a megkonduló
égbolt
bőrön párolgó
fényzene

kioltja
a lámpa
ujjait
a szél

fában lakó
őrült
beszéd a csönd

ablakra
dobált
lábnyomok

ledől a szódásüveg
fához
ütődik
az ég

megzavarodik
magányában
az alkony

csillagokra
szabja
ereit

begombolt
szemmel
hajnalodsz

reggel
harmonikázó
tenger

sugarak éneke

bőrön
pezsgő
hold
szappan

mellkas
fészekből
kicsurranó
nyár

a szélre havazó bőr
viharában
vetítőfal
függönyözött érmozi

álmatlan szemek
földtana

remény
fordított
olvasmányai

erdőarc
zsúfolásig vetkőzött
magány

izomkötegben
rejtegetett tenger
negatív másod
gazdátlan vízjele

elaludtál
a tárgyak szélcsendjében
korsóvá fagyott a víz
az asztalon

legyen fa
ejtem ki
és lett.
Egyszerû ez
és természetes.
Megmászni
épp ezért a fát
körülményes.

És maradjon meg magamnak,
de szemben:a nap.
A földnek úgyis szüksége van
Ádámról és Éváról szóló
történethez egy fára,
és miért ne ereszthetne
bennem gyökeret a világ,
miért ne lehetnék én, ki
egyetlen gyümölcsével is
bûnre csábít, ki örök lelki-
ismeret-furdalásával amúgy is
már a kert tulajdona.

Mag énül,
évgyûrû tágul
rügybeszédû,
ágyékodon
virágzó ujjaim
lezörögnek,
köldöködhöz kötve
napom.

A nő, aki a férfiak
nemzőképességét
egy tőből származtatja,
s mint afféle ketté-
szelt hernyó, mozgásával
továbbra is az Egy
illúzióját kelti:
befejezetlenségére
panaszkodik. Áll hentes-
tőkéhez dőlve a francia
- "álmába se jöjjön elő" -,
éji tejét kifeji
párnán keresztül-kasul
feszes tehéntőggyé
nemesíti gennyes
ujjait a szörny; s hogy
nemcsak időm, sörömet
is töltöm, hallgatom;
arc-falába mélyen
tûszúrásos nyomokkal
beépült tücsök; állán
combok közt legyeskedő
szőr-piszok kampó; néz
a nő, néz a francia -
ha a rák előre gondolkodna,
nem járna hátrafelé,
emlék és érzés ilyen;
tejutat felhívó, ön-
lehallgatásos mell-
bimbó-tárcsa; utóbb cumi:
vénusz-gyûrûs nyál-lombik
- csecsemőkorunk ál-
tudománya; apa-anya
kék mosoly-vidék, álom
és hiány valósága; de
int a nő, hasa alji
pillangós zongora, ő csak
saját szerzeményét
pára-kottáját játssza!

Parlamentnél érem el
a Dunát, hatevezős
bocskai-kabát lebeg
a vízen, örvényhez kap,
szívlüktetést észlel
a sirály, torpanok,
ki mondta, hogy ezzel
vége? Fényt nyel el
hátam mögött a Fehér
Ház, grízes-hangyát
esőn kívül ki kér
ebédre? Húzódom, érek
a híd alá; szabad vagyok,
mióta csak klausztrofóbiás
emlékkel megszülettem;
moccan a csend, horgász
fogja két kézzel peca-
botját, kérdése nincs,
hagyja, leüljek mellé,
hallgatásával kiegyezem.

Parnasszustól távozóban
reklamációnak helye nincs.
Tudomásul vette.
Nem élhet folyton szerelemben.
Szóváltás közben páratlan,
de apró igéket kapott vissza.
Járt egyet még a porcukros szélben,
lefekvés előtt
- szokásához híven -
megborotválkozott,
hogy mákszemes arccal,
mákonyos álomba édesgetve
el tudja viselni a világot.

Hold és nap tudathasadásunk
és tudathasadása ez a földnek.
Édes Villon, ölelkezünk, vers-
lábbal taposom a vizet,
érzem és látom a ritmust,
feleselvén árnyékommal
lehetsz világi nélkülem,
nyakadon vízhurokkal
"megtudhatod tested mily nehéz"
vagy még inkább mily könnyû.
Megtudhatom én is, ha
ez árfolyamszerû zuhanásban
orrvitorlámat nem támogatja
lélegzetem, s kinn leszek
már minden vízből; - lisztes
lepedő, comb-tenyér közt
meg-meggyûrődő, csordulásig-teli
bőrzsák, őröl a telhetetlen
szerelem-malom, őröl! Tûnődhetek:
széllovas gondolatjelem
hová tegyem? Most azonban
Péntek vagyok, akinek e szem,
- ó, maradjak meg hajótöröttnek -
fényárban úszva szigetel,
lehorgonyozva szempilla-
vasmacskáival az álom.

Ha feldobják
még a bölcsesség
köve is visszahull
jobb ha nem vagy alul

Lépek egyet -
feljebb: valóm
áradozik a víz
kettőnknek meg
mintha sok lenne

Kinek minden kikelet
parti-túra-kotta
s kinek violinkulcs horga
a halakat felhangolja
s mert szegény
nem szent csak költő
én jó Józefinem
felborult csónakkal álmodni
nem feltétlenül
napóleon-hiányt jelent

égen
lubickoló
nudista
harang

Ez a szem: szûr,
reális, kiteszi magát
a nézésnek. Ég, ég,
arcaim útja, meg­
élednek a legendák
szaporodnak a példák, jelek,
meg kell jelennie
a hasonlatok helyett.
Ha Isten, ember is
ha ember, Isten is
így legalább egyértelmû:
fejed alá nyúl a fény
s a fû, mielőtt
kiér a napvilágra
szakállad toldja meg.
Nem vagy egyedül!

Ölelkezünk:
létünk története a szerelem,
példát adni
homokká változunk.

S mi előbb földön tartott még
testünktől
szabadulva is
őrizzen meg léghajó szemem.

Parlament
ózonpajzsot veszélyeztető
csillag-sprés kupoláját
akár az égről is letilthatjátok,
pergamen-levélen kukac-paragrafus.
Éppúgy taszít, mint vonz
Károlyi Mihály küszöb nélküli
- se kinn, se benn - mágnespatkós
szobor-kapujában a szó.
Ady, József, Radnóti,
természetesen:
ember-védelem.
Õszi szirom, izzó cigarettaparázs,
havas tél, fehérterror.
S újra megannyi rangkórság.
Bárminek keresztelhetitek
e népnek méltó
maroknyi hazát,
ugyanaz a kar ölel,
taszít vagy véd meg.
A remény - hogy élek -
nem vak vállalkozás,
nem temetünk - minden
szerelmek egy szerelme - hazát,
eső, hó, nagy sötét.
Megvillan a tubusköpenyes esőkabát,
eláraszt belülről a fény.
Adja az ég csillagát.

Petri világkörúti kalamajkája
az a Csûrösnél felejtett
kalap, amit én holdon véltem
fölfedezni. Üzenem tehát:
költőnek nem kifizetődő
világ-hit-bank számlájáról,
nap aranyfedezetével,
előbb az isteni képmást
ropogós papírbankóra
- levegőbe köröző sirályok -
majd a sirályok csőrével
vizet érően fillére
átváltani, elherdálni
mindnyájunk valuta alapját:
az eget, s legyen elég néki is
a "falu végén kurta kocsma"

Végül is szögesdrót
feszület ölelés
vérszívó csókpoloskák
s álmodban is zebrás mosoly
karambolozó hitler-bajusz
de csak a roncstelep víz
homokba ájult csavarfej
és csak igen lassan
a mágneses nap

Lehelgetésre ébredek,
szemem tábortûzhelyénél
ezer pilla-nyársra tûzdelt
sercegő mozdulat,
mintha valamennyi
egyszerre rántaná ki
mi épp magáé belőlem...
Van, ami van: ragozhatatlan.
Összecserélődnek
az esernyős részletek.
Fény, kör négyzetesítése.
Elszólja magát
ujjaid közt a fényképezőgép.

Oltatlan mész, füstölögsz,
mint mikor hirtelen
megváltozik körülötted
a levegő páratartalma,
titok kötőanyagához ennyi kell;
olyan ez a piramis-
-emlőjével kérkedő nő,
ugyanabban ugyanaz a változás:
épp ki ducorog
sarkélek közt pókhálós fonákon.
Ennyi volt és semmi más!
Másik asszony, akit nem én,
egy másik férfi ismer,
akinek épp így kellenél.
Arc megtépett ruhája,
rojtos ráncaival foszló mosoly.

A nők - önmagányi
ondó lobogás -, mivel
pokolbéli lények,
Istenhez közeledve
lépéselőnyben vannak.
Ölelésben elveszített tudás,
noha csak ennyi volna!
Fenék méretû emlő,
aranyér-keresztes lánc,
filléres élvezetekben
csiszolódó rolnis-csigolya,
kibomlik, hangra emlékeztet
minden szál hajcsomó,
elvérzik a szöszke hang,
örvénnyel koccint
- méregpoharas felhőivó - sistereg
viharos éggel a Duna.

A világ mindenkit első-
segélyben részesít,
ki a véres gézfüggöny mögött
a felkelő napra gondol.

Nekem nyolc, bedőltem,
nem úgy, mint S-kanyarban
győzelemre esélyes
motorversenyző.

Matatok, porsörétes sötét,
áram-teli kapcsoló,
hûs pókhálófátylas fal,
felfüggesztett vadásztrófea.

A porszem
lehullt
szemed partjára
reszkető jegenyék
hajoltak
s ez éjszakára
megállt
fölötte az ég

Megkérdezte
szeretem-e a trükkös
exponálószárra nyíló
üvegházi kazettába parcellázott
mosoly öntözte
fényképezőgép-
tulipánokat

Minden halál analfabéta,
minden élet helyesírással-teli.
Áll öreg úr a Szt. István körúti
posta előtt, húgyfoltos nadrág,
cseppköves képződmény, ádám-
csutkája - újságpapírra kötött
zsineg - cicázó csokornyakkendő,
és egy ráncaival nemakármilyen
öreg hölgy, és beszélgetnek. Hátuk
mögött villamos s a gyönyörû
budai hegy, s a hegy fölött ki-
kandikáló, szakadt ruhaakasztó
a nap, amiről váltig tudni lehet:
este van, vagy majdnem az!
Nézem őket, na bumm, megöregszel
te is, figyelsz álmodra s akkor
mi van, gondolom: kiteszi szemed
köré pókháló-ráncos rajzolatát
a pusztítás, s a többi? Tátott
száj, zörgő fog, nyállal olajozott
engedelmesség, csúszik be, fel-
idézve a régi reflexeket; tokája
lefegő postaládát ürítő bőrtáska.

Éj vagyok
bárki megláthatja bennem önmagát
akarsz-e mindent elmondó
Hermésze lenni fényre épülő
porpiramis verseimnek,
mint ama jelző mit az ige
sötétségében meg nem talál
mégis miatta történik minden

Mielőtt elaludnék
fülemet próbaképpen
a földforgásnak ellentétesen
tartom oda s hallom
szemed hőcellájából
kiköltözik és megfordul
rugós hajadon az álom

Céloz rám
ádámcsutkája
puskaravasz

a költő
mindig próbára teszi legendáját
feje alá zeusz-márkájú villámzár
elektron-tücsöktől nyüzsgő
pulóver-rét kerül
éjszakára

céloz rám
magamra veszem
megéled legendám
fönn fönn kezem

A szél
nyalókának nézte
a havas sarki kresztáblát

lábujjaidat
csörrenve keveri össze magával
a kavics

megfulladna a folyó
ha visszatartaná
hullámnevetését

kifordul a
befordul a
orrod alá
piszokból
bajusz-hûtő

és mégis mégy
bokád masszív sárhányója
alumíniumból
kikalapált lúdtalpbetét

Puskáztam
így igaz.
Múlt nélkül
történnek meg
a dolgok.
Felszólítasz
"jelen"
kezem
a történelemkönyvben.
Így igaz.
Szempilláim közt
szamárpadon ül a nap.