 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Léphetsz, itt valaminek lennie kell!
tûz-víz tapsol a láng
az árnyakkal itatott falon
és föladja címét a vers
küszöbén megbotló gondolat.
Tûz-víz tengernyi álom
szorítsd arcodhoz a vizet.
Kiváltja az éj zálogát a szó.
Zárban a kulcs
lavórban lába
s épp úgy csörren
minden mozdulatára
a víz, akár szökését
régóta tervező fogoly
ki köröztetését is
előre látja
Szeretnek, nem szeretnek,
eret vág az eretnek,
vágtam rá, akkor még
egy fa kivágásával nem
szögletesítette senki
a földet, ha csak egy
diktátor vagy egy ébenfa-
koporsó nem, s itt volt
még az 56-os zsákba-
macska-év, szegény barátom,
hóna alatt sakktábla
s néhány oldal a Don Juánból
- habzó baba-nyál-haj -
ült, ment a Gellérthegyi
sziklatemplom hûvösébe
s a nyelvével incselkedő
foncsoros szardénia
akár egy sokfelé tört
öltözőtükör, minden
falat arcát követelte,
lyukas fog, cuppogó
kenyér-szivacs, és traccs,
némul el és villan fel
tekergő botommal a Duna.
Nem láthatom többet soha!
Minden együtt, hogy a bûn
elkövetését motiválja.
Véres, zsebkendőnyi hely,
gyertya, kés, üveg vodka,
meg-megzörrenő szalmaarc,
finom úti portól szabadulva
- gazságom mûveletlen jele -
ujjnyom-csikós orrnyereg,
száraz, nyári önbegyulladás,
rab, akinek bőrében, érre
fûzött gyöngyöt pötyögtetve
zsibbadásba hemzsegnek indulatai,
mintha ott se lennék, úgy teszek,
nézek - örvény-blendenyílás -
az arcomat végképp kifosztóra,
ám a csönd, hullámosodik
szélmacerára a test,
csúcsát befelé csobogja;
vagyok, mint születés és halál
zárójele közt: névközelben.