Berántja hasonlatát az álom
mi a szem küszöbén marad
nincs köze testhez

Isten nem láthatja önmagát
holott volna miért
szégyenkeznie

Ha a tenger kerül szóba
rögtön zavarban lesz

Nap hold
téged hoz zavarba

Nem tökéletes
mi csak részben egész

Minden álom
bennfentes álom.
Kötelet veszít,
dolgozik a torok.
Gőzöm-nincs kocsiszín.
Ízek után eresztett
nyelvi áramszedő, szemalji
indigókék munkalap. Valaki,
valaki kikéri verses szabadságom -
vizuális költészetem a Duna.
Daktilus hídláb,
"kis női csukák"
derékig a vízben
már fél egészség.
Beúszik, félretolja
a parlamentet, bőrén
karrierista nap.
Se Bécs, se Párizs,
ha megyek: Normafához
megyek. Enyém ez
az ingatlan tovább
nem osztható ország.
Falevélhez csapódó
pillangó, virágporos
zongorafedél, ágzsöllye,
megeredt taps, ráadásnak
visszajön az álom;
lektorálom: szeret, nem szeret?
lecsupaszított faág,
elhagyatott part,
csónakhoz ütődő evező.

Ez a szem: szûr,
reális, kiteszi magát
a nézésnek. Ég, ég,
arcaim útja, meg­
élednek a legendák
szaporodnak a példák, jelek,
meg kell jelennie
a hasonlatok helyett.
Ha Isten, ember is
ha ember, Isten is
így legalább egyértelmû:
fejed alá nyúl a fény
s a fû, mielőtt
kiér a napvilágra
szakállad toldja meg.
Nem vagy egyedül!

Víz, víz,
írnak rád a halak
félig tiéd, mit egészen érzel...
Kimegyek, bemegyek
változatossá teszem a vizet,
beleőszülök a fákba,
mert a látás kötelez,
folyón: felszínes vagyok,
szemeim, de mit részletezzem?
egész lényemmel mondom ki a fát,
úgy tud csak felfogni engem!

Szép ujjhegy volt
körmönfont
alatta piszoknyi vers
magára sose mutogatott
csiklókat kergetett az őrületbe
valaki egyszer vért fakasztott
gyerekes érzéseit láthatóvá tette
van nap-hold-víz és bûnjele
kőtábláját sokszor összetörte
emberi volt
ha csöndre intett
szeretett
cirógatott
ez lett a szégyene

Elvetél
hazafelé a tél
feminista női nem
csukott ajtó mind ilyen

Matatok
fény-kiszûrődés
ez az arc lesz a végső
illetve ez se

Elvetél
hazafelé a tél
hóba ejtett
kulcs-embrió

Minden együtt
mi a bûn elkövetését
motiválja. Szûk
alagsori helyiség,
pisla gyertya,terített
asztal, tányér, kés,
fölötte szőrös
őszibarack áll.
Megyek. Gellérthegy,
Dimitrov tér,
zsebkendőnyi hely,
szalma arcú eladó,
nyár, csikós orrnyereg
két csupasz ujja közé
fogva, finom úti
portól szabadul,
begiazolódik, szent
igaz: házias napunk van,
mi minden forog
ventillátorunk
négylevelû lóheréje
körül, ez volt, ez
van, előszéllel
jégpárnás neon-
borogatással befut
a fogszabályzós metró,
vásárra viszem a bőröm,
Kálvin tér, Deák tér,
Duna part, leszólok
örvényen a folyónak
ha van pofád, gyere fel!

Hány folyóméter könyvpolc,
horgászzsinór könyvjelző
egyetlen porzó nap is...
A valóság, álom híján:
fogfájás, feldagadt arc,
feszes, hantolt temető
ahová bele-beleszúr,
de névtelen virraszt
a körömtáblás ujj.
Nézem és fogom, fog
és néz az alumínium
fényû víz. Valami dereng.
X-szék, nem leszek képlet.
Száj-galléros, átmeneti, -
csontváz nélkül jár a szó, halálra adom,
ha már egyszer örömre
vetemedtem. Erős sodrás,
vitorlaháromszög tartja
párhuzamosan össze a partokat.

Hangol ezüst reluxa
ablaknál lány
G-dúr szél szilofon
talpaspohár szívószál -
ferdén illeszkedő gerinc
Lapátol karomban a vér
kilincsen lógó
éltartós nadrág
Nem szőrözök
bőröm kimenője
lábra kel
ajtómutogató
undor fog el
slicckilincs
álomkukkoló fény
Megdob nézéssel az arc
ÉN ÖNT A KÖLTÉSZET NEVÉBEN LEFOGLALOM
Hóbucka-mell
meztelen önvédelem
Lemezjátszón forgó hanglemez -
mozdony-rajz-töredék
Kezelem a fényt
felismer az álom
szemüveg mögött tart
kinagyít
óriás leszek!

A hó pont a nap végére

Papír bőr itt haraszt

Karszalagos fa bekísér

Lépéselőnyben a fájdalom

Fölkarolom a mitológiát

Ott segítek ahol tudok

Ügyetlen kezes nékem a halálban is honvágy

Esik a hó elviselem

Itt sincs semmi amiért érdemes lenne
                 épp úgy mint előtte

Az álom: ágynemû szellőzködő ablakos

Szedi pilla áldozatát

Hímmel
Ámor
Afroditével
mit csináljon

Nap, sugár nélkül
ez most a szabadság.
Taposom a hegyen a füvet,
reccsen mikrofonpróba:
tisztábban lát-e, ki, világos
a hóval vagy magad.
Szidhatod a világot,
ilyet úgyse látott,
megállok, fában gondolkodom,
kicsap lombláng a torkomon.
Csöndért templomba,
hitért temetőbe jár, olvasom.
Szál virágban is az anyagi világ
kíváncsisága nyilvánul meg.
Hol a testről van szó,
a lélek útja egyszerû.
Egy könyv, mint száz. Este,
alapra borult háztetők.

Beszélgettünk. Lyukasórák,
csendes áthelyezések,
korgó gyomrú mitológiák,
hullám rajzolatú asztal,
szalvéta vitorla kenyér,
sárgarépa masni húsleves,
tengeri betegség kukorica,
mûfogsor viszlát estebéd.
Tény, hogy pecsétes.
Gondolattal hosszabb tér.
Saját maga sodorta cigaretta,
füstből hegedû - piros csőrû hattyú.
Üres skatulya, karmesteri dobogó,
visszakopogott kottafejû gyufa.
Esik a hó, elolvad. Vershez a víz előleg.
Játsszanak csak vélem kedvükre a dolgok.
Bajusz-fogas, gőzölgő, kilógja
magát a szimbolikus világ.

---------------------------------------------

Írógép kopog, ülök
a nyikorgó hold-forgó széken.
Kiemelték épületből az emeleteket,
ház körül az utat elhordták.
Azt kérded, hol vagyok most, szavamra,
bekéredzkedtem egy kérdésbe,
s életemmel nem felelhetek!

A beszélgetés félig hallgatás
Nem öregszik mélyül a világ
Öngyilkos csak saját szemkorlátomon lehetek
Bemagolja fa a tavaszt
nemecsek messze a fától
Ha az égről van szó nincs alábbvaló a víznél
Örök-levésnek görög a levhe
Bakancs: száraz esőt okád zoknifelhős fürge lábujj
Meztelen léptél a folyóba övön aluli ütés
El-al-szom-szédolok, belátom, mesés kicsinyítőm a fa
Száj szél függőón csurog a nyál
Megkerül a hálón reflektor-futárom
Torok torony hang környékezte bábeli
Magnak a fa befejezetlen
Éjhez foghatóan minden beépülés
Úgy teszek mintha ott se lennék
Sírkövön név, földben a test, mi van közte?
Simít fogsoron a nyelv vakolókanál
Hiányzom, tehát ott vagyok névközelben

Névtelen álom

hatalmas
izomzata fölé emeli
a holdat és a napot a tenger

némaság a beszélők boldogsága

rámerőszakolja
tehetetlenségét a súly
költő és vers vízből merített erő

Fölriadok
visszhangos álom-
lom-talanításom
lemerül ajtóm leselkedő holdja
Ki van zárva
a vers: kulcshely
nyelvét nyújtja
holott a hó visszahull
szódásüvegben nő a fa
Állok állok a hóesésben
szûk gyerekkori udvar
nyelvét nyújtó mellézárt ajtó
mandulagyulladás
szabadság első lélegzetével

Isten: világ leltárhiánya vagy többlete
kinek a kárára emberek?

Ha a víznek költöi képre volna szüksége
az égre s nem rád lenne tekintettel

Átlátszó körülmény
vízé a vita

Mondjuk megpróbálnám igévé tenni a gondolataimat
legyetek példaképei

Felébredvén az álom úgyszólván semmi
de az álomnak minden vagyok

Világgá mentem emberré lett a folyó
ideje a víz hold-körme alá nézni

egy fa: rügybekezdés

egy fa: rügy-be-kezd-és
alvilági dogmáitól gyümölcsével szabadul meg

kéreghez állított Jákob-névelő

almába harapsz
eleven kukac-gén figyelmeztet a pusztulásra

teszem azt ma/ma Szárszón sínre került a gyermek

nyál-ősz tél-ti-vevényes-tér: rügyelet

ráncos csecsemő kinek öregsége mégis meglepő

dátummal is lehet visszaélni

dél felé amerre a harangok

mi/re: szolmozál a kilincs

álarc-úszónadrág

költő barátod a véradó cseresznyefák alatt

politikába keveredik egy szín

arcodtól változik a folyó

huszárok útja karom L-alakban áll a levegőben

fán nem fognak kezet a levelek

víz mellbedobással

száradni parthoz csíptetve melltartó-híd

teljes biztonsággal ismerem fel ki gonosz

segítek majd hogy vélem elbírjatok

lobogj színvak szerelem

Pirospacsizik víz a parttal

Istentől semmi sem emberi

Egy nézéssel mindig fiatalabb a tükör

Álmodom testi történelmembe visszasüllyedek

Milyan hó is van?
Lépek s amint lépek: kiderül rögtön ikreket szül

Lángoló szem cirkuszol az idomíthatatlan szerelem

Valóságos hiány: azt hiszem mégis emberré kell lennem

Szóval: világról is döntök

egy tükörfényes hegedû
állam az államban
tüntető kottatartó-tábla
kivonul teremből a hang
és számon kéri a világot

Sóhajt
fenntart
vízre kihajt a só
sóhaj-társa legyen

mit ad Isten
ami nincsen
hajnal se még
vagyok aki vagyok

Falba ütöm: váratlan
vendég, könyökömön
jön ki a fájdalom

épp a tükör
fagyos szemtegez/és
pilla-nyíl-él
megállított mosoly

ki életre jel-es
halálra köteles
engedd el hát
kötelességemet

fut ereimben a Szajna
órámat szíj hidalja
karomat szeli két evező
nem vagyok jó szerető
testemet hőség uralja

Visszaadom természetemet -

hited és rögeszméd
első fejszeütésekre
nem fájdalmat
csodálkozást fejez ki
tátott szájjal a fa

hej édenkert
torkomba ékelt ádámcsutka

tisztátlanokkal jól befürödtünk
égen lubickoló nudista harang
egyen egyén királyi mértékkel
tábort bontunk ne küldjetek több satrafát

Szórakozottan
jógazdaként
végigjárja Isten a világot
ujján pörgő kulcskarika a víz

Porjogaimra szólít
fakerülő árnyék
gaz vagy igaz
virág-proletár

Halat akart fogni
hálót találta fel
hálóra újabb háló
a hal képlete

Örvény-tölcsér
fagyit adagol a ponty
van folyó nincs folyó
jött arra száz poronty

ki életre jel-es
halálra köteles
engedd el hát
kötelességemet

égen
lubickoló
nudista
harang

fut ereimben a Szajna
órámat szíj hidalja
karomat szeli két evező
nem vagyok jó szerető
testemet hőség uralja

Sóhajt
fenntart
vízre kihajt a só
sóhaj-társa legyen

mit ad Isten
ami nincsen
hajnal se még
vagyok aki vagyok

egy tükörfényes hegedû
állam az államban
tüntető kottatartó-tábla
kivonul teremből a hang
és számon kéri a világot

az csak természetes
hogy mossa kezét
a vízibilire szoktatott
emberiség

Mire nomád szemed lecövekel
szedi sátorfáját a láng

Forgóajtó: sajt dobozban
összezárnak élek
ki benn épp megvagyok
ki nem tudok jönni véled

Csöngetnek -
szemet szögért
nem fosztom meg
zárt mértanától az ajtót

Zsebtükörrel
dobókört tartok alá
duplán is egy
a kalapácsvető-meggy

Csacsipofás őszibarack
benn a magban sziklahang

Férfiasságát a szilva
heréivel bizonyítja

Áll vénkisasszony a birs
összébb húzódni jobban
magadba se bírsz

Õsz van, mindennap bevizel a fény.

Katicabogár, ödémás kézfej.

Hó, folyó nyelvén szétmálló tabletta.

Nyílik madárszárny, levegő-énekkönyv.

Motorja leáll
házunk előtt vesztegel
a makk-dugattyús
négyütemû tölgyfa

Nem volt rest
még egyszer megnézze
kulcsra zárta-e kertben
a tulipánokat

"szót fogadtam"

Rugdalódzik
a mellkaspólyás
szeszcsecsemő.
Tört(én)elem
kövön aluli ütés.
Napból árnyék kinéz
hellyel kínál,
időt ad...

Megveted lábad -
helyszínnek jó.
Öröknap
nyom téblábol.

Szem: keltezett kert.
Kert: szerelem közhelye.

Sovány
madárijesztő testemet
körbe röpködte a kabát.

Szempilláid
harmat-cseresznyéit
fölcsipegette a nap.

szemem föltelefonálja
visszaszól: "eszem"
torkig vagyok a világgal

Szerencsére
a mágneses rántottszelet
mindenkit az asztalnál tartott
s mivel a bor senkit sem harapott meg
senki sem gondolt fenyegetésre
Karácsony estére sikerült
szálkátlanná tenni
a halász gondolatait

Bekapcsolod
"s a haza fényre derül!"
TV-egyentégla
szobává szûkült országban

Tenyér tenyér
ringató idő-bölcső
befúj a lapok közé a szél
lélegzetet vesz a könyv
és ásítva fordul el magától
Reflektor reflektor
éjszakák sugárszőttes könyvjelzője
jelölj meg

Céloz rám
ádámcsutkája
puskaravasz

a költő
mindig próbára teszi legendáját
feje alá zeusz-márkájú villámzár
elektron-tücsöktől nyüzsgő
pulóver-rét kerül
éjszakára

céloz rám
magamra veszem
megéled legendám
fönn fönn kezem

Ott kezdeni hol abbahagyni volna jó!

fölállunk
időntúli szabaddobáshoz
még mindent remélő kosarasok

a szerelemben
önzésünk irányítása a cél

szeméj: anyagra cserélt hiány

büntetésünk eszköze, arcunk

Mint akit illuzionistának
vetnek oda, árnyék-médium
motorcsónakkal hagyja magát
kettéfûrészeltetni a folyó
s ez sem tart sokáig
Isten gyökértelen fái
halfa gyûrûsödik a vízen
Bukj le vagy lubickolj
feküdj fûben hanyatt
nézz repülőt: kondenzcsíkos
égosztást. Ember vagy
csodához ne alázkodj!

Nagyon feledékeny az Úr
ül szirt-íróasztal mögött
régi pénzt őrzi
folyó-fiókban a napot
mintha nem Õ találná fel
a tavasz-logikakártyát
ablakra nyomtatott
rügyező fa áramkörét
S míg örökösen éhezve a világra
atom-tudatom hasadoztatom
tested éléskamra polcain
molekula-konzerv szerelem

Bazilika. Kassák hold-kalap.
Számolni kell
a hídjaiból kicsúszó
logarléc-Dunával.

Ég a nap, tûzet ad
parázslik fináncláb szempilla
csikként görnyedt testnek
a vízpart hamutartó

Tárgytalan nyomozás
fül a vízen el nem csíphető

Halak deszkázzák a vízet
szálkásodik szemed.
Lassan meggyûlik
bajod a sötéttel

Én, árnyékkal gyanúsítható lény
úgy döntöttem
helyet cserélek a folyóval
nem is vitás: képmutató leszek

Azonosságomat a Duna
friss, csillag-tüzdelt
képpel mutatja. Szilárd
a költőt igazoló kor,
és bársonyruhámon a kopás
fakérgen vésett jel.
Eljössz-e, mint suhanckoromban
a füvészkerti ősz?
fogam: lángnyelven
pattogtatott kukorica...
s a hangya pontozta úton
eső fúr, fagy kövez.

Holddal leplombált táj
tolvajlásra is alkalmas
kísérletre kiszemelt idő
hol, mint acélgerendát
ejti le utánad a folyót az este -
lábaidnak veszélyhez szegődött
félelme én vagyok.
Kavicsokat hajigálok -
szerelemtől visszafogott
izmaimnak módot adjak
a felszabadító mosolyra.

A kő: vízhez ér -

ujjhegy
csengőgombon
kapuzárás után

meghallgatom
és tárgyammá teszem

halparkettát nyikorgatva jön a tél

repülő húz el
jégkondenzcsík ablaküvegen

Még jó, hogy fagy fogja be
a tenger rút kutyapofáját
rám villan hómagnézium
csontjaimra ifényképezi bőrömet a tél

Homokra esik a hó
aluminium minta
mint a költő tényöntő
s egyetlen ihletett óra
szóra bér rím cseng sor tallér
de orra buktam
arcképem került a hóra
22-én, így lettem
próbaidőre poéta
velem akar mindenért
megfizetni a föld

Szemem cinjével
rügyező barka
pákahegy csőrrel
forraszt a szarka

Van gőg Van Gogh
vérrel gombolkozó sebem
füled papírba csomagolt
vízrajzával alkony
s mégis e szeszlángú
érkanócos lobogással
meg kell tudnom fájdalmad
eredetét, s kivárom
míg nem a papíron vízjel előtt
láthatóvá lesznek a halak

Zárban a kulcs
lavórban lába
s épp úgy csörren
minden mozdulatára
a víz, akár szökését
régóta tervező fogoly
ki köröztetését is
előre látja

Végül is szögesdrót
feszület ölelés
vérszívó csókpoloskák
s álmodban is zebrás mosoly
karambolozó hitler-bajusz
de csak a roncstelep víz
homokba ájult csavarfej
és csak igen lassan
a mágneses nap

Szememből az álmot
esőgumibot nem verheti ki

tarts meg engem a szerelem
szökött bakájának
mikor a fal piroscsíkos
tábornoknadrág a fénnyel

fogam a szavak barikádja
meztelenségeddel ne vallass

Fölsorakoznak a fák
folyó köti be a táj szemét

hajlik ítélet-
végrehajtást jelző
szivárvány-pálca

Én emlékezetből vagyok.
Elgondoltak
aztán itt feledtek.

Jár erre egy személy
árnyékát tékozolja.

Csak lenne hozzá homlokom
önmagához vissza-
csobbanó szemem,
lénye helyszínemmé válna.

Mit tenyered közt tartasz
valakinek koponyája lehetne.
Adj néki egy igét
még ha képtelen
csöppen is belé a szem
a fagy formáját tudja.
Hisz a csönd előtt
Isten létét is tükör szavatolja
néz vissza a víz
s ha ráfigyelsz
az története.
Szóval, adj néki egy igét
és bûntudatot, szólít ki
a bibliából a hang:
lenni Van tenyered közt arcod.

Feleseltem az árnyékommal
legyen világi nélkülem
s most nyakamon vízhurokkal
tudom csak testem mily nehéz

Nékem az ég gyerekkorom
csodáinak örök szertára

Félelemre használt testemet
kikölcsönőzte a fájdalom

Fut szálkás bőrömön ércenti
szépmívû koponyámat felmérje

Csak a partot gyaluló hullámra
figyelek, fülem hangok forgácsa

Meg se mozdulsz mióta
visszahozott a mágneses nap
korona-anyás szemed
vízörvény csavarából

Szél jön, illatos hajlehelet
miként a farsangvégi jelmezkölcsönző
felfordult bohócsipkáival a víz
hiába kotorász torkom
fagylaltos tégelyében édesgetett
szó után ez a reggel
szemed a szivárvány hangvillája
s a lépcső kiürült nevetés

Mindenkivé kellene lennem
hogy csak magam lehessek -
árnyék a lélek önrablása
felöltöztet meztelenségem

Hunyod szemed, mindent kívül hagysz
mint József Attila.
A csönddel párnázott
vonatosdi egyidőben:
fut előre a fény, tolat az árnyék
s te a tekintet talpfái alatt
mozdulatlanul fekszel
hiába hívnak vízparti sokszorosítással
fixírsós-könnyel
arcod negatívjából elő
mi egyszer belül van
hozzá a fény, árnyék sem érhet.

Mert hitben erős volt
s nem volt hol maradnia
éjszakára, megállt, húzott
egy vonalat a sivatagban
mire azt mondta: küszöb
bárhonnan léped is át
otthon leszel a világban
s mert vén és fáradt vala
botjára támaszkodva
lekuporodott, arcát
karjába temette és lassan
zsibbadva feljöttek a csillagok.

Lekattintom a villanyt
átülteti szemembe az éj
izzószál fény-gyökerét
és nem szûnik káprázatom

de fölenged feszes
formáiból az ízületes
tárggyá lett anyag
fölenged s kinyújtózhat

ÍRNI
INRI

én gondolataim után
"mosom kezeimet"

Éj vagyok
bárki megláthatja bennem önmagát
akarsz-e mindent elmondó
Hermésze lenni fényre épülő
porpiramis verseimnek,
mint ama jelző mit az ige
sötétségében meg nem talál
mégis miatta történik minden

Fölszabadul egy jel
és megszilárdul:
vízre hajló korlát
mit hátaddal foglaltál el
és arcodra kövül a távol
Hiába, hogy a test
megszökik nézése mögül,
kitárul arc-szárnya utána
mint akit súlyában fürdet
a szerelem, lélegzetében is
elfér parányi sorsa

én inkább eltûnök
árnyékomat is hagyva
egy horgász
víz fölé görnyedő mozdulatában
képzeletem adva csaléteknek
pisztráng-kedvû, cselekvésben
mindig bizakodó szavaitokhoz
ebben az éberen tartó
kérdőjel-horgászatban
kifogni azt az egy szót
mely árnyéktalan, mint a víz

metaforák hûs lugasában
húzódik meg a költő
kit a legenda szerint az ég
hold-szappannal fürdetett

árnyék, belátni az időbe
a hely, anyaghoz jutott ige -
szólt a költő és örömét
a lábujjhegyen járó csöndhöz hasonlította