fut előre a fény, tolat az árnyék
s te a tekintet talpfái alatt
mozdulatlanul fekszel
hiába hívnak vízparti sokszorosítással
fixírsós-könnyel
arcod negatívjából elő
mi egyszer belül van
hozzá a fény, árnyék sem érhet.
Megtörténik, hogy az éj
pontot tesz a világra,
s én még mindig számon tartalak.
Arcodon az álmatlanság pecsétje,
s mert bélyegként ragasztottad föl
szemedet az égre
lesz, ki gyanakvón
csipesz ujjal
tart majd a fény felé.
Szerelemkori átépítések idején
kimozdítható-e álmából
e szálkás parkettás arc,
fölszabadul-e ott elég hely és idő?
Építkezhet a bánat!
Szemed a magány útrövidítést-
jelző táblája Istenhez,
s ki hitet hoz, nem tévedhet.
Szólítom a szavakat
kiknek haladékot adtam
legyenek természetesek
ásvány-magány
karom ösvényéből
csillesín lázmérő
hazámnak
teljes valómmal válaszoljak
A tér, ezúttal réteges papír,
akár egy szociológiai tény
gyerekkoromra emlékeztetőül
gémkapocs szánnal.
Formára ébredt múltam.
Még a világosság előtt -
két villanydrót a korgó
bendőjû konyhafalból kiállt.
Éhem, szomjam sürgetett.
Áram-teli dróthoz nyúltam,
s a hirtelen keletkezett csipkebokor
kőtáblát égetett tenyeremre.
Elbomlik egy masnimosoly,
lélegzetet vesz a föld
megelevenedik a hullám
a sírokkal-teli kertben.
Pezsgő bendőjû gyásznép,
nyakkendők halcsapata
ússza körül a parthoz
előkészített koporsócirkálót.
Anyátlan az, kinek örök
honvágy csak a szerelem:
olvasom a kukac-spirálon
lobogó levél üzenetét.
Van-e, lehet-e annál több
ha a remény mulandóságunk
ellenére is minket választ?
Kettős szempont -
atléta a dobókörben
dédelgetéshez szokott
tenyerébe helyezi
gondolkodásra szánt fejét.
Diszkosz-szem
távolléte elfogy,
nélküle meglenni is képtelen.
Kettős szempont:
mikor elmégy
legyen ki után nézni.
Állapot-vesztés
minden igazság fölismerése
Levelet írok
miniszterpapíron
Eljön testem anyag-
beszerzője a halál
S e kobalt-kék
égboltnyi súly alatt
ha nem válaszolisIrÖn
Csak néked játszom, szerelem, mondotta
mielőtt az írógép-arénába lépett
magának tudva az összes szenvedtető igét
mire még ifjúságából emlékezett.
Hosszú kísérletezés után föltaláltam
és ime közre is adnám a szót
ha elfogadható története lenne:
pl. valamelyik jóidejû kortársi versben
Különben az eső sem akadály
ha fürge ujjaimhoz fogható gyorsasággal
a holdra, mint egy székre dobhatja
ragacsos szoknyás felhőit az ég
S míg én a szem rácsa mögött
életre szóló haladékot kapok a szerelemre
törlesztek azzal is valamit
ha egy kép se marad belőlem?
Akinek borotvaéles minden szava
inkább húzza össze birsalma-timsó
a száját, mintsem a nyelvét hagyja
ízetlen némaságtól kiszőrösödni.
Ha véletlenül becsukom valaki orra előtt -
nem nagy vétség, igaz-e
ha nyomban utánam tud jönni,
az ajtó eléggé részrehajló.
Csak semmi könnyelmûség
lopásra azért ne add fejedet.
Enni, inni a tiszta hóból,
még ilyet! kinek ily sürgős a dolga
tolvajtól-tolvaj:
vizeletét a tél visszalopja,
s kinek ez sem elég,
saját porcleválásába botlik bele,
s míg ódon nappenészes
égboltba lépsz, a rézkilincs
tenyeredet megfogja.
Árnyék a test túlvilági nyomozója.
Éhségtől nyikorgó fakutyák,
pattog a jég szememről.
Barátom, ki most itt megállsz
húzz ki e didergő vers-veremből.
Akárhogy is kitanulom a telet.
Kelemennének, hogy el ne tévedjen
házhelyünkre szúrt fenyővel - habarcsos
kőmûveskanállal adok majd jelt.
Arcomon könyv, tető a házon.
Kibontható-e nézése mögül az arc?
Réseken, szemem köré vetettem ki
éveim tégláit, s még be sem fejeződött
énem egyfajta építkezése
pillám rozsdás szögként
görbült bele minden új látványba,
s ha állandóságom is ez a pillanat-
futószalagon - emlékeimből mi marad.
Arcomon könyv, tető a házon,
körötte tábla: vigyázat, építési terület!
Csak meg ne szólítson idegen!
szememből villám-gyökerû
póznát kicsavaró Toldi Miklós
mutatja a hozzád vezető utat
Igaz, álmom foszlik,
szemem tányérján
kaparász a légy, de
téged kihasznál a félelem,
ásvány-évszakra hangol
levelek közt a fény.
Néked egy sírról fölszálló lepke is
kihajtott inggallér,
s kit távcső a hegycsúcson
önanalfabétájává tesz -
mindenütt hiányodat látom.
Remény kiválaszt:
emlékeztessem a létre.
Újcipőben helyét kereső lábujj
az eső. Fölveszem,
megjáratom a sötétet,
elkoptatni az éj
sarokvasát nem igen tudom.
Csak mikor már tûrhetetlen
fûzőm ki szemem sugarát,
sajgó hólyagok a vízen.
Vagyunk itt szerencsére
akinek természete nem tér el
mondjuk egy fa természetétől,
megőrizve eredetét
különállása nem kiszakadás,
de ha elfogy körüle a táj
maga lép elő természetté, hogy
szemébe fészket rakhassanak a madarak.
Számít is az valamit
reményt vesztvén
vetetlen ágyad -
holt folyó helyére fekszel,
s míg árnyéktalan
utánzod a hullámzást
valaki föléd hajol.
Minden hasonlatos lesz vele.
Fény
álom sztrájktörő
Ki szemeivel elkövet
követ szed föl lépésed után
szíve eszénél tüntet
kiissza földből a csöndet
vizet remél
árnyék
Fogalmazok,
lehunyom szemem,
csontjaimban a történelem.
Arcodat még éjjel
tenyér-zárójelében
tartotta a gond.
A szellemnek ne álma
gondolata legyen.
Adj szállást az igének és lényedből is kiver!
fordítom saját szempontom szerint
a közmondást. Önző vagyok?
Meglehet, de az önzés
már önmagában sem céltalan.
A fa is lombik körtéivel
éli meg kísérletét teletûzdelve
levél-följegyzéseit egy nyárról...
Én: én vagyok, mint kezdetben,
s lehet-e annál több
nyelvünk alá rejtett napunkkal
szóra bírni a végtelent.
Világosnál, vagy egyszerûen csak
a hajnali füvészkerti fénynél,
ha már éles pengéi közt tartotta
nyakadat a fû, s megcsapott
a világszabadság szele,
reszkessen ki rád néz,
ily feszesen még senkinek sem állt
huszárdolmány mellkascsont halál.
Szemőrző, esőláncon
tartott gondolataimat
szabadjára engedem
nincs félnivalóm a hazában.
Átdöcög egy vonat
kivilágított ablakaival.
Bélyegszemû tömeg
a világ folyó albumába
történelmét nem szégyellő
cserepartnert keres.
Ha mondjuk a part klottgatyájában
elszakad a gumi
és lecsúszik hal-talpáig a víz,
hogy lehetne a szégyellős,
sikoltozó hegy elé állni?
mert ahol neki-nekilendül
és átbukfencezik a hullám,
ott vagy a vérző
szél-horzsolásos alkonyatban.
Nyitom az ajtót
kemencéből csap ki a tükörláng,
sistereg fésûd rostja.
Mikor magamhoz szorítlak,
add meg nékem a tükörben
gőzölgő és kihûlő napot, hogy
csontjainkban ropogjon
friss kenyérként a szerelem.
Gyönyörû terhes szeretőm
akinek földded-hasát
megpillantva
már-már örömöt kiáltok,
mikor lesz, hogy
szoknyás hullámon bolyongva
Kolumbuszként
nevet adhatok?
Születésünkkor még minden
nyelven beszélhetnénk.
Aztán ősi barlangrajz,
s mire megszólalunk
akár a halnyelvû csobogás
mindenhol a tengeré.
Fúj a szél, átüti
bőrömet homok. "Porrá leszünk"?
Izmaimat hagyom
kötőanyagként a világra.
mikor Én az álom szem cipzáros
hálózsákból a fényre lépek
véremből kimosható arany a remény
és árnyékot nem vethetek csak metaforából
Hosszú utazást tervezek
"lábkeltétő1 fejnyugtáig"
otthon magam maradok.
Kihajolok, mintha előznék,
útfelezővonal.
parázsló cigaretta
megcsap mozdulatom szele.
S eljön ideje a mesének,
fakérgeit kilazítva
egyetlen redőnnyé áll össze
és elsötétíti világát az erdő.
H. Gy.
"S a háború csak véres hányás"
nyár van, repülő köröz -
fénybőrbe csomagolt perc-hurka,
szemem a lassan bomlásnak
induló anyagon: légy.
Mikor születtem tél volt,
apámat puska keresztelte meg
hiányára most magam feszülhetek.
Képtelenség, mormogom,
pedig hát úgy lett. Napra lépek,
nem marad más csak eszméletem.
Erdőben nincs ideje eltekeregni a fának
okított a bölcs gazda
a hatalmát fitogtató éjben,
s egy gyökerestől kicsavart
egyenestörzsû tölgy helyére állt.
S ott áll ma is a hó kényszerzubbonya alatt,
akinek immár rögeszméje
felüti fejét a csodaszarvas.
Bazilika. Kassák hold-kalap.
Számolni kell
a hídjaiból kicsúszó
logarléc-Dunával.
Tárgytalan nyomozás
fül a vízen el nem csíphető
Én, árnyékkal gyanúsítható lény
úgy döntöttem
helyet cserélek a folyóval
nem is vitás: képmutató leszek
Azonosságomat a Duna
friss, csillag-tüzdelt
képpel mutatja. Szilárd
a költőt igazoló kor,
és bársonyruhámon a kopás
fakérgen vésett jel.
Eljössz-e, mint suhanckoromban
a füvészkerti ősz?
fogam: lángnyelven
pattogtatott kukorica...
s a hangya pontozta úton
eső fúr, fagy kövez.
Holddal leplombált táj
tolvajlásra is alkalmas
kísérletre kiszemelt idő
hol, mint acélgerendát
ejti le utánad a folyót az este -
lábaidnak veszélyhez szegődött
félelme én vagyok.
Kavicsokat hajigálok -
szerelemtől visszafogott
izmaimnak módot adjak
a felszabadító mosolyra.
A kő: vízhez ér -
ujjhegy
csengőgombon
kapuzárás után
meghallgatom
és tárgyammá teszem
halparkettát nyikorgatva jön a tél
repülő húz el
jégkondenzcsík ablaküvegen
Azonosságom története
vakmerőségem tudója
egyetlen személy, akiből
hiányozni nincs semmi kedvem
tükör mögé rejtett kép
s hogy nyughassak végre
elért testem sasbehívója
a fájdalom. Katonaváll
összetekert pokróc.
Rám tör a fény. Rügy-
koncentráció feszület.
Bőrödre zsibbadó ujjal
tetoválom: szabad vagy!
Homokra esik a hó
aluminium minta
mint a költő tényöntő
s egyetlen ihletett óra
szóra bér rím cseng sor tallér
de orra buktam
arcképem került a hóra
22-én, így lettem
próbaidőre poéta
velem akar mindenért
megfizetni a föld
Szemem cinjével
rügyező barka
pákahegy csőrrel
forraszt a szarka
Van gőg Van Gogh
vérrel gombolkozó sebem
füled papírba csomagolt
vízrajzával alkony
s mégis e szeszlángú
érkanócos lobogással
meg kell tudnom fájdalmad
eredetét, s kivárom
míg nem a papíron vízjel előtt
láthatóvá lesznek a halak
Zárban a kulcs
lavórban lába
s épp úgy csörren
minden mozdulatára
a víz, akár szökését
régóta tervező fogoly
ki köröztetését is
előre látja
Szememből az álmot
esőgumibot nem verheti ki
tarts meg engem a szerelem
szökött bakájának
mikor a fal piroscsíkos
tábornoknadrág a fénnyel
fogam a szavak barikádja
meztelenségeddel ne vallass
Fölsorakoznak a fák
folyó köti be a táj szemét
hajlik ítélet-
végrehajtást jelző
szivárvány-pálca
Labancz Gyulát választékos és igen fegyelmezett költőként ismerhettük meg első kötetében. Most is ezek a tulajdonságai tűnnek fel első pillantásra, majd vezetnek rá fokozatosan a versek érzéki absztrakcióira: a finom, kényes, nemegyszer aprólékos munkával létrehozott képi alakzatok jelentéseire. Labancz Gyula mindenekelőtt azokat a – mondhatni – nüansz-érzelmeket, -érzelemhelyzeteket, -érzelemeseményeket állandósítja, amelyeknek tudati rögzítése, racionális tisztázása rendkívül nehéz. Ezzel az állandósítással emeli költői kifjezéssé mindazokat az élményeket, amelyeket az egzisztencia új változásai keltenek bennünk.