Önmagával tisztában van-e
a víz, vagy itt van a rügy
a mag hiteles ábrázolására,
de én a reggeltől megőrülök;
kinéz szememből az álom
és rögtön visszafordul,
mit gondolsz, miért? Rajta
kapott valami hazugságon,
talán a világ sem annyira
szép, mint hinni lehetett.
Végigzörgettem bőröm rejtett
zúgait kutatva a nyáron,
esélyem sincs, hogy megtalálom,
s ha visszaalszom is,
az alaktalant formálom.
Mit tegyek? Tested testemen
himnuszol, soha jobb hazát!
Rongy szerelem, s ha nem,
hát mi? Míg lobog, nemzetek
felett áll, de köt a vér,
kiköpött zászló, így tartják,
csupasz bot, fitymáló zászló-
levonás. Add, hogy fel ne ébredjek!

    El-elnéztem a hatalmas figurákkal sakkozó embereket
a téren. Néha órákig is elmaradtam, holott csak percek-
re volt tőlünk a fûszeres.
    Hát persze, fordult felém egy alkalommal barátom,
aki a felnőttek között, méltán, már némi hírnévre is
szert tett. Hát persze, hogy jó lesz, mondta ezt olyan
természetességgel, mint mindig... Kezemben a játék
folytatásához nélkülözhetetlen csikó: sakkban tartó szó-
dásüvegem.

Se ez, se az: verses
penész. Fut a szem,
lufi, legalább feszes
varrás-csíkos harisnya,
mit egyik oldalon
röptében elvesz a láb,
feneke gömbmásán
léptével pótolja,
s ettől minden egész más:
áll fa az útszélen,
s mintha csak téli
didergését bizonyítaná
magöklén hamvas almamuff.
Tükörképes kölcsön-
hatás: víz: tér-ded,
kérded, mivégre? Fut
a szem, arra eszmél,
mikor még mezítelen
taposta - éretlen szőlő -
a vízet, hangutánzó:
csönd, buborék, horgász-
karótól édes part
zümmögi körül, és őszre
készül a vidék.

Kiterjesztem emlékem utcáját,
emelkedik fénylapból a ferde tető,
minek tagadjam: se ház, se névtábla,
s ha lenne is, másképpen hívtok;
ülök a lerombolt, csupasz falak közt,
ablakos ragyogás, barokköltéses
nadrágfenék, s az egérfogós vénlány,
akinek vallásos fogadalmát kíváncsi,
szoknya alatt matató ujj talán még
most is bánja; kezemben zsíroskenyér,
fülem halálkanyarján hang, apám
kiált haza, holddal ugattatja meg
a költészetet, sárga lapot ad
a csillagstoplis égnek, árnyas
mezt cserélnek a füvészkerti fák.
Cseréptenyér, delejes tértáncoltatás,
Péntekné, macskás kártyavető, de
a gyerekkori titkok ma is titkok;
ablak, kantáros kaktusz, elcsavarog.
Tûvé teszem éghez közeli estéimet.

Hajnal lehetne már, -
láthatnám végre szép
petrezselyem-fátylas
szemita arcát, ha az erdő
párás leheletével nem
homályosítaná el az eget.
Amúgy érdektelenek a részletek!
Felkér a nap - miért
csapnám nyárnak a szelet?
Örvény: folyó hölgyválasza;
hagyd, hogy mindenütt
keresselek! Gőzölög
a táj egytál völgye, -
Noé hajszorítónak kapta
a szivárványt, én rizs-
szem esőt piszkálgatok
vele. Se lakoma, se tánc,
halottaktól kosarat
kapnak a gyökerek; anti-
szemita, Saulusom az, aki
"zsidó" és hitetlenségéért is
gyûlölni tudja magát;
tenmagadnak ebből, barátodból,
mennyit szeretnél? Lényeges:
mielőtt végleg hátat
fordítok a Damaszkuszi
útnak, tudnom kell Mózes-
emléktáblához az utat;
jövőbe érces múlt vezet,
s ha törvénytelen, törvény-
telen; Istent leplezem le.

Nap, sugár nélkül
ez most a szabadság.
Taposom a hegyen a füvet,
reccsen mikrofonpróba:
tisztábban lát-e, ki, világos
a hóval vagy magad.
Szidhatod a világot,
ilyet úgyse látott,
megállok, fában gondolkodom,
kicsap lombláng a torkomon.
Csöndért templomba,
hitért temetőbe jár, olvasom.
Szál virágban is az anyagi világ
kíváncsisága nyilvánul meg.
Hol a testről van szó,
a lélek útja egyszerû.
Egy könyv, mint száz. Este,
alapra borult háztetők.

Aztán itt volna még
a történelmi nyár.
kulcsszó: lábtörlő-
bajusz, ajtófélfán
jel, barna csengő
felkiáltó - ponton
a nyomaték - bévülről
ki tudja mióta ömlik
a gáz, ez megfog? kutya
harap, levélláda-rés-
fogai közt írás:
temetőbe mentem!

Tompán döng sugaras
koponya kaptafa. Ez
az arc - fûvel, fa-
levéllel fényesített
páratlan cipő - kell
nekem! Szilveszteri
szerencsepénz, tejjel,
illatos olajjal föl-
ragasztott lóherés
uborka. Muszáj, hogy
az árnyak közt
végre, rádtaláljak!
Légy, ami egyébként
is volnál: haramia.
Enyém a vár, mégha
a homokozónál vissza-
fordíthatatlan ki is
zsebelnek. Nyelved
kaktusz, ritka virágja
a szó, dugd ki; ujjad
elakadt mellkas golyón
rég megfeledkezett
kézi számlálásról.
Magától halkul le a
föld, valaki, éveid
számát - sírok közti
számháború - sokallja. - -
Fekete, fekete, székre
rakott szoknya zongora.
Fusson, akinek... de aki
egyetlen vérteli hang-
jegyemen mégis együtt
pendül velem. Jön is
vissza, azon nyomban:
szaporodni szoprán szapora.

Kürtök, trombiták, klarinétok
s egyéb csöndet, tekintetet
magába szívó fekete lyuk közt
külön határával, de határtalan
sovinizmusával, földrészt jelöl
teremben a zongora. Nézem a szabó
fiúból vedlett mûvészt, akinek
előbb még ujjaiban cérnaszálon
gomb vagy varázsszőnyeg-folt
lebegett - Mohamed hang-koporsója -
mûvek fordításához miként fog,
ha a gyufásdoboz mitugrásza beint,
tenger-tevehát, vércseppes tû-
és jóreménységfok; felszabadítja-e,
megszilárdíthatja-e a vad, de már
tûzön, nyárson sistergő jeleket.

ha szemen talál helyszín

megváltoztat mi megváltozhatatlan

száraz lábbal kel át rajtam a fájdalom

visszamegyek vulkánnak

ugrás szelleme vízből felbukkanó hullám

(őrzi madár a követ mit valamikor utána
                             [hajítottak)

mozgásba jön a Gellérthegy

szeme nyílik nyomorult sarkamnak

mért épp a nap és a fû ne volna kétértelmû

a világ ott tart hol jelenleg is vagyok

férfikor: meglett kérdés

a halál anyagtalan és Istentől ered

ajándék ez a 44 év

szellemben csak anyag kételkedhet

egykönyvû a lélegzet

kiteszi arcom szőrös vesszőit a hallgatás

vér a test körkérdése

egykönyvû a lélegzet

vér a test körkérdése

szellemben csak anyag kételkedhet

a halál anyagtalan és Istentől ered

visszamegyek vulkánnak

férfikor: meglett kérdés

mozgásba jön a Gellérthegy

szeme nyílik nyomorult sarkamnak

pont a nap és a fû ne volna kétértelmû

a világ ott tart ahol épp vagyok

úszónadrág rugós víz felhúzója

kiteszi arcom szőrös vesszőit a hallgatás

ajándék ez a 44 év

örvény zenekari trombita

hullámról nincs lekérés

holtpont tombola

parti párti megtört énész

Az odaáti nagy csönd
hogy el ne felejtsem
verset falból írok
árnyékom ül a falra
holott ennyi fényûzéssel
magam lehetnék a fény

Kinek vers költi halálát
elküldi mitológiai segédeit
s már-már költészettel
tegezi vissza a világot...
Arcomhoz vágott havas kesztyû.
Előhív valaki a versből
beolvas, halálomat költi
s mi fényben marad, az vagyok.
Száll a hó, hamuval hintik be
házak előtt a jeges járdát.
Nem bánok semmit.
Meghamusítom magam.
Itt vagyok és nem vagyok.
Szabadon, minden kötöttség nélkül
visszaadni egy napot az égnek, annyi,
mint arcot kölcsönözni
a bőrön áthatoló sugaraknak!

Partról nézve
taknyos vitorla-porrát
fújja a Balaton
megválunk tőle

Tetszett még, hogy
egymás mellett volt
szakácskönyv, Véda
és a Biblia. Falba
fúródott, turbános
fej. Felizzik villany-
körtében az írás,
sötétség emlékkönyve.
Testét színképzésnek
veti alá a nyitott
ablaknál cicerkésző
öreg hölgy. Látványa
megterhel. Kövérsége
bocsánatos. Ember
álmát szempilla-gumi-
bottal fenyegeti
forradalom. Lábra kelt
kánkán-kokárda,
de harmonikusabb
ráncokkal az arc,
és nem hagy hidegen
az úszó-tölcsérre
lefolyni látszó
csoki-fagyi-has, mert
amit az évek során
emlőiből elvett a sors,
vagy bármi, fenekén
duplán visszaadta, hisz
az árny éjszakai pótléka
a napnak, tehát emberi
és semmisem idegen.

Tarkák a vállon kívüli
elesettek. Bújik fiúhoz
Metrón a lány. Csiki-csuki
matrózgalléron malom;
épp malom, egyik meg-
állónál sem dönt el
semmit a sokadalom,
mágneses táblán függő
lépésre felkínált mell.
Érek az Oktogonhoz, érek
az Operához, Balettintézethez fel,
s már skandálom is:
Véled álmodik az Isten,
rámébredni megsegítsen.
Ölelkezvén: ősi hang őz és oroszlán,
láboddal ne mondd
nincs k ö z ö d hozzám!
Így van-e? Átjátszható tér a zene,
vízből kitérdel a fül,
alul felül nem sieti el,
mi látható, foncsor-lebuj,
csipásodik álom-csínyben,
öltözködik Oltnak-altnak fattyúdal,
fejét lába közt körkörösen,
belát néki szemes por, belát,
balerina cipő-dekoltázs
kidudorodott lábujj. Spicc.

A nappal, idekívánkozik
a zárójeles Schlosszer-láb
Isten csak luftot rúg.
Hallgatok. Ha a csöndnek
himnusz az ára, (használattól
"feslik fel", fényesedik törvényben
a múlt) himnuszok tartják
némaságban a stadionokat.
Hát csöndelltessék! Míg
ember él, hazája: névközelben.
Szívtől köldök-csonkig
sínpár: varrat-nyomat,
száj sebese piros hév; bemondod
- mit álommal kijelent a szem
nem testre tartozik - a vak állomásokat.
Párizs, Berlin, Moszkva
s nem annyira a Balkán miatt:
gerlék a városok porrongyai,
emberi ürülékbe csillagot lép,
barnából is felragyogtat.

A földben
hangos sugárzás
megborzadsz, mágnes
tartja bőröd a szőrzetet
Költészet?
Isten önlehallgatása
lenyûgöző eredet:
egy hang emlékeidből kiás -
in situ szem

A szerelem felkínált halhatatlanság

Rügy-ürügy tortába ültetett gyertya

Unod magad rám ez sebesen VONATkozik

A fájdalomnak nincs viselkedése

Becsapom az ajtót képzeletben sem lépem át a küszöböt

Reped maces-kőtábla

Sírhely zongorabillentyûs koporsókkal

Szeretne bőrödben lenni a halál

a TISZTESségnek is van határa.
A dolog úgy áll
nincs fontosabb
a bőrrel takarékos húsnál!

Számít is az valamit
reményt vesztvén
vetetlen ágyad -
holt folyó helyére fekszel,
s míg árnyéktalan
utánzod a hullámzást
valaki föléd hajol.
Minden hasonlatos lesz vele.

Séta közben nem gondolok
a járásra. Ez kiút.
Vízfölé, magamhoz:
nézésből érkezem. S mint Noét,
körüléli világomat a víz.
Lehet-e sétát így
abbahagyni, s mit belőle
folytatni érdemes:
tenyérben habarcsként
megtartani a felhőt;
egy alak állaga függvénye
a csontjaiban lerakódott
mésznek! Lelkendezzenek csak
a dolgok, nem veszem magamra
anyagi formáját egyik
tárgynak sem, de mélyen
szívom a levegőt.

Hunyod szemed, mindent kívül hagysz
mint József Attila.
A csönddel párnázott
vonatosdi egyidőben:
fut előre a fény, tolat az árnyék
s te a tekintet talpfái alatt
mozdulatlanul fekszel
hiába hívnak vízparti sokszorosítással
fixírsós-könnyel
arcod negatívjából elő
mi egyszer belül van
hozzá a fény, árnyék sem érhet.

Nem estem fejre, sajnos,
a vízre - kantáros H2O-s
metafora - rossz napok járnak.

A halál csak akkor csalódás,
ha nem eléggé körül-
tekintően készítik elő
s vissza kell jönni valamiért...

Jön a vihar, száraz víz:
egyszerre hull s esik,
káprázatos jégeső.
Fejemen - légből kapott
gyerekkor: könyv.
Szemem előtt - alma
az almához: távcsöves
Tell, a fény benyilall,
befogad célkereszt,
nem titkolom undoromat;
meggyûlik bajom a sötéttel.
Jó az, ha van fa, tó
s körülötte hegyek.

Dunából kifogott palack
üvegvisszaváltóban ducorgó
üzenet: miért utaztam volna -
volt kenyerem s borom - Szárszóra?

...megjegyzem: remény-
telen(ebb)telem...
lesz: hogy minden
szûk falat adó fagy
tested közeledtét
mint só a húst
ablakot a pára
ragyogva jelzi

Hiába cukroz derejes
párnák közt az álom,
lekvár-tasakos szem,
felfeslik és minden
tekintet, amit csak
életed során láttál,
látni véltél most itt
forgolódik feletted
és te mégse mondod,
mondhatod: viszlát,
holott hány meg hány...
jut eszedbe, élesztő
leheletû az éj, kivárod;
egy az érzés, de száz
úton halad - zsákutcája -
az emlékezet felé.

Áskálódik a levegő
(halál árnyékában
mi mást tehetne)
mintha egy jelző-
szerkezetből
órakleptomániás
minduntalan kilopná az időt.
Szakálltalan arc,
állszegénység.
Fog, kiköpött piramiskő,
amire nem építhet
újabb évezredeket
egy-egy mosoly.
Letört régész-nézés,
idővel eljegyzett kar.
Reménynél szilárdabb,
mi nyomtalan folytatódik.

Tudatlanságom nem ismer határt.
Visszalapozni
partra érkezem.
Tagozódik mederben a mozgás
lelassulni:
halál-közel.
Kijárom a vízet
ez nálam elemi kérdés
volt már akkor is
és az iskolát még
- éhes kisdiák -
messze elkerültem.
Hajó utáni éles fény
hullám kenegeti a partot
táskámban meglapult
J.A. kötet. És Dáner
tanár úr ki másnap - ezért -
nem feleltetett!
Oszd szét lényedet
s ha már egy állapot
bocsánatosan félbemaradt
szemedtől
elnézést kér a víz.

Szemed sínpárjain a feldübörgő hajnali ég
mint József Attila
vonatkerékre ismerő tekintete

víz gyökere a hal
föld emlékezete a csönd
mutasd meg szép arcodat a világnak

Én emlékezetből vagyok.
Elgondoltak
aztán itt feledtek.

Jár erre egy személy
árnyékát tékozolja.

Csak lenne hozzá homlokom
önmagához vissza-
csobbanó szemem,
lénye helyszínemmé válna.

Most jéggé vált szava tükrözni arcodat
belül az izmok hullámmal bírkozó igazsága
Nyitva felejtett gázcsapok a fák -
már látszanak a bőralatti ég kínfoltjai

Levegőkert A szélnek kerítése nincsen
Hintaszék Zsúfolt Személytelen
Üveg-arcát ásítás töri szét ­
Torka szûk utcáján felröppent verebek

-  -  -  -  -  - -

Valakit valakit virraszt a lámpa
esőa léptek szögei
jól a csöndben kalapálva
Kinn tudta magát felejteni

Minden-minden hogy föltárul
amig háttal közelít feléje
Feje köré gyûlt lábnyomok -
az arc halál utáni tükrözése

Ráül szememre a nap
- nem szobatiszta -
pisis lesz. Hogy mondjam
el szebben. Velem az ég
sem tudom mit akar,
felejtésből több
királyságom lehetne,
de ez a szegénység sem
akármi: le-sem-szar!
Ha legalább becsületem
a világbûzből kitelne,
vagy ilyesmi, ül
rajtam erőlködik
aranyeres felleg.
Nők, testem édes, mohó
repetázói, nélkületek,
öleléseitek nélkül
korzón, utcán utánatok
fordulva látom csak:
lett volna még miért
dédelgessen vagy rondítson
akár tovább, mint mást, ötven
év alatt a természet.
Bocsássátok meg, mit
ellenetek elkövettem!

Simít fogsoron a nyelv,
éleimnek vakolókanál.
Nem úgy a fiamnak. -
Eső-kalitka-forradalom,
csónak-napraforgó-madárcsőr,
szél-vitorla-szépia
csicsergő Napóleon-sapka.
Tavasz van, dúdolva
tréningezik a nyomor,
történelmi nulladik óra.
Csak Isten kerülheti
meg a költőt, nép nem!
Súgja a fiú, Meta-Flóra
csípőjét megpillantva
spermazsákja koldusbotra jut.
Kirakat előtt sóvárgó
sokadalom. Ujjaim -
filléres múmia - közt
szemes sugár, kifordított
zseb, uzsora  piramis.

Óriáscsecsemő, fekszik
vízbölcsőben a nap.
Kavics csobban, hûs
fénysugaras cuclit
küld feléd a pillanat -
felnőtt-büfiztető kola.
Széltavasz, sistergő csönd,
vízjel fölött tépelődő sirály,
papíron híd, balsorsos óra.
Nem akartam én mást,
nőni ölelő karotokba,
szemtől szembe köztetek
kinevetni a magányt.

Függönyözött cseppkő Arcod
ujjak közötti félhomálya-
emlékek hûvös barlangja
Hidegföldtani beszéded

a meszes csontfal ér rajzait
nem értem én. Csak nézem
Ásvány-madár semmi tájai
Torkod kapkodó szívverésem

Parázsló álmukról
fináncláb szempilla
árulkodik. Vakond,
aki hasam púpos túrását
hagyta maga után,
napfényhez jutva is csak
magát látja! Így a lány!
Õrzi s visszaönti a hang,
nincs hontalan
félrevert harang,
érces némaságom
ezért. Álmodja a fiú.
Álmukat hitbank vigyázza.
Arcuk - biztonsági
berendezés - számtalan
izzószálon jelez
ha csak a közelébe is
érsz. Bejön valaki,
fényesre tapogatja
a szobát, csengő-
gombhoz érve megáll
szemük fölött keze.
Foguk játszótéri tuskóján
végig kocog a levegő.
Ablak előtt a fán
zizegő fénnyel
sírrabló kukac. És
csúfra áll nyelvük
mentolos mérleghintája.

ha szemen talál helyszín
megváltoztat mi megváltozhatatlan
vér világít bőr dereng
száraz lábbal kel át rajtam a fájdalom
"gézcsók" toll a papíron elkezel
nem kérdés becsületből írok
hallom a szürrealistákat kitiltották a jövő álmaiból
sivatag sivatag nem adom hozzá szemem
mag utazik a fában megmarad magnak a fa
tengert tudó testeddel nem folytatódik - kifejeződik a világ
jó csak az a nap mit újra kezdhetünk
egy négysoros vers mindig benne van a Dunában
talpadon les be a fény - begyullad - de nem sûl ki a bőr szeme
miért hogy a csönd - fülemben - vízköves visszhang
ha nem tévedek ön az ki bőröm alá hiába szöktette el az árnyfátylas napot
előttem az út mi hátra van még
nem tartunk ott hogy a hangok kerítés ábrái mögött fól ne ismernélek
mindent összevetve hajnal lehet

Feljöttél ide
utadba került
szerpentinre hámozott héj
búcsúzol, beleharapsz

hírben áll a fa
feketelyuk:
birsalma-csillag
húzza össze szádat

Semmit se
utálok jobban,
mint a kapitalizmust.
Így, ilyen brutálisan
egyszerû ez, és
lábkeltétől - ki
keltem keresve
létem értékelni
majd rám bök valamely
poros lexikonban,
tudnia kell,
nem én voltam,
de fedezett
- zászlón a luk
a forradalom
önrablása - ama
csillag, hiányát
lényegét kitöltő hely,
ahová, emlékezzetek:
(ágyra járó hálottak,
temetőben pihenő
hajléktalanok) mindünk
ki ezért, ki azért,
hitért, eszméért vagy
csupán a korgó gyomrú
ország miatt, fejnyugtával -
idő előtt kerül.

Gondterhes asszony
arca a szilva,
duzzad, kikékül
könnytől a héja.

Rút-termő fáján
őszig ott ragyog
míg sós gyöngyeit
meg nem ríkatod.

Arca ráncosul,
keményül mahja,
annak lesz édes,
aki megríkatja.

Ágát letöri
súlyos szerelem,
érett sós gyöngye
lehull nesztelen.

S ott áll az  őszben
véred fû felett,
s asszony rca van-
olyan, mint neked.

Száj gyalogosa a szó
fogzebrán hagyja költő-
áldozatát a század.
Testi épség kokáztatása nélkül
nincs költészet. Az írás
a gondolat sebességkorlázotása.
Ezért ha út szélére szólít
hold-szondáztatásra az este,
természetesnek veszem, hogy
költészetem igazoltatói
kékülnek bele!

Szórakozottan
jógazdaként
végigjárja Isten a világot
ujján pörgő kulcskarika a víz

Mégha ringatják is
csipkés mell-pólyába bugyolálva
sem sírja el magát
a csecsemő-fallosz,
ha ezt tenné, férfi mód
megkönnyebbülne,
talán szeretnék miatta...
Hallom fehérmájú
arra felé a tél? Pofon
egyszerû: csattan
arcomon platánlevél,
ki a fák paráznaságát
nem bírja elviselni
ne járjon erdőbe! Robogó
zseni, ki szóstoppal
utazza be a világot,
s inkább hal éhen, mintsem
Zeusz családtervezését
megfogadja. (Esőhiány,
búzaszem-óvszeres
genetikai ütemezés; még
a bennszülöttek sem
tudják benépesíteni,
megtermékenyíteni a sivatagot.)
Korgó gyomor, emlő,
toll nélküli, arcot
uniformizáló csendőrsisak,
mit hólabda gégével görgetve,
estére, önvédelemből, teljesen
be nem borít, el nem
lep a hallgatás.

Szememből az álmot
esőgumibot nem verheti ki

tarts meg engem a szerelem
szökött bakájának
mikor a fal piroscsíkos
tábornoknadrág a fénnyel

fogam a szavak barikádja
meztelenségeddel ne vallass

A villanyt is fölkapcsolták
meszelt falak és szöghelyek
a hóban eltiport poloskák
a nyom a hegyre föl vezet

Ott van az út és a ház
a hegyen túl a hold világít
mégy felé de el ne éred
csak mégy felé már a halálig

A villanyt is fölkapcsolták
meszelt falak és szöghelyek
a hóban eltiport poloskák -
a nyom a hegyre föl vezet

Tested börtönébe zárva
él az ember szabadsága
tested börtönébe zárva
magad itéled árvaságra

Szabad a tûzben egészen elégni
nem tudsz te csak igazat beszélni
Beléd van az emberiség zárva
Pusztulásra vagy itélve
örök szabadulásra

Szükség úgy hozta,
csalánosba ültél.
Nem nagydolog! Kés,
balta, fûrész s még
ki tudja mi mindent
hátra hagytál. Fák
közt barna, koloniálos
csavarintás, vitrines,
zümmögő légy-intarzia
segítsen a dolgok végső
mûveletét fölragyogtatnia,
mivel az eszközgyártó
természet - ülepeden
átütő bőr-smirgli -
egyáltalán nem utópia.
S ha az, nem kell
rögtön kitudódnia!

Születésünkkor még minden
nyelven beszélhetnénk.
Aztán ősi barlangrajz,
s mire megszólalunk
akár a halnyelvû csobogás
mindenhol a tengeré.
Fúj a szél, átüti
bőrömet homok. "Porrá leszünk"?
Izmaimat hagyom
kötőanyagként a világra.

Életrajzom:
lyuk a zászlón;
a szegénység:
született életformám,
hazám az édes mostoha.
Petőfi
világszabadsággal
átitatott szelleme
- szakmásított csönd -
múzeumi-steril.
Antenna-mozgatás,
rázza
képernyőnk nemzeti
porrongyát a szél.
Marxtól, te Ateisten!
reszkettek!
Tükrötök
szoborparkos agyrém,
ezer arcú Lenin,
barbárság kora
alszik a magyar,
Kossuth-címeren
koronás ébresztőóra.