Pisis-e (fentről
csak visszaeshet az
ember) - tested pilise;
hullám, visszfény, Duna-fenék,
mit hozol fel mentségedre?
Fiad - mosolyában nap
szemerkél - kezében
vattacukor, háta mögött
szél susmusol; - "Megy
a juhász szamáron",
mormolja; megszólal
benned a tér: ugyanaz
a dal, mégse léphetsz
kétszer ugyanabba az
időbe; szobád csöndjét
- fenyőág-másodperc hûvöse -
tobozostól, réztányérral, óránként
veri szét az inga;
muszáj világgá menned.

Költőnek - karácsony:
minden szeretetet
elharácsol - születve
akkor tarthatnád magad,
ha szavaiddal valaha
bárkit is megválthattál,
jóllakattál volna.
Addig magad se vagy
több vagy más, mint
a nagy szemfényvesztő,
aki a fénnyel szûk-
markú ablakon át
láthatóan, de nyomtalanul
tüntetheti el magát, anélkül
hogy tudná mi a szégyen.

Csöngetnek -
szemet szögért
nem fosztom meg
zárt mértanától az ajtót

Bízhatsz a szélben
sosem marad a dolgok
közepében, két helyen
egyidőben, ugyanazt,
csak másképp adja elő!
Füstben kiteljesedő,
cigarettával körző
többszörösen átrajzolt
bajusz. Szél a füstöt,
csapd le, csacsi! Patkó-
kérdőjeles menyecske
hozza hírbe az alig-
özvegy kovácsot! Írod,
vagyis nem írod, mert
egy olyan szabad és
független szellem, mint
te, - elég Medgyessy
guggolónő-szobrára
gondolni, bélyegre át-
téve, fölhasználva, felér
egy alapos és kimerítő
seggnyalással, s most, néki
adresszálva minden további
szót: költészet a világ
nemesebb lopása, volta-
képpen följelentés;
érkezel a salétromos
erdei házba, forgáccsal
fûtött kályha-betlehem,
aprítottfa, csizma
egymásra halmozva, s pára.
Hajában főtt krumplit
hámozza szempilla-villára
szúrt tekinteted a fény. Írom.
Barátom felesége az a nő,
s a térdről lecsúszó,
összekulcsolt tenyér,
(ami nagyvalószínûséggel
a cipzár feltalálójának is
komoly segítségére lehetett),
kérdezem: hol volt jobb,
kívül vagy bévül a bolyba
lenni, mikor adták vagy amikor
elvették az eszedet?

Mit reszketsz? A halál
kire gondolsz, analfabéta,
Isten,k ire sose gondolsz,
mindent tudó gyerek.

Számba vettem minden földi
és égi lehetőséget:
ám egy éretlen kétszínû szilva
nem lakhat jól
és nem ijeszt meg
magufóval

Zsákból a madarak    fölbolydult
szódásüveg ének
folyó héja    reggelig
tükörtojás ég

Mélán, aranyeres babra ülni

Ûr zizeg    fényvesszős kosár
csobban a csönd
a szemét elcsenő illatba
éjszakázó
madarat visszaverő sötét

Éjjel fénygótika    berajzolt mellkas ablak
a vállakon zászlóbontó vízesés
egy hal karácsonyfája a parton
a szél kitépett lapjai közt a hang-
cellája csak tekintet matrica
alakotöltve láthatóvá sekélyül a csönd is

Az éjjel fölszippantott fa
holdfény foltos
széllepedő
csigolya hajnal

Lyukas eresz zaj
esőlánc
kiúsznak a háztetők a fényre
macska oson
csüngő árnyékra figyel
koppan a csönd
széttörik cserépre

A szem piros vízmértéke
mélység nő
madárutáni magasság
mozdulatok    levegőköpenyből vakító pusztasága

Ha erdő valaki víz-
jel gondolat szél-
üzenet a bőrbe hang­
kő szívlakat

hold
éjszakák sebe

egy szem
beszédtelen ajka
partok levetett
ruhái

izmok apálya
bőrön megvirradó nyár

a hangtalan
víz-
Iépcsőn
sugarak

mag­
zászló
csírázó emlékezés

az csak természetes
hogy mossa kezét
a vízibilire szoktatott
emberiség

A város befogad
utamra enged
mint asszonyok a férfiakat
reggel ha munkába mennek-
látok orrom előtt csukódni kapukat
csukódni ablakokat
ahol nem utánam lesnek
szomorú szürke szemû asszonyok
akik naponta mindig megöregednek
várva ablaknál ülve hajnalig-
amikor lerészegedvén a férfiak hazaverődnek
oly gyötörtek és fáradtak lesznek
hogy bontatlan ágyba fektetik őket
és ők is melléjük dőlnek-
és reggelre álmuk megédesedik
a párnát ölelve újra megálmodják a földet
oly ártatlanul és szelíden
hogy szinte beleszépülnek
megfiatalodnak
mint lányságuk szép szerelmes éveiben

Feltûnik egy lény, -
fakó remény
           fenekén
                  jobbra-balra indexelő ránc.
Utcák arctalan, fejkendős
árnya - "dünnyögöm
az új mesét" - üres
szemétláda ismer magára.
Gengszterváltó tartja
föl kezét (venné le talán
szakállát, ha hozzám
beszél); ismét véres
lázadó a budapesti utca,
s hogy ne maradjon
gerinctelen az ég,
repülő zúg, kondenz-
csíkot hagy tûnte után. -
Hírek a "háborúba ájult
Szerbiából". S legyen
mára ennyi elég. Feltûnik
egy lény, (albínó rádió
nyüzsög, tüzet ad, ha még
nem füstöltél eleget)
vízen lebegő, hullám-
színlelt csiklóujjas,
hasbeszédes asztaltáncoltatás.
Leveszi súlyomat a víz,
árnyék a dolgok fényûzése,
fenekén jobbra-balra indexelő ránc.
Út az, ami haza vezet;
hazád ott, hol arcodnak, -
(aluljáróban egy ember
- harmonika-stelázsi -
saját térfogatát nyújtja);
szárazföldből könyököl ki
néhány métert a folyó -
gondoltam, de nem élek vele.
Ki anyai ölben hûlt helyét leli,
halálán van ott a nemzet.

Költőt az Isten saját bosszantására teremtette

Beleszületek egy szóba felejtéssel elejét veszem

Tessék egy tér: a világ is csupán megesett anyag

És siülnek az anyák szülnek visszaveszik a teret

Szépségre mindenki kiszemelt
de csak mint a mélyvízben
fogékony és nem megállapodott

Vezet a víz hiányos hal-fok-csigalépcső

A test bosszúja a szabadság
egy mozdulat is világfelfogás
tartósan tenger sóhivatalában
húsodra nem hivatkozhatsz

Kikiabálhatnék de hagyjuk a babérokat

Ki trágár szavak illemhelyévé teszi a verset
maga jár oda

Madárcsőrrel mindennap fölvágja
a hajnal a fák nyelvét

Ahol veszélyben a szeretet
szád úszógumiján a szó

A tolvaj és a szerető is
nyomtalan öröm megszerzésére törekszik

És visszanéz: arcommal sóbálványos víz

Asszonyi karban növésben van a férfi

Fényt kap arcom, nem állok jót magamért

Elbitangolt barlangi lény
visszaadom természetemet

Mágnespatkós-bajusz-csönd/
pegazus cégértábla/
szó sem lehet hiába

írógép amfiteátrum-lépcsőrom
szegényebb vagy egy vaddal

Szót kerítek fájdalom-őstermelő szeretőmnek

Fûszáltól a füvészkert látszik, vagy nem látszik?

Abban a józsefvárosi panelházban írt versben
mindenesetre csak a szál fû volt...

Átkiabálsz, visszhang leplez le a vulkáneredetû
                                  őszibarackfán

Nem lehet meg nem történtté tenni a verset

Első fejszeütésekre nem fájdalmat
csodálkozást fejez ki tátott szájjal a fa

Átment a vizen
isteni lábjegyzetelés

Páratlan: vagy/is nélküli
ne felejtsd szavad: örökre

A fény bizalmasává teszi
árnyék besúgóját

Aki megtartja szavát:
halhatatlan

Ezért-azért teknős fityisz

Elhúzza száját a folyó
önmagában hangos korty
villám-torkos felhő

S hol a víznek lába kelt
kelt mint fent madárfészek
kavargó légiörvény

Makk makk dadog a tölgy

Javíthatatlan fakerülő árnyék

A beszélgetés félig hallgatás
Nem öregszik mélyül a világ
Öngyilkos csak saját szemkorlátomon lehetek
Bemagolja fa a tavaszt
nemecsek messze a fától
Ha az égről van szó nincs alábbvaló a víznél
Örök-levésnek görög a levhe
Bakancs: száraz esőt okád zoknifelhős fürge lábujj
Meztelen léptél a folyóba övön aluli ütés
El-al-szom-szédolok, belátom, mesés kicsinyítőm a fa
Száj szél függőón csurog a nyál
Megkerül a hálón reflektor-futárom
Torok torony hang környékezte bábeli
Magnak a fa befejezetlen
Éjhez foghatóan minden beépülés
Úgy teszek mintha ott se lennék
Sírkövön név, földben a test, mi van közte?
Simít fogsoron a nyelv vakolókanál
Hiányzom, tehát ott vagyok névközelben

bemondják, átnedvesedik: rádión a Hullám

séta-fika bajuszágon taknyosorr csicsereg

fa, árnyék-szék-let: belőle

szíájé-szél kémiából

zümm zümm szaloncukor-méhek

arctalan anyóka, fejkendős utcai szemétgyûjtő

helybenjár lépésben a fej

láb-közi-otthon, lassan önmaga felé

Utcáztató
borongós őszi reggel,
csak a szerelem nem,
csak a szerelem hergel.

Ez már nem az az ég,
nem az a tenger,
mit - írógép:
szüntelen mûködő szobahenger -
elválaszthatnál
egy odavetett
gondolatjellel.

Egy az egyben
semmi sem igaz.

Költőnek munkája,
kurvának állása.

Templomban sincs
ingyen vigasz.

Templomban sincs
ingyen vigasz,
botolva
       harapva
              fûcsomóba,
fölhangzik az ismert zsoltár:
nem vagy az
fölegyenesedvén
perlőidhez,
aki voltál.

Utcáztató
borongós őszi reggel,
kisüt a nap,
csörren az ég
megfellebbezhetetlen
filléres persely.

A bizonyított
és bizonyítható hiány.
Válogatott arcaim, -
sötét alagút
kazettában film,
saját tengelyére
tekeredett vonat.
Csak a fényképész,
magam voltam jelen.
Önkioldásra
állított masina.

Halál? Semmi az,
kiegyenesedett szempilla,
amin egy angyal
rúdugró mozdulattal
csúcsokat dönt meg,
miközben homlokod
ránc-szálkás-léc,
egyszer sem inog meg.

Szerelmem
a vízfodrász: dunai szél.
Lerázom a napot,
sötét, sötét, vagy ahhoz hasonló, megéri.
Tér, tér, tér, kifényesedett könyök.
Beúszik, tûzfal-olló,
Sziszegve manikürözteti
cserépkörmeit az utca.

Osztozkodni ott az ágy,
előmelegített tégla.
Ül az ember,
kocka-párna-csönd,
háromszögre hajtogatott
közös takaró, fölveszi
körzőnyílását a láb, háta
meszes szaggatott pont.
Mértani formák közt
éri el az álom
teljes zûrzavarát.

Itt a piros, szemem rá,
hol a piros? Ülök
egy neve nincs téren,
hídtenyér,
hajólapát-
sarkantyú.
Ezt játszani nem csalás.
Hold-korong,
csendőrtoll,
suhanc szél -
talán az apám - szaván fogom,
de hol van már
kiabálok ki álmomból.

Lehangoló látvány,
érintés, egy húron pendül -
hegyezetlen ceruzakészlet
tátong sarokban az ócska zongora.
Ritmusnak befellegzett.
Vérmérgezés-e?
Körmöm alá billentyûnek
becsusszanó szálka.

Benne marad szempilla-
rúdugró mozdulattal
az álom. Ennyi a hír!
Szavaimmal, annyi bizonyos,
nem siettetni akarom
a halált, még ha itt is
az idő, havas csúcson
nap, jeges, esős közelségét
elviselem. És mégis,
lehet-e az útnak tétje,
hogy megteszem? Noha
vesztésre állok, (egy
új cipőben minden össze-
vág) sarkam szelleme,
párnás vízhólyag, lidérces
cipőkanál; éhes hasonlat,
amire a tudásnak bármikor
szüksége lehet.

ha a félelem a kötészet alapja
és a csönd képei
a hangtól láthatók
a vers fokozza a hiányt

Mióta házunkat földig rombolták,
nem érzek megrendülést
egy-egy ódon ház pusztultával,
épüljön bár helyére játszótér,
otthon, fejem fölött fedél, utoljára,
vörösingesként, Nemecsek
messze a fától: ott voltam!
Van-e, ki e könyvet sose bújta?,
nem mászott át lángoló palánkon,
szikla és vizesárok közt útja,
vízbe pottyanni sem rest,
nyelve kaktuszvirág láztól,
s kik féltették az árulástól,-
itt fogta le Bajcsy-Zsilinszkyt a horda;
s a pesti kapuk sem záródtak még be
megtépázott társaink előtt,
életüknek, ha volt, s ha nem,
halálukkal nyertek értelmet.

Mondhatjuk-e
anyáink haláláról
megemlékező versről
nehéz szülés volt?

Hogy ne csak árva -
meztelen történet,
tisztába tett fityisz,
emlékezzék az ember
véletlen magára -
költő, csinálj gyereket,
így lesz, s nem marad
az anyanyelv hiába.

Marad az ősi ábra,
amilyen is lehetett
mindig a szeretet -

emlők élesztő kovásza,
szeméremből kisütött,
vérben hamvadó köldök-pogácsa,
amiről úton-útfélen
magunkra ismerek.

Megtörténik, hogy az éj
pontot tesz a világra,
s én még mindig számon tartalak.
Arcodon az álmatlanság pecsétje,
s mert bélyegként ragasztottad föl
szemedet az égre
lesz, ki gyanakvón
csipesz ujjal
tart majd a fény felé.

Úszógumi-dodzsem, ilyesmi...
Nézem a tükörrel fénykorongot
egymáshoz röptető gyerekeket a parton,
bőrükön a nap gyönge ütése.
Balkonunkon csírázó, felfújódó
búzaszem, mellvédszélen mérlegelő
gerlepár, ki tudja mi hozta őket
ide. Még gőzölt virágkehelyben
némi szószos esőlé, figyelmemre
nem jött mozdulás, szándékomat
a két szürke égi munkás meglatolta.
Evett, ivott, tollászkodott, ez
mindenképpen hatott rám, hisz
abbahagytam megkezdett munkám.
Az az évszakok ritmusát mímelő
verscsokor. Ibolya: hamvas ceruza-
forgács, vak reménnyel tájba
símuló őrtorony. Félni, mersze,
kinek lett volna jó? Feljött
a nap - nem így képzelted - betört
a fény az esőközületbe, a hegyek
valószínûtlenül lilák, hátad
mögött orrtöréstől fényes
zubbonyujj, visszahúzódott kéz,
évezredeket rejtegető forrás,
duzzogó köd, cinke, poszáta, veréb,
röppenő papírzizegés, s habár helyben
járt, halk csobbanás adta jelét:
tükörképeddel víz csencsel, hiába
várt üsttel, borral, lángecsettel,
barlangrajz közé hiába szeretett volna
megörökíteni barát, bármit tett
csak az égnek másolt át. Hát ilyesmi.
Viháncoló úszógumi-dodzsem, hal-viktória
fejjel le, vízen. Nézem a tükörrel
egymáshoz fénykorongot röptető gyerekeket
a parton. Fejest ugrok, morfondírozok,
viktóriám legyen olyan, amilyen.

Se Pest se Buda,
tükör-margó, érthetetlen
szövegelés. Érdemes
lenne itt megállni:
költészet előzi meg
a tudást, szemközt
panelház-sor, hagytam volna
magam beskatulyázni?
Fa mögül csendben
ügyetlen hittérítő.
Bibliába szorított
üveges ujj, sóhajjal
kitöltött élőpapír,
háta mögött porba hullt
réteges ellenállás; föl-
veszem, nem vagyok kitiltva
belőle: "Ó- és Új" - köze,
hagyjuk, mutatok rá,
szem-cím, tükör-margó,
víz lát, vagyis itt vagyok,
faragatlan semmikép!

Meta Flóráékhoz mentem
kulcs és szó
gondolatjel alatt
Határral ne törődj!

Tegnap
kijelentkeztem
a parnasszusról
végre kisember lehetek

Döntsd meg kissé
a szódásüveget
szelet sajt lesz ott
én rejtettem el

s ha nem elég kukacos
úgy találod
légy te az
földön fekve