 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Ég és golyó
folyó és ég
összeragadt kenyér szelet,
kérj belőle egy harapást
s megosztja az éj veled.
Elszemtelenedik
ujjamon a taknyos vágás,
kilapátolja vérem havát
halottaim nincsenek.
Légy: kő
ez volt az utolsó
szárnyas ige,
ami ugyan a világablak
betöréséhez kevés,
de a költészet
szemtelenségéhez épp elég.
Cipő-szoros,
kiáltja el magát
a hangya, aki
kenyérmorzsát látva
nem ismerte fel
a visszavezető utat.
Ez itt a nap helye
fordul rám a föld,
madame gravitáció
szakad a por kötele.
Csak a szerelem
személyes, írom,
süt a nap, vakon.
Istennek a hit
kevés, imádat sok;
fájdalom nem misztifikálható!
Híd, örvény, félre-
ütött billentyû.
Jegyzetembe nézek:
"gyerekjáték az,
amikor a hajnali öröm
könnyes tenyér közt
arcod acélgolyóját
ide-odamozgatással
látásod középpontjába
visszahelyezem." Esküszöm,
hogy szerettelek!
Mint csintalan
gyermekét az anyja,
zörög bőrömön a rögös vér
önmagát üti meg.
A széket, ha egyszer fölborult
lefordítom; legyen
mire ülni a versben.
S ha valakiben
a bor szócska gyanakvást hagyott
félre ne értse
énem kiküszöbölésére:
fölteszem a holdat, becsukom
a folyót, - fülre fagyott hullám.
S az életem?
utak szörnyû cseréje.
Élni annyi, mint úton lenni. (D. T.)
Igen, de mindenkiben van egy út
s acél megsemmisíti a példát.
most jéggé vált szava
tükrözi arcodat
bévül az izmok
hullámmal birkózó igazsága
Elszemtelenedik
a taknyos vágás,
kilapátolja vérem havát,
halottaim nincsenek. -
Ez itt a nap helye,
fordul rám a föld,
Madame Gravitáció
szakad a por kötele,
s mint csintalan
gyerekét az anya,
zörög bőrömön a rögös vér,
önmagát üti meg.
A szerelem
- röptében kiköltött
esernyős lény -,
mint mikor nálad az ige,
kiegészül nélküli,
madaras lehelet,
becéző,
játékos szavak
fészkelő szájra.
Szökik belőlem az árnyék,
rám hozza a napot.
Szem az arc rendbontója.
Mögöttem: fenekelésre
előkészített olimpiai poroló.
Felforr az egyhangú kagylóstadion,
szempilláim közt
angyalok akadályfutása.
Szivárvány: rúdugró eső.
Magdoppingolt, fában
úszó, mindent érzésre bízó
lombizzásig érő nyár.
Eljön az ősz és diszkvalifikálja.
Mag utazik a fában,
megmarad magnak a fa.
Hallom a szürrealistákat
kitiltották a jövő álmaiból...
És Ön, ha nem tévedek,
Bőröm alá szöktette
az aranyfátylas napot.
Part, vállparolin,
Vízből ki: lefokozás.
(Nem tartunk ott, hogy
a hangok kerítés ábrái között
föl ne ismernélek!)
Miért, hogy a házaló árnyaknak
csak a háta látszik?
Anyagtalanul,
szinte már a hasonlóságig kövess!
súgta a hang,
s elém lökött egy folyót,
épp majális volt,
halak futballcsapata
léggömböt kergetett,
de a halászháló kapuban -
(fö-lös-le-ges vagy,
azt visszhangozza
a labdaéhes,
szemfüles koponya),
ismerték a cseleket,
s szempillámon fönnakadt
egy lesből meglőtt labda
s máris feltámadt a szél,
írógép-tribün felől,
szemben a nap,
árnyékra vetődni -
rettenetes - öngól,
magamat el nem véthetem.
Patkónyomok mindenütt A szerencséd
ismered a vasak puhaságát
Már hited is lehetne
de tûz ég melled rácsa között
és ráforr a vas a kezedre
Álmomból ébredő exhumálás:
füves terep, szagos ujj,
koponyám nálad, nálam a kacs;
mocskolódást nem tûr,
csúszógátlós, kalocsnis-
szakállal kel át, süllyed,
emelkedik, habzó, ovális
tükröt tart a has, maradjunk
a hasonlatnál: anyáskodva,
kukacostól, gazosan domborodik ki
e nem rég még akasztófáról
emberfejjel lekottázott fohász;
egyről áhítozó pillanat;
valaki, értelmes halálba
reménykedve, utánunk kiált,
bronz szoknyáját átveszi
a harangzúgás; szép ember-
pár, nyomodban gyilkos és
áldozat, s nincs iszonyúbb
az epigonhalálnál. Védd magad!
Nem mondható
"egyhangúlag"
az erdőben
egyedül én
tartózkodom
a szavazástól
kívül-belül
szabad vagyok
Mint a sivatagi eső,
akivel büntetésből
százszor íratják le
mire való a nap.
Kukában lakom. A rám-
hulló sárgabarack
trombitaréz, akár egy
finom óraszerkezetből
teliszájú üvegből
pattan ki, s a ketté-
szelt dinnye is csak
kezdetleges számológép,
fekete magjával - hiába
hitelesíti az ősz
nem végezhető több
mûvelet. S a fa, Isten
óvja, rozsdás vasrács-
ketrec-kombiné. Póráz
feszül, ebet sétáltató,
saját magát bombázó mell,
tenyerét vér-gyep-
téglákkal rakja ki,
de nam lazul, elmélyül
a feszes vécélehúzó,
kiszőrösödött tartály-
kutya. Föfög a dolga-
végzett, majd morog
és ugat. Farka S-alakú
szifon. Hét óra, már
hét, de másnap. Minden
fordítva történik.
Kisüt a nap, vulkán eredetû
lekvár-érc-penész,
kizöldül mégegyszer
a földre hullt kenyér.
Amikor áttetsző lényét
illatukkal a temetői fák,
noha csak pillanatra,
lélegzetemhez igazítva
továbbították, nem volt
még sötét, este. A hold:
épp csak másodvirágzás.
Isten közelébe jutni
árulás; arctalan világba
születni: cél. De éltem-e
már, voltam-e már akkor?
Hisz nemzetet, hitet,
kultúrát nem jegyez
ilyesmi tartomány! Ellenben
előbb-utóbb beköp a hús,
felfal a tapasztalat,
körülleng hullamosó-szél...
Szesztelen alkoholista,
ki fantáziát csak ön-
lobbanásos szavaiba lát; halál,
akit ha saját idejéből
kérdezel, tőled vonja el,
belőled pótolja az így
kérdésessé tett pontos időt.
(De hogy elmúlásunkra valódi
kíváncsisággal tekinthessünk,
titokkal, misztikával véteti
magát körül a természet.)
Ostoba, ki nem így lát.
Csilló levél, balta-fa-pofa,
nevet a görcs, fény rüggyent,
hét nap, hét hónap, hét év -
"faságod sose hasából?"
kérdi éles hangon, kit
magamban már nem tarthattam
tovább. - És megemelkedik
termékenysége pillanataira
a föld. Havas por, majd
hirtelen sötét. Gyertya-
láng a halottak nemtelen
nászéjszakája, s bár Isten
útjai járhatatlanok,
életrekelni sosem volt
még nagyobb kísértés!
Arcod szikláin fekete
mint egy ház lyukas ereszén
a búbos pucér esőcseppek
gondok csüngnek hegyesednek
Nics egy múló perc mozdulat
benned minden időtlen él
munkálkodik mint rozsdán a sav
- tested befutva a vér
Tárva-nyitva ablakod, felhőn
át a világ-kivillan szemed
amit a világból befogad
hû szíved örökíti meg
Mint akit illuzionistának
vetnek oda, árnyék-médium
motorcsónakkal hagyja magát
kettéfûrészeltetni a folyó
s ez sem tart sokáig
Isten gyökértelen fái
halfa gyûrûsödik a vízen
Bukj le vagy lubickolj
feküdj fûben hanyatt
nézz repülőt: kondenzcsíkos
égosztást. Ember vagy
csodához ne alázkodj!
Még jó, hogy fagy fogja be
a tenger rút kutyapofáját
rám villan hómagnézium
csontjaimra ifényképezi bőrömet a tél
Van gőg Van Gogh
vérrel gombolkozó sebem
füled papírba csomagolt
vízrajzával alkony
s mégis e szeszlángú
érkanócos lobogással
meg kell tudnom fájdalmad
eredetét, s kivárom
míg nem a papíron vízjel előtt
láthatóvá lesznek a halak
Amikor fölém hajoltál
nyakláncról rámzuhanó kereszttel
még nem tudtam hogy megváltód leszek
hogy arcom sziklája nélkül
melled tátongó sírgödör
s ahogy a két has lassú
hasonulásban elgörög
gyerek-angyalt álmodik a gyönyör
Meg se mozdulsz mióta
visszahozott a mágneses nap
korona-anyás szemed
vízörvény csavarából
Jött a hó
mint egy századeleji költemény
kiürült szimbolikája
és járhatatlanná tette az utakat.
Párnám alá teszem
az értékes napokat
és elalszom. Még szerencse,
hogy a víznek jó az arcmemóriája.
Bocsáss meg, semmi okom
állok az Oktogonon
s el-elnézem az esőben
borotválkozó autókat
ZúzMara falevél dereje
bajuszom is épp csak
még volt a Delej utcában
az a kis bajuszkötős fiat...
udvarolt talpadnak
feleselt a járda
ám vissza sose...
esik Õse vissza: Eső
a gőzölgő őszben,
parthoz kötődve, miként a fák;
nincs levelem,
perceimet hullatom:
árnyékom parázs.
Arcomat portól
esőcsepp mossa,
szél didergeti
lomha ág-kezem;
vágyam: vért fakasztó,
tû-szuronyát,
előre szegezem.
Nem a fa sorsára vágyom,
eldideregni egy helyen,
földhöz kötve,
kavargó tengeren; -
mint hullámhegyeken forgó halak
erdő sûrûjén vágtató vadak -
közöttetek vagyok csak igazán boldog,
csontjaim mélyéig szabad.
Vándormotívumos
marsallbot,
ágál,
illatával kérkedik
zsúfolt könyves-
polcomon a birs.
Jobban összébb-
húzódni se bírsz.
Rongyoskodjék,
élvezkedjék bár
-bőrbe kötött
árny-thriller-
romlásig illatába
továbbra is, Schiller;
napfény s tudás
hozzá s hozzád adni
mit sem tud már.
Ki maga elöl
tükör mögé bújik,
számolnia kell:
kihalt utca, kihalt ház.
Foncsorral fizet a tükör.
Megfogva, ezüsttel,
tolvajként látja
viszont magát.
Mint amikor egy szó
értelméhez kerülök közelebb,
de elvesztem hangulatát.
Mélán, aranyeres babra ülni.
mint amikor egy szó értelméhez kerülök közelebb
de elvesztem hangulatát - mélán aranyeres babra ülni
tenger szemszögéből bármely tó folyó
vagy erecske hipochonder-víz
arc poetica miteszer-kukac magába vájt körömcsőr
ki víztükörbe néz arctói menekül
ökölbe szorítom de nem gyúröm össze hídvázrajzos tenyerem
futurista csönd - ujj-cimpa - talpadon jön ki füled
ha egy folyó körkérdésből áll nem kell folyónak tekinteni
szemre való álom halállal kacérkodó halhatatlanságom
nekem nyolc - bedóltem - nem úgy mint 5-kanyarba
gyózelmi eséllyel földig hajló motorversenyző
tél hazugság mérője - majd ha fagy - megmondom az igazat
érzést nem tehetek magamévá
voltam hogy ne legyek - folyók a tenger epigonjai
beleöregedve egy arcba fiatalabb vagyok magamnál
Szempilla sítalpon
siklik el az álom
tested rugós kérdés
meglapul az ágyon
Hívsz, magamra kapom a várost,
s a garbónyakú alagútból
kéregvasút tenyér közé
felszínre jut a lehelet: máris itt vagy!
Megtelik hanggal a világ
s én hegedûkészítő
fürdés után
kádból kihúzott dugóval
ujjam és a lefolyó közt keletkező
vízforgás közül
kiemelem és átadom
mesteremnek a hangszert
Megváltás az
ha reggel
fenyő-arcom fölé
szaloncukorka mosolyodat hozod,
s minden oly közeli még,
csillagszóróival az ég,
fogaid néma havazása
járhatatlanná teszi az utakat,
de eljön hozzánk az öröm,
s fényszalmáinkon hírül adja;
megszületett, megszületett -
arcunk mindenki arca.
az idő elcsempészi a teret
e borszárnyas abroszon, most
mikor már egészen a léleké
ízületes lángtenyérből
ajakkal formált kehely
Fémpántos küszöbön
megáll a láb: krónikus
pénz- és nőhiány, a ki
és be - akár egy fel-
törhetetlen persely:
szóváltás közben el-
aprózódnak léptei...
Nézem az Olaszcsizma
és a határcidris szomszéd
- fejét vesztett hal -
körvonalait a térképen,
be ismerős is a föld,
így volt ez már 1948-
49-ben is. Jeruzsálem,
kívánsággal teleírt cetli,
Istenből puskázó siratófal.
Ülünk a Héra nevezetû
cserépkályha falát támogató
komponistával, s tudom:
kürt rézcsomója sem
emlékeztethet valamennyi
hangra, de ráncaival
harmonikusabb az arc
és minden tudásra
szüksége van az éhezésnek.
Hullámba illő balladát
balladába illő hullámot
lelőhetsz
néked tartós a hullám
gondolj a halak
hold-kolompos ebédidejére
s mentőötletként egy nullán
víz alól dugom ki fejemet
Balkezesnek születtem,
európai vagyok, korán
rákapattak a jobb kéz
szentségére. Azóta
mindent jobbommal
cselekszem, kivéve
ha követ vagy póznát
hajítok el. Nem teszek
úgy, mintha semmit sem
vétettem volna ellenetek.
Fölfelé mutat, de az árnya
merő figyelmeztetés
a vizet borzoló, hittel
töltött levegő-levegő-
rakéta toronynak.
Bátran állok a hold
alá - kihajtott gallérral
jár a zümmögés - méretet vesz
hóhérom, az este.
Radnóti óta (sose felejtem
arca önállósuló, Menő-manó
vonalát: a mosolyt);
nem lehet Borban az igazság,
de mi minden pusztul el
addig is, míg a csönd kiül
a salétromos falra, jelnek.
A víznek még nem volt árnyéka
megtudta ezt a mindent kikotyogó álmoskő
és madárnak álcázva magát
fölkéredzkedett kalitkaszerû szemedbe.
Azóta kő öregíti a vízet.
Berántja hasonlatát az álom
mi a szem küszöbén marad
nincs köze testhez
Isten nem láthatja önmagát
holott volna miért
szégyenkeznie
Ha a tenger kerül szóba
rögtön zavarban lesz
Nap hold
téged hoz zavarba
Nem tökéletes
mi csak részben egész
Kinek vers költi halálát
elküldi mitológiai segédeit
s már-már költészettel
tegezi vissza a világot...
Arcomhoz vágott havas kesztyû.
Előhív valaki a versből
beolvas, halálomat költi
s mi fényben marad, az vagyok.
Száll a hó, hamuval hintik be
házak előtt a jeges járdát.
Itt vagyok és nem vagyok.
Szabadon, minden kötöttség nélkül
visszaadni egy napot az égnek, annyi,
mint arcot kölcsönözni
a bőrön áthatoló sugaraknak!
Mi lenne ha egyszer
tested perzselő zsoltárosa
lábad barlangnyílása elé állnék
kiálmodnám-e ott
belőled magam?
Fölém hajolsz
melled lopótök
kirúg a gyerek
csakhamar
fejembe is
száll az éj
Helyes-e az, ha az asztalra
kikészített hatlövetû
- ravasz-kakas-pontos-vessző -
csőre töltött sors-vezető,
életednek hírmondója,
karod, ahogy illik, fönn,
nadrágod: van rá gondja,
hogy ne legyen tisztázható
körülmény; hát nem furcsa: Õ.
Õ, vagy te, végképp! Forgandó
a vak szerencse, és szét-
válással kezdődik a bejutás,
szánja is magát, mi osztatlan
több, holott nincs célja,
mégis célban van, és tart, össze-
tart, ahogy már nem lehet.
Rostban sima altesti dadogás.
Így, földbe markoló
zsebgyökeres tenyérrel:
almás, árulja el magát a fa.
Nyáron jöjjünk, ha
akarunk tőle valamit.
Mi vagyunk azok, akik
mászás közben kis híján
földből kicsavartuk!
(Femin-puska, kakassal
keltené ki a vak
zéptojás lövedékeket.)
Nézzük az önfeledten
étkezô fiút s lányt
a kihalt Jánishegyen.
Gégés fenék, öröm,
kicsorduló nyál, hús-
leves libikóka, tészta
egyensúly, merülő kanál,
égboltnyira táguló száj,
zsírkarikák közé vissza-
pottyanó szem, kézre
jelző kilincs-nyíl.
Folyik ruszki lányról
a vita; mondattá fejlődik
a szó. Átbújunk a lánc
alatt, és zakatol, zakatol
éjszaka, papír, toll.
Papír, toll, éjszaka.
Nyetafora metashow.
Láger,
ibetûs kémény fölött
pont
a telihold.
Átüzen, ez nem rögeszme,
lángok közt, feltámadást
remélve, még egyszer fölállva
egyik porhüvely a másikhoz:
hajléktalan, ehhez is
pofa kell, fogadjuk be!
Ennyi! lábamon
felejtett fapapucs...
Szenilis vagyok-e,
vagy csak otthon
- miért ne - érezzem
magamat a világban.
Felülértékeli a nap
az éjszakát a vízen,
fogalmam sincs miért, kiért.
Egy nő, a nő: örök
fenntartott látomás,
aki helyett már a világ
réges-rég mindent meg-
ad. Mégis, áldott a szó
első és utolsó meztelensége.
Emberhez méltatlan
a halál, motyogom;
bármit, szerelmet
ne! Jössz, érkezel:
látomás. Ki tudja
miféle borzalmat
tartogat az ég.
Van-e, lehet-e annál több
ha a remény mulandóságunk
ellenére is minket választ?
Kettős szempont -
atléta a dobókörben
dédelgetéshez szokott
tenyerébe helyezi
gondolkodásra szánt fejét.
Diszkosz-szem
távolléte elfogy,
nélküle meglenni is képtelen.
Kettős szempont:
mikor elmégy
legyen ki után nézni.
Eső után vesszőt ültetek
vagy teszem ki az esős vesszőt
a papírra nap kerül
Mikor erre jártam
nem gondoltam
saját lábjegyzeteme készítem elő
Jegyzőfüzetem a porba esett
kikövezte az utcát
Gyönyörû terhes szeretőm
akinek földded-hasát
megpillantva
már-már örömöt kiáltok,
mikor lesz, hogy
szoknyás hullámon bolyongva
Kolumbuszként
nevet adhatok?
Remény kiválaszt:
emlékeztessem a létre.
Újcipőben helyét kereső lábujj
az eső. Fölveszem,
megjáratom a sötétet,
elkoptatni az éj
sarokvasát nem igen tudom.
Csak mikor már tûrhetetlen
fûzőm ki szemem sugarát,
sajgó hólyagok a vízen.
Csak unalomból hanyag
öröklétében az anyag
cserélne is boldogan
de ha emlékezne rám
visszavenné matériám
Isten: hihetetlen metafora
mintha a halál nem is volna
úgy vagyok és nem vagyok
minden szó előtt cél ragyog
Két ősz között
esős szem,
viaszkos szilva
az asztalon,
mint írta
vala
rá
hagyom,
cigányúthoz jutott
rím-putrim,
kiköpött
Tóth Árpád,
irgalom!
Fényfutam csukott szem
ujjlenyomatot ad holdról a víz
már hámló bőröd gyanússá tett
fölkeltél jártál körülnéztél
mindenki tudta valami történt
megadta méretlen erejét a kő
tested helytörténetéért cserébe
szél szimatol tömör lombok között
este nem volt rest
bocsánat:
nem volt resti
és a gyors
esti pesti korsó sör
fel sem borulhatott
s így sörhab sem tolat
az abroszon
végig futott pont és vonal
mit egy reflektor
mit egy ref.lektor
fénysorompónak nézett
szóval ott ó
o-tt nem tartunk
hogy kulcsra kellene
zárni a tulipánokat
Ha lemondanék a vízről, hasonlatomról
mondanék le, csak hát a víz emberkerülő,
csak hát a víz - rövidnadrágom szakadt
kantárjáról szólva, takargatni valóm
már akkor is volt - meghasonulásom története,
amiért most nem az vagyok aminek látszom.
Érek a folyóba, érnek, járulékos árny,
nincs ebbe semmi kivetni való, babonából se
szólok, így marad ép, megszólítás nélkül,
személyhez kötött, személyhez - fölmentem
víz-hegy-csúcsra - magam, nincs jogom
kikerülni a vonzásból; feljön az arc, épp
ez az, én a levegőbe beszélek, mellesleg:
követ dob, melles: leg, kacérabb a víz,
ráhagyom; egy dogmás igen, nincs képmása,
le-he-le-tet-len, száll a por, partra megyek,
megfelelek magamnak, víz a lélek ragyogása,
ez volna hát a dolgok derûsebb oldala,
hogy végre-végre rádtaláljak, magam hagyom el!
Mire elfogy a bor
s kiszédülök a polcon
álló, gyorsfelfogású
szódásüveg alól, hajnal
lesz; kész őrület;
magam-kívül nincsen
tér: csak csend. S mi
a csend? Pocsolyában
Istennel szembesülő
jelenlét. Kar szőrszálról
elröppenni-kész léggömb;
ráz a hideg, helypénzt
követel a bőr bolhapiacán
a remény, kiszabadulnak
az éjjel nevek gyûjtő-
táborába került tárgyak,
s vackukból kitakaródzott
csupasz gyertyák prüszkölnek.
Az lesz az a nap.
Fényes, csöndes sivatagi homok
- lélegzet vissza-
fojtva figyelem: -
kiszáradt, nyikorgó
deszkaszálkás, álom-
parkettás tekintet.
Az lesz az a nap, amikor
az ágy szegélylécei közé ...
de mozdulataimat nem találom.
Mir dirigál ez a rádió
piros karmesterpálca
korlát mentén árnyék-skála
amúgy csendes tükörsima víz
Adynak távhívásos "óceánka"
Lehalkítom magam a Himnuszra
kifogok egy hullámsávot
arcot adok néki és szabadon engedem
Mit méltatlankodsz
saját nézéstől
gyulladt lángra
szempilla-szalma tekinteted
S azért mert egyszer
gyûrûsujjad pótolni vélte
még nem feltétlenül vagy az
ki ujja közt forgathatja a napot
Talpadon les be a fény
begyullad
de nem sül ki a bőr szeme
(Hímmel
Ámor
Afroditével
mit csináljon?)
Álom élesztget
más testben ébredek
adja hírül a vér
Futurista csönd
ujj-cimpa
talpadon jön ki füled
Sivatag sivatag
nem adom hozzá szemem
Mi leszel, öcsém,
ha nagy leszel?, ért
el, világított meg
sötétben a hang,
"az leszek!", hebegtem...
Tekintetem amerről a szó.
Ezüst terep, tû fokán átjutott
fásult mozdulat,
férces kabátbelsőből
kibomló jambusok,
órákat, éveket hajtó,
évszakot egybemosó
végtelenített pillanat.
Selymet faló kígyó
zakatol, énekkel vegyülve,
évgyûrûs lendkeréktől
a lábbal tiport varrógép.
Az vagyok-e - ruha-
akasztó: kérdőjeles zárójel -
mit akkor még csak
magamban szerettem volna?
Csikorog - a szó:
nett, semmi kétség! -
a labilis parketta;
politükörrel lángot fogó,
önmaga fenyő-rajzos
kabát-erdejére ébredt
ósdi szekrény.
Babrált a fiú
simította az élőpapírt
kedve szerint - szél
és fény neki kedvezett
légies áttetsző szoknya
gyûrhetetlen járású lány
tûnt fel gangunkon
hajtogatott repülőre
emlékeztetett bugyogója
Vagyunk itt szerencsére
akinek természete nem tér el
mondjuk egy fa természetétől,
megőrizve eredetét
különállása nem kiszakadás,
de ha elfogy körüle a táj
maga lép elő természetté, hogy
szemébe fészket rakhassanak a madarak.
Reszketés honol
kiképzést kap
verejtékes
rügy-virágonc
Bábozok, mosolyod kikölt.
Fityiszt mutatsz, elszaladsz,
minden levél nyelvet ölt.
Virágcopfján masnilepke.
Ölelkeztünk, pucérságodat
természetes sötétség ruházta fel.
Tessék az élet! - mondanám, csak
szeméremből nyitva ki szemem.
Világra ámuló szemed előtt
becsapódott az éj vasajtaja
a kulcsot a vízbe dobták
váljék valóra kulcsban a folyó
Reménnyel kötötted be szememet.
Amerre lépek tapsoló levelek
és pillangóvá lényegült tenyér.
Margaréta melleden ér az éj.
Emlékezetünk szerint
most szemet hunyunk,
mintha a születő nap
az ölelkező óramutatókon múlna.
Füled hullám
labirintusában
tanulja tenger
moraját a vízcsepp
Kottán felejtett
balerina lábra
pilláidon csilingelő
pára hangjegyek
Egyszer fürődtél hûs vízében
s most szemérmes
sziget hasadhoz érve
karjaimban úszik a folyó
Ha fénytartó szemében
porosodik is a szeretet
csak legyen mint kezdetben
tíz kőtáblás ujja
Lángoló szemed lövészárkából
hogy is kúszhatnék ki
megszégyenítene testem
mezítelen diplomáciája
Hívsz, szólítasz szerelem
testemet a félelemtől visszaperelem,
s ha elém áll Góliát a tenger
megszólalok parittyanyelvvel.
most jéggé vált szava
tükrözi arcodat
bévül az izmok
hullámmal birkózó igazsága
távol
ablak világít
nézed
le nem vennéd szemed
tested nincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed
A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik
csak ők vannak már
te nem vagy -
s most következik
életed
Most következik
életed
távol
ablak világít
nézed
le nem vennéd szemed
tested nincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed
A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik
csak ők vannak már
te nem vagy -
s most következik
életed
Motorja leáll
házunk előtt vesztegel
a makk-dugattyús
négyütemû tölgyfa
Isten: világ leltárhiánya vagy többlete
kinek a kárára emberek?
Ha a víznek költöi képre volna szüksége
az égre s nem rád lenne tekintettel
Átlátszó körülmény
vízé a vita
Mondjuk megpróbálnám igévé tenni a gondolataimat
legyetek példaképei
Felébredvén az álom úgyszólván semmi
de az álomnak minden vagyok
Világgá mentem emberré lett a folyó
ideje a víz hold-körme alá nézni
Nézte a tárcsát -
hangok anatómiája.
Halló, itt a ferihegyi mindenevő,
szól a tréfáskedvû ismeretlen,
s mire a hang ideért
bélpoklos repülők
falták föl a távolságot.
Kifogy fiú a fényből.
Inni, haza, Nílushoz szalad.
Part kétoldalán sós ízû móló,
elem rézszalag. Nyelvét, -
ó, ama kantáros jel,
rejtvényekben jöjjön így
elő, - vad áramláshoz tartja
és íme: el él vezet
csuklón forgó kora-
szülött-morzé. Évezredek.
Jelentik a gyönyörû
szikrázó bőrû lányok,
s remény választja el
sikolytól a félelmet.
Ritmikusan terhelt férfias
cezúra, jambikus has.
Lombig, fûig, gyökérig,
lealjasul sötétben a nap.
Volt szerencsém! + Meghaltam...
Passió: IzraelItália.
Kifosztott, gazverte táj. -
Hajógyár fölött
beborult az ég.
Esőlé gőzöl, úttest,
gödör mutatja magát,
jókedvre, pillanatra,
asszonyt derít.
Fityma-herés béka-dölyf.
Fájdalom, szívfelőli
árulás, nincs viselkedés.
Balta-arc fészkelődik
fásult, tehetetlen vállba.
Kinek, börtönben rab,
a beszélgetés félig hallgatás.
Ki hitte: övé az ország,
kinek a sztálini-korszak se
volt más, mint felszabadulás,
kinek - te csak
ne legyingess! - ha
eszméről van szó,
sose hallgat a mély.
Ezt jegyezd föl, pajtás.
Volt egy ember -
hajógyár fölött
beborult az ég,
ismerte már a munka örömét,
nem csak nevelte,
értette ez a táj,
hisz vasmacska-szakáll
rozsdásította arcát
átlátszóvá - bőr alatti
napsütés - naiv, de
konok reménye tette;
amire - pusztíthat
bármi horda - hittel
mondhatta: ez a hazám.