Arcom a víz jele
se nélküle se vele
itt színre lép az árnyék
látjátok: fele
im: nem tud
mögé kerülni senki
s minden előtte Van
min reménykedni
Darab vakolat
pottyantál a folyó
jövőt kutató
tekintetébe
Sípcsontodra fúj a szél
kicsi vagy és egyre kisebb
szemüveget a csónaknak
kiált valaki álmodban
Késve érkeztem a partra -
tessék: egy pontos képzavar,
mert nem akartam megúszni
semmit, s épp csak kinn vagyok
a vízből, s hogy úgy-e...?
Mindenki szájában volt már
víz, de nem azért köpjük ki,
s a levegőt sem azért adjuk
vissza, csak hát ki tudunk-e
jönni magunkkal,
s úgy jövünk-e ki?
! Valami dereng
az ember vízhordó lény
ezért nincs nyoma
egy-egy átkelésnek
Ezer lufis hideglelés
lebegteti testem
mert ha orrlukunk nem oszt
törtté teszi a levegőt
Bedobom a horgot
nem találós kérdés
mióta csak ismer
folyton itt lát
Kifoglak
találni
magamnak
ó, világ
ha én egyszer
létezni fogok
több testet
nem tékozolok
megkerültem
- akár ott se lennék -
jelenti
az árnyék
... de alakoskodsz - így a víz -
Összetöröm csontod.
Veled még játszani sem lehet.
Szedd össze magad,
légy, ami egyébként is volnál:
belakott hiány. Furcsa
és megszívlelendő tanács,
hol szó sem lehet, ott kezdődik, mi is
a költészet...?
Ahhoz hogy becsapd
vagy megváltsd magadban
a költőt, szavába se kerülj,
jelenj meg néki a vízen,
hitét a tartalom összefogja,
magad meg, ki emberforma
lennél, szökj meg e viszontlátás
örömétől, ne csak tanúság-tévő légy!
Ezt csak a part zárójele közt: -
ki gerincünket úszás közben
egy vélt pályaszakasz
szaggatott vonalának látja
és úgy ugrik közénk,
neki se lesz könnyû, ha
gerincét a meder hiányzó
tartozékaként emlegetik!
Lélegzünk, tetőt adunk a légnek.
Összenéznek a hullámok,
magát látja benned a folyó.
Nem veszem el nézésemet
de mondd
ha mindent visszaad a víz
mi marad belőle?
Arcom arcom
céda remény
kitartom
És jeges víz
fogja meg a nézést
hûtlenség lez belőle
de te ne félj
míg engem látsz
Víz-vers-iszony
több mint viszony
kiköpött Én
felelhetném
ám a cél maga az ok
verset írok
"magamról"
gondoskodom
jég hátán is megélj!
Névtelen álom
hatalmas
izomzata fölé emeli
a holdat és a napot a tenger
némaság a beszélők boldogsága
rámerőszakolja
tehetetlenségét a súly
költő és vers vízből merített erő
Fölriadok
visszhangos álom-
lom-talanításom
lemerül ajtóm leselkedő holdja
Ki van zárva
a vers: kulcshely
nyelvét nyújtja
holott a hó visszahull
szódásüvegben nő a fa
Állok állok a hóesésben
szûk gyerekkori udvar
nyelvét nyújtó mellézárt ajtó
mandulagyulladás
szabadság első lélegzetével
Nézd az elvetemültet,
egy ablakot látok,
fény okádja ki a pálinkabûzös szobát,
és rossz jelnek tûnt,
elfelejtett visszaköszönni:
az eső után fa alá húzódott tócsa.
Párolog: szerencsét próbál a víz,
holott csak pillanatra fordultam el,
de a halálban nincs anyagi kár,
gondolj születésedre...
Túlélők: kövek,
kövek: túlhalók,
kövek, kövek, kövek,
mégis ha egy istenség szól bennük,
szavuk hihető!
Saját élőlényének tekintett reggel
a Kerepesi Temető
- dolgom naponta erre -
Ködben látható lélegzet:
szeretet-szó-lián a számon.
Változásodat
ne korlátozd a vízre
Csak hasonlatból
még ki nem derül a hajnal
Élek - ez nem vicc
el-áll-ok-togonodom
lábaid közén
Idő a forradalmár
udvariassága
Visszhang az
aki kérdez
ne egyezz bele
én is hangban utazom
szerzetes
Egy
szer nemzetes
porhintés vagy sem
földből minden
virágnézet lehet
És zöldell-
tessék a fa
mellkasomon lélek-
melegítő könyv.
A szerelem felkínált halhatatlanság
Rügy-ürügy tortába ültetett gyertya
Unod magad rám ez sebesen VONATkozik
A fájdalomnak nincs viselkedése
Becsapom az ajtót képzeletben sem lépem át a küszöböt
Reped maces-kőtábla
Sírhely zongorabillentyûs koporsókkal
Szeretne bőrödben lenni a halál
"MM" - vagyis: mindig mérsékelten!
Figyelmeztetett egyszer valaki
e valóban létező bölcs,
tenyérráncba öröklődő jelre.
Kézfogásunkkor jutott eszembe.
Krúdy Álmoskönyvét olvasni, asszonyom,
legjobban fal felé fordulva,
szerelemtől jól összegörnyedve lehet.
Fej és láb sehol oly közel
és álmához szemes lábjegy-
csillag is dukál. Utána nézhet...
Nem mondható
"egyhangúlag"
az erdőben
egyedül én
tartózkodom
a szavazástól
kívül-belül
szabad vagyok
Szék:hely, sosincs ülepedés,
örökös hullám,
érkezik feneke a nadrágban.
Jelszó, vicsorít rám az írógép!
Szegénységemmel jól kijövök,
csak bémenni nem tudok véle sehova.
Költő vagy, fiam, ennyi az egész,
s a költőnek szólnia reménytelenül is érdemes.
Levegőbe beszélő tenyerek.
Áll két néma lány a villamoson
és látszólag rajtam derül.
Ki eleddig folyton némaságra vágytam,
most szólnék, de nem lehet.
"A tett halála-e az okoskodás" ott,
hol ölelő mozdulat tart távol magától?
Ilyesfélén morfondíroztam,
mikor a villamos hirtelen megállt
és zuhantunk. Én közéjük,
ők szavaimba kapaszkodva.
Belenéztél egy beszédbe
mi jut az ember eszébe
ha a két lány
mégis karját törte
beszélni most hogy tud?
Állok a Lánchíd nyelvetlen
kőoroszlánja előtt -
összeszorított ököl
Szörf-fülhöz tapadt
vitorla-hangvilla
és a szélben párolgó
lábujj-cseppekkel
Orfeusz tûnik fel
Ez volt ott s most
felkötött kar sínbe téve
fagyos vizet átível a híd
Élek élek
vízzel árnyékommal
összérek
hídon az ember nem mérlegel
de hogy mégis
ki vagy nékem Istenem
lélegzet: fölragyogó
lélekjelenléti-ív
és eső eső
szemfelszedő
lefut örvényen egy szem
hát Istenem
öregszem!
Belekaptam az idő
örvény-rózsás
sirály-tüskés ágába
s nem tudtam leszakítani.
Álmomban kétsoros verset írtam.
Egyik itt van,
de mintha a világ most
mégis azon a másik soron múlna,
mit felébredvén
elfelejtettem!
Míg odaát a szemközti ház-fél
- álom utáni házasnézés -
épp fénytörésre viszi tekintetem,
az árnykerülte ablakon
mit akarhatna? Hisz magam is
rég megcsalnálak, hátam mögött
zsibongó karod, de ha megérintesz,
átüt vérem havazása, a bőr!
Néhány szabókréta-hal
s egy szakadt
fagybéléshez szánt
halászháló
arra figyelmeztet
a víznek én csak "hozott anyag"
vagyok és összegyûr
emberi minőségemben
Ki sziklaarcom
varázsigéjét elfelejti
nem csak rabló
de ostoba is
Egri nők elől
turbános makkok közé
az erdőben menekültem
Isten mentsen tőlük!
Testcsellel húz el a folyó
stoplinyom-
örvények
Folyvást úton az ész
a szív mindig otthon
Amikor arcom fölött -
eső után köpönyeg
gombáival kitüntet az erdő
Hangos csellengő
lépteimmel incselkedő
kő vagy kavics
meg-megbotlik a láb
hiába csihol szikrát ujjaimból
ha épp csak melegedni szorít magához az utca
s hangyaszorgalommal a zsibbadás
morzsás bőrömet feléli
Két szál dróton csüngő
körte-csörte-mell -
tapogatózom a sötétben
kapcsolóm elektromos-csiklója
fölvillanyozza a szobát
ragyog és reszket
érintetlen tárgyakon a por
nem őriz nyelvemléket
kielégítetlen szellem
Mióta nyakamba pottyant
és begubózott
nem maradt más fontos kérdés
minthogy egy versév
valójában hány verssor-
holnapból áll. Hátgerincem
csodájára járnak a szájtáti
lepkék: hát így is lehet?
Árulásra ébred
vérszemet kap
törzsétől elforduló
álomfő
Fogom magam
és jajgatok
holnap
rajtad próbálom ki
Csak az a baj
hogy a halálban
magunktól is
elhidegülünk
Partról nézve
taknyos vitorla-porrát
fújja a Balaton
megválunk tőle
Ki filteres teára
verset ír buja
kamillás rét
csészébe teszem
megfogja
vers forr versforma
s a madzagon
sárkány lebeg
Mi lenne ha egyszer
tested perzselő zsoltárosa
lábad barlangnyílása elé állnék
kiálmodnám-e ott
belőled magam?
Fölém hajolsz
melled lopótök
kirúg a gyerek
csakhamar
fejembe is
száll az éj
Gyönyörû ez a tölgy
rögeszmém lesz - meglásd
sose halunk meg
ha ide temettek -
kivárom. Különben
egyetlen szóra
sem bízom költői
becsületszavamat.
Hazabeszél a költő
ki gyertyát gyújt
lélek visszaírása.
Előbb azonosul
tenyérhez a láng
majd anyaghoz hûtlen
följelent.
...mire emlékeim egyiptomából
kivezetsz és újra idézel
macskakörmök közt dorombolok
mondta valaki
szájában csempészve át
azt oda amit manapság
árnyékvilágnak tudunk de
előtte még semmi se volt
Zeusz csontvelő-átültetése a villám.
Ragadt ránk némi
mitológiai-felhőcafat,
és pozitív lett
madame Curie sugárzó csontjaitól
a temető, mert lemondani
csak a jövőről lehet.
És nem jár messze a mítosztól,
ki árnyék-vándor
fénnyel utazó lélek.
Ajtónk előtt a fán
holt-tengeri rügy-tekercs.
Eső: égi vízum
meghívásos folyó
arcodnak ablak
ez kellett még
s a fényképezőgép
ahol lakom
fényt nem kaphat ablakom
utolsó negatívkocka benne
s az Istennek előhívni
semmi kedve
Csak unalomból hanyag
öröklétében az anyag
cserélne is boldogan
de ha emlékezne rám
visszavenné matériám
Isten: hihetetlen metafora
mintha a halál nem is volna
úgy vagyok és nem vagyok
minden szó előtt cél ragyog
A világ olyan
emlékeztek rá
kezdhetemújra
a teremtésit
A semmi hasonlata a víz
ezt mondta. Mikor pedig
már derékig állt benne,
nem volt hasonlata.
Szivárvány az eső tájszólása
hazaédesgeti a szívajkú hegyeket
és - feledékenységből-e -
magadnak hiszed a világot
Olyan szegény
sohasem lehetek hogy
hanggal tölthető fülkalácshoz
diót ne törnének a békák
Tengerhez közel
elcsendesül
a virágcumis folyó
ha madárszív dobog fölötte
Volt egy vízióm:
összekevernek hullámok a parttal.
Mit tehet a tükör
markomban Júdás ezüstjével leleplez.
Talán csak megsértődtek
a fenyők, azért oly tüskések
hallgatagok. Félek, nem tudom
kiengesztelni se megváltani őket.
Előzd meg, mert ha ő ad,
sohase bocsátja meg!
Szervusz, hát veled is
megtörténtem,
súgom majd a halálnak,
kit udvariasságból
magam elé engedek.
Aztán eltûnök. Árammal
ki-kialvó villany-
körtében fogócskázom.
Te felnézel, s mint akit
megüt az áram,
ujjadat fújod:
ráz a szakállam,
hiába földeled
kinő utánam.
Amikor fölém hajoltál
nyakláncról rámzuhanó kereszttel
még nem tudtam hogy megváltód leszek
hogy arcom sziklája nélkül
melled tátongó sírgödör
s ahogy a két has lassú
hasonulásban elgörög
gyerek-angyalt álmodik a gyönyör
A létszám
egy fő
a többi
hiányzik
és a hitvilágnak
mi a vége
- fele
Kezet -
szó nélkül
leltári szám
számon tartom a csodát
de mi helyett?
Nehezebb kikerülni
mint találkozni valakivel
a sivatagban
Ha feldobják
még a bölcsesség
köve is visszahull
jobb ha nem vagy alul
Lépek egyet -
feljebb: valóm
áradozik a víz
kettőnknek meg
mintha sok lenne
a víz
ő-
szinte
én-
né
lehet
| | | | | | | |
| | | | | | | |
| U- | U- | U- | U- | | | |
| | | | | -U | -U | -U | -U
| | | | | | | |
| | | | | | | |
| | | | | | | |
| | | | | | | |
Jó természetem van
földiül tanulni
kikölcsönöztem
néhány pillangót
a mozgókönyvtárból
füvön nincs érvényes szótár
én-te-ő
mi-ti-olló-iga
ha egy hasonlat
megállja a helyét
lefekhetek
ez volt a tét
lábad közt -
mintha szülnél
nincs visszatartás
világos-
sötét
Hopp egy árnyék
vetem hátra
észre vettem
követ a kő
a síri utcán
Mit gondolsz
mi következik?
Ki véletlenül
botlik bele
megelőzi korát
súgja az árnyék
És valójában:
utánam jár
követ a kő
a síri utcán
a kő vetkezik
Csak egy tabletta
és újra láthatod
bőröd domborodó
lánchegy képződményeit
sziklába csapódott hólabda
valamikor itt egy fej volt
hosszú életû lehetnék
ha magamnak lennék a fia
Zsibongó bőr
ezt még megkeserülöd
vakot fogok
nyelésem kopog
nyelésem tánciskola
nincs lekérés
szívfelőli szívfelőli
és nem látja be
ha csak egy ujjal is
bot az ige
keringő íz
számhoz ér
Gavallér
kulcslukba tûz
virág-nap
-UU-
mondom
hanyatt feküdt
igazít magán a víz
félrecsúszott melltartó
megjött az eszem
nézésem szemerkél
- messziről jött
Azt mond amit akar -
csak este
mikor medencéből
a vizet leengedik
veszi észre
a gyönyörû testnek
nyoma tûnt
hát így -
nézésből áll a víz
arcom bölcs követ
érik titka
halakoskodik
Itt ülök a fonákon
esküszöm
magammal
lélegzetet sem veszek
s ami nem létezik
az van
kiégetem magam
por figuráit
Isten: világ leltárhiánya vagy többlete
kinek a kárára emberek?
Ha a víznek költöi képre volna szüksége
az égre s nem rád lenne tekintettel
Átlátszó körülmény
vízé a vita
Mondjuk megpróbálnám igévé tenni a gondolataimat
legyetek példaképei
Felébredvén az álom úgyszólván semmi
de az álomnak minden vagyok
Világgá mentem emberré lett a folyó
ideje a víz hold-körme alá nézni
egy fa: rügybekezdés
egy fa: rügy-be-kezd-és
alvilági dogmáitól gyümölcsével szabadul meg
kéreghez állított Jákob-névelő
almába harapsz
eleven kukac-gén figyelmeztet a pusztulásra
teszem azt ma/ma Szárszón sínre került a gyermek
nyál-ősz tél-ti-vevényes-tér: rügyelet
ráncos csecsemő kinek öregsége mégis meglepő
dátummal is lehet visszaélni
Szemed álompolgári kötelessége a zûrzavar
Les rám a víz
kikérem magamnak
meder ki Önt
elfogadja Viszlát
de milyen áron?
Veszély-érzettel az ember nem áltatja magát
Mikor megálltam
hátam mögött susmusoló szél
sarkantyús-rügy-rím
később ez tette lóvá az erdőt
Álmodban te is csak bábu vagy
Valaki átkel
testemben üzenetet vált a víz
kortyolom lázas lépteit
Koponyák kikövesedett útján haladva
szemedben az álom sose jön zavarba
Mert elveszik az ige
he nem kerül senkibe
Fájdalommal még valahogy el van a test
de test nélkül nincs meg a szellem
Március volt
önmagáért lobogó
avas szalonna-hó
virág-katona-falat
Közben
levált egy lélegzet
- levegőt nem lehet
Leváltani - kémlelem
test-foglaló érzés
határa az idő
dél felé amerre a harangok
mi/re: szolmozál a kilincs
álarc-úszónadrág
költő barátod a véradó cseresznyefák alatt
politikába keveredik egy szín
arcodtól változik a folyó
huszárok útja karom L-alakban áll a levegőben
fán nem fognak kezet a levelek
víz mellbedobással
száradni parthoz csíptetve melltartó-híd
teljes biztonsággal ismerem fel ki gonosz
segítek majd hogy vélem elbírjatok
lobogj színvak szerelem
Pirospacsizik víz a parttal
Istentől semmi sem emberi
Egy nézéssel mindig fiatalabb a tükör
Álmodom testi történelmembe visszasüllyedek
Milyan hó is van?
Lépek s amint lépek: kiderül rögtön ikreket szül
Lángoló szem cirkuszol az idomíthatatlan szerelem
Valóságos hiány: azt hiszem mégis emberré kell lennem
Szóval: világról is döntök
A fény árnyék nélküli
nincs honosítványa a földre
mire árnyékba keveredik
szégyelli származását
Öreg/szem/tegez:
viszont viszont
ajtórés-nyílhegy
már csak mérgezett
pillanatai vannak
hajlott hát feszes íj
"Színház az egész világ"
megölni a súgót
mégse kellett volna
Tükörnek kívülálló
magának végképp...
Mi volt közte?
Akárhogy is
szemes kőnek áll a világ
Beképzelt remény,
a végén még meghalok.
Nem szólok, közelebb kerülök
a halhatatlansághoz.
Ott Isten vár,
visszaveszi arcomat,
mit anyagpróbának tett ki a szellem.
Idáig jutott, végrendeletét
lejegyezte a balga.
Nézd a görcsös,
kívül feszes, bévül
papírral gyûrődő tenyeret.
Tükör beszél -
maradjunk ennyiben:
köztünk valamit
elhallgatnak
Ki megszólít, hang-adóm lez.
Megjegyzem: legyen esze,
ezzel tartozom, miután szabadon...
Reménytelen arc, ahová
csak jégárpás tojásait kikelteni
száll haza a tekintet.
Álmot nem lehet rossz szemmel nézni,
magán kívül a szem
nem ismer határokat.
Én Istenem, sehonnai, elkaplak
s nem tudsz mit mondani,
hiányoddal kifosztani!
Visszajáró hang
vonj hasonlatodba
hisz szólhatnék veled
befelé minden
angyalszárnyú kulcs
csöndhöz papucsot kap
könnyû járást tanul
és csak kifele:
mit regénykedsz, te szájnős
lecsüngő kézmondás
függőleges lábnyom
Szív: testi provincia.
Kijlentem. Nézésből
nincs kijelentkezés.
S ami félelmetes a kilátótoronyból
nézve, hogy ott már nem én vagyok,
de minden út haza vezet.
Egy korlát - nem. A korlát:
kéz-tartománya: súly
vagy mostatntól fogva.
Kilép az útra
lámpa leég a napon
fény derül a fényre
fejében meg nem írt verssel legyőzhetetlen.
S ahogy a holdnak fénye,
víznek árnéka nincsen;
s hogy minél inkább van
ott van, hol nincs: az Isten.
süt még az őszi nap
meg-megborzol a hegyen
tél előítélete: a szél.
Órák óta vagyok itt
s nem lyukasórán, mert
egy sárkányrepülő -
megeredt aranytollhegy,
íráshoz feszülő test,
ősi vágy és cél,
tetten ért pillanat
s nem gyûrt sugárvesszős
völgykosárba dobott papírhegy,
ami a föld nemsokára;
s vajon az lesz-e,
halálos készség?
Petőfi: világos beszéd,
Illyés: pusztába kiáltott szó,
Bartók: antenna-csodaszarvas.
És este, mint a mesében,
TV-albérlet-világ,
szabadság és szerelem
felszarvazott Magyarország.
Gaz gaz babona:
mûveletlen csoda
szél orr orgonasíp
minden lépés megfizet
visszajár a levegő
égetett kuglóf-lámpaernyő
anyagcseréjét a szellem
tenyér-gubó könyv-elő
szavamon foglak
ki sem ejtelek
szavamon fogsz
viselkedj!
- Törd meg a fényt
változtass szemed körüli ülésrenden
mert aki a világra emlékezni tud
ajándékba kapta azt!
Ne hagyd hát hogy homokóra
melled közé lépjen
földmérő-csizmaszár-idővel
és nevet szerezzen magának a halál
Séta közben nem gondolok
a járásra. Ez kiút.
Vízfölé, magamhoz:
nézésből érkezem. S mint Noét,
körüléli világomat a víz.
Lehet-e sétát így
abbahagyni, s mit belőle
folytatni érdemes:
tenyérben habarcsként
megtartani a felhőt;
egy alak állaga függvénye
a csontjaiban lerakódott
mésznek! Lelkendezzenek csak
a dolgok, nem veszem magamra
anyagi formáját egyik
tárgynak sem, de mélyen
szívom a levegőt.
Egy álom
ami elfelejtett
s emlékezetből nem tud
felébredni
Előkerülök
ülök a rendbe
görcsös labirint
Úgy volna jó
verset írni
közben magamat is
kibírni
mert megfoghatatlanul
van a semmi
hol még sem lehet
jelen lenni
beütöm könyökömön jön ki a fájdalom
fél: egy
ez már valami
ha emlékezetem nem csal:
kettő
és félhárom között
felborul a csónak
mindig csak magára gondol a folyó
nem gond
napszámossá teszem
és magam is az eget bámulom
mely üres és könyörtelen
Villám villám
lakhatatlan senkiházi
kiadom magam tükörnek:
látjátok?
összetrombitálja
csontjait a víz
ez már föltámadás-próba
citrom napot nyal a szél
hangjegy-tüske
karcolt bőr
nem lát zongora szemétől
Édesanyja lép a szobába
Az álom én vagyok
ezt onnan tudom
hogy szemhatáron
nem megy le a nap
áll a lovacska
szemellenző-
csúzli kővel
a Vágóhíd utcán
nyolc éves lehetek...
megáll az ész
víziót alapít
félelemre jó a szó
Tudatlanságom nem ismer határt.
Visszalapozni
partra érkezem.
Tagozódik mederben a mozgás
lelassulni:
halál-közel.
Kijárom a vízet
ez nálam elemi kérdés
volt már akkor is
és az iskolát még
- éhes kisdiák -
messze elkerültem.
Hajó utáni éles fény
hullám kenegeti a partot
táskámban meglapult
J.A. kötet. És Dáner
tanár úr ki másnap - ezért -
nem feleltetett!
Oszd szét lényedet
s ha már egy állapot
bocsánatosan félbemaradt
szemedtől
elnézést kér a víz.
Számtanfüzet
halászháló...
hej, lányok, lányok
combotok közt torpedóval
számíthatok-e még rátok?
És tárgyilagos víz-
válasz a nézés.
Szemem ixeli csillag,
messze a reggel.
Reménytelen az,
aki szerelem nélkül
önmagának sem kell.
Mir dirigál ez a rádió
piros karmesterpálca
korlát mentén árnyék-skála
amúgy csendes tükörsima víz
Adynak távhívásos "óceánka"
Lehalkítom magam a Himnuszra
kifogok egy hullámsávot
arcot adok néki és szabadon engedem
Ó a hideg zöngétlen idő
szemed ad magára
egy nézésen nevelkedett pára
hídon a vonat a vonat
karatéütéstől válik szét
a kiáltás megállja helyét
Néz rám sírról babonás virág
szememen lekopog a szerelem
Mikor a vendégek elől
leköltöztem fiam
diadalív asztala alá
elfelejtettem elnézést kérni
de így is nagyot nőttem
a szemében ha másért nem
hát azért mert magukra
hagytam őket
Ez a határ az én birodalmam...
s a hajnali szabincseppes fák alatt
jó tudni a titkot:
labdát homokozóba elásni
- beássa magát felhők közé a nap is -
s ki rálép, aknára lép.
Így gondolta, de nem így lett!
Lassan mindenkinek hiányozni kezdett
s jó tudni a titkot:
lement a nap s a földalatti akna-labda-nap
immár csak az eredeti helyére kívánkozott.
Kitört vulkánkrátert hagyva maga után.
Õszibarack fakurtizán
kikérte magának
nem ő szólította le a napot
Látott valakit ugyan orra bukni
szemüveg-marsallbot tartotta meg fejét
és különben is
nem kellett nagy feneket keríteni neki
a kérdés csak az volt
mit szól az udvar
ha a sapkás biciklinyeregre fölül
Közben beesteledett
és az őszibarack fakurtizánról
többet nem esett szó
Nem tudom ki az
de ha követ dobok
vízből egy ujj kinyúl
és figyelmeztet
Apu kint, anyu bent duzzog.
Nyílik az ajtó,
tört vonalán eleim,
kik maguk után
engem felezgetnek!
TV-TÓ
Elsózza magát
befagy a víz
áll a fregatt
kormánylapát-konzervnyitó
és most, ha csak egy pillanatra is
kiiktatja tetőnk antennáit a szél
s máris sistergős ikrás fény önti el a szobát
Hát nem természetes?
Kishitûeknek mondom
alma van a templomtornyon
kígyónk konnektorrba
fészkelte magát
fullánkját néha látni
ki akarja megpróbálni?
Harminc-negyven lóerő is
húz olykor-olykor egy
kővel-teli uszályt, de
én csak hajót látok,
s ha a lóerőt a parthoz kötöm,
a hajóútból semmi se lesz!
Ha rügyet se vet a fára
elemet ősszel hogy cserél
rádiójában a tölgy
Ez izgatta
s a kettéfûrészelt fa -
rontott felvételû hanglemez
amin harkály kopogja
vissz erdőbe a telet.
Alágyújt a fiam
kezében fogkefével
eleven húsból nő ki
a gáztûzhely fogsora
míg alszom szép csendesen fedez föl
Sose mondd hogy: Á
gennyes szavak
spatula-gondolatjel
a nyelv-hullámon
"dél óta harangban vagyunk"
Gyûrûs kötését
lombjával oldja ki a fa
Virágos beszéd
magot tojt
de nem csiripelt
Még jó hogy a madarak
igazolni tudnak
Születésemkor
akár egy ragadozót
gyûrû helyett
vászonkarkötővel jelöltek meg
Alighogy mintát vett
elhagyta lúdtalpbetétes
folyóját a felhő
ésszélnek eredt
Villámlik és villámlik
Rohana szülő
rohan a gyerek
mûködő szeretet
tetten ért visszélés
átvilágított mellkas
ölelkező csontozat
Frakkos tojásból
kipottyant karvaly
a megszólalásig:
zene
nem hegedûk -
karmesterpálcához
nemsített rózsák
talán épp illatáért
hunyod le szemed
árnyék környék
egy hang se
soha ott
épp csak valami
megkerül
"készre jelent"
szempillantás
alatt vagyok
A porszem
Lehullt -
szemed partjára
reszkető jegenyék
hajoltak
s ez éjszakára
megállt
fölötte az ég
Most nyálasfényként
kiüti magából a hangot
az este
- de ki vette föl
lépteimet
az alamfákkal kottázott útról
a holdra -
mint egy hanglemezt
ajtóhoz érve is hallom
Lyukas eresz zaj
esőlánc
kiúsznak a háztetők a fényre
macska oson
csüngő árnyékra figyel
koppan a csönd
széttörik cserépre
Hozzád sietve
felhődelfint vettem kölcsön.
Ha el is alszom
a rinó vízen
fagylalttá lett szemem
nyárig tartson
semmi föl ne költsön.
Kátyúba jut
balga lop
kereket
csepp csöpp
falgalopp
ugrik meg a csélcsap
rézcsap
falikút
faliút rézcsap
trapp trapp alig út
nem is lop
a balga
capp
bele
lábbeli
lé bele
Fut megáll
hangon fordul sarkon
néz rám lidérces konnektor
hisz elemében van a ház
oda is lett párolgó gőzike
töltöttkáposzta
becsavart haj
lesz-volt-ne-mulass-tor
Ibolya
A harmatba mártózott
gyufaszál füvet
fák kérgéhez dörzsöli a szél
Ibolya a búcsúzásnál
karomba ereimnél rejtőzve
magadra nyitottad a gázt
tudtad-e hányfelé
robbanok az erdőben én?
Piros a fa
piros
az ég
a pa-
piros
ég
az ég
pirosa
piros a
fa
piros
az ég
a pa-
piros
ég
Csótány stop
fölveszi szemed
undorig utaztat
kinevel belőled egy festőt -
s mit sötétben látsz
káprázatos dinamika
firka cirka létébe is kerülhet.
De egy fényt kapott
képmutató csótány
ellentétben a negatívval
nem csupán derengés
Egyetlen éji napra vágtok fel
nékünk minden járásban van egy holdunk
csakhogy jól nevelt csótány
sose fog egérútról beszélni
Kiszédelegsz egy meséből
saját árnyékodba botlasz.
Nyelv dobbantó fog-zsámoly
ugrik tapra esik a szó.
Fújja fújja megbokrosodik
szökne rudat húzva a láng
mert kátyúba jut minden torta
mit meg nem esznek azon nyomban
Gyerekkézben megbiccen az üveg
kilöttyen a tejtőlfehér-tél
és fagy harapja át az üveget -
jég lesz kezében. Meghozza a telet.
Tüsszent tûzköves gázgyújtó
rüggyel fertőzi a konyhát
még a lábasban lapuló
paprikák is visszhangozzák
Ez a puskahevederjét
vállán feszesen tartó sorkatona
megőrzött valamit az íjat használt
honfoglalók méltóságából
Erdőben nincs mellébeszélés.
Utat mutat, szembe találod
magadat egy fával, de itt
nem az útra vonatkoznak
a fontos kérdések. Félelem,
akarat-gyenge sötét. Kinyitni
évgyûrûs ördöglakatját
a tölgy volt képes.
Legelőször
mint rohamra vezényelt ellenség
tölgyet megszállva tartó
makk-sisakos katonák
gomba-ejtőernyősök
fák elhullott kérge
kiégett tankok lánctalpai
aztán egymás vállán felismert cél
végül mint őrségben
Nagy Sanyi, dolgozatírás előtt, pacninélküli
papireneusomra vetette ki szemét.
Felajánlottam néki almához kapott
zacskó-piramisomat. Azt mondta,
fújjam fel vagy húzzam fejemre,
kitûnő Ku-Klux-Klan lenne belőlem...
Felfújtam, mi egyebet tehettem
ijedelmet keltve az osztályban.
Meta Flóráékhoz mentem
kulcs és szó
gondolatjel alatt
Határral ne törődj!
Tegnap
kijelentkeztem
a parnasszusról
végre kisember lehetek
Döntsd meg kissé
a szódásüveget
szelet sajt lesz ott
én rejtettem el
s ha nem elég kukacos
úgy találod
légy te az
földön fekve
bemondják, átnedvesedik: rádión a Hullám
séta-fika bajuszágon taknyosorr csicsereg
fa, árnyék-szék-let: belőle
szíájé-szél kémiából
zümm zümm szaloncukor-méhek
arctalan anyóka, fejkendős utcai szemétgyûjtő
helybenjár lépésben a fej
láb-közi-otthon, lassan önmaga felé
nem használták
egyik földi nyelvet sem"
Mit reszketsz? A halál
kire gondolsz, analfabéta,
Isten,k ire sose gondolsz,
mindent tudó gyerek.
Számba vettem minden földi
és égi lehetőséget:
ám egy éretlen kétszínû szilva
nem lakhat jól
és nem ijeszt meg
magufóval
Falon függ, ki tudja, mióta
hang-dominós gitárom.
Dőlnek falai a háznak,
húrjait ha megpandítem.
Akarod-e? Bököm oldalba
a fiút, kinek a zene:
cintányér szem,
seprû-dobverő kéz-
nyomai falon és nadrágon...
pendítsd meg, páratlan
senki és semmi
se maradjon a világon!
Tréningezik,
árnyék bokszolásra
sugárringbe szólt reggel
a hatalmas öklû körtefa.
Horgot üt, acod elől elhajol,
lefekszel alá
kiütéses álomtól megment:
halántékodon érrel jelző gong a nap.
Daueroltat házunk előtt a fa,
s a gőzölgő, szúnyog csípős
levegővel összekeveredik
az eső fénylakkos szála
s már bura alatt
teletûzdelve az ősz,
szememből a fényt
mágneses angyali hajat
szálanként kisimítom,
szép göndör sugár remény.
Labancz Gyula negyedik kötete változást, átalakulást mutat; lírája felvillanyozódott, kötetlenebb, kitárulkozóbb és közlékenyebb lett. A költő kedélye teljesebben bírja és igényli most azt, ami valóságosan van; inkább közvetlenségben, mint szubtilis tudat- és érzelemállapotokban tartja az élményeket. Ezért nagyobb és elevenebb a közlékenysége, a „feljegyző”
kedve: az állandó verstudósítás a benyomásokról, történésekről, rácsodálkozásokról, felismerésekről. Ekképpen kerültek állandó életbe állandó „játékba”
a kötet versei – és sokoldalúságba; nem „valóságfeletti aforizmák”
, ahogyan korábban jellemezték őket. Változott – ennek megfelelően – a formaélmény is. Labancz Gyula nem adta fel ugyan a „purista”
közlésmódot, illetve szűkszavú formát, de formaszűkszavúsága teltebbé, matérikusan teltebbé vált; a versek többsége megőrizte keletkezése állagát. A forma most is pontos és finom, mégis magán viseli – mégpedig előnyére – az elevenségben rejlő változandóságot.