Elválni, megtérni valahová
sokféleképpen lehet.
Van abban valami örök
gyereki, mikor a félig
nyitott vonatablakban
bábozni kezdenek
az ökölszorításból
szabaduló ujjak.

az csak természetes
hogy fölragyog
vesekőre lelt örömtől
az öntudatos fájdalom

Kiderült
- Dániából érkezett bála -
halott holmija esett rám.
Szellemét
körvonalamon
- tûszúrás, láthatatlan férc -
elektromossággal
érzékeltette.
Azóta lélegezni,
mozdulni is alig merek.
Isteneket kifosztó
zsebes arc,
tükör-ezüst.
Köztünk feszengő,
megcsörrenő árny.

Kátyúba jut
balga lop
kereket

csepp csöpp
falgalopp
ugrik meg a csélcsap
rézcsap
falikút
falikút rézcsap
trapp trapp alig út
nem is lop
a balga
capp
bele
lábbeli
lé bele

Életrajzom:
lyuk a zászlón;
a szegénység:
született életformám,
hazám az édes mostoha.
Petőfi
világszabadsággal
átitatott szelleme
- szakmásított csönd -
múzeumi-steril.
Antenna-mozgatás,
rázza
képernyőnk nemzeti
porrongyát a szél.
Marxtól, te Ateisten!
reszkettek!
Tükrötök
szoborparkos agyrém,
ezer arcú Lenin,
barbárság kora
alszik a magyar,
Kossuth-címeren
koronás ébresztőóra.

Görögváza-urna szakálladból, Sándor,
kinek gyûjtötted és szórod most szét,
nemzetségből, hitből, világszabadságból
csak emberinek megmaradt hamvaid?

A víz
- összezavar a kő -
barkochbázhat:
arcod kinek a mije.

Csettint előbb,
magába merül utóbb,
véres a felszín,
seggfej a mély.

Bármit teszek, megtartják
különjelentésüket a szavak.
Szamárfüles papírom
oly türelemmel szenvedi
tûnődésemet, akár útjára
is bocsáthatnám, ha
nem fogna el a kétely:
költő anyagát - éjhez
képest minden leépülés -
létből meríti, ezért
természetével fizet.
Fölveszi posta-kék gallérját
az alkony, - sírkövön név,
földben a test, mi van
köztük? -; és elindul
a változtathatatlan
csillag-címzett éjszakába.
Kit megugat és levizel
a tulipán, hajnali
kertben az nem járatos.

egy tükörfényes hegedû
állam az államban
tüntető kottatartó-tábla
kivonul teremből a hang
és számon kéri a világot

Az a fogat fúgázó mozarti zene, -
bennem ugyan nem fogant meg,
mint Szabó Lőrincnek a Bölcs intelme,
inga azonban itt is volt. S még más.
Visszapillantó tükör, autóroncs-
amalgám, röpke szemválasz...
Mit tehettem - "ki fát ültet,
örökké él!" - átnyújtottam,
bátorságot színlelve, kabátomat
a madámnak. Hanem a zümmögés, -
hisz nem volt még lobos gyökérhelye,
nyelve sem volt szíve szájnak,
de mint mindennek, ha itt az ideje,
arra emlékeztetett, mit még magam
hagytam nyitva: csodálkozó számra,
a rendelővé átalakított lakásban
adtam is fejem - köpenykéje szíves
kivágása - nyeletlen lapátkára,
alma-emlő, alantas kígyósziszegés,
fülbe matató ujj, ki-be-
-csúszkáló karikagyûrûs faág.

Színe, illata alighanem
a mákostésztára emlékeztető
szecskának volt. Egy-egy szó
árukapcsolás, mint amilyen
a boldogság (test-diktátor-
remény privilégiuma-e,
hogy ily egyformára
sikeredett?) felfújt
zacskó, szaga-nincs mûfing,
mit visszhangos térben
foltos fenekû világfik
durrantanak el. Az a
bőr-dísz-mûves mutatvány
- vérző szemölcs-patent
a szádon - mit akkor éjjel
elmaszatolva végig nyakam
körül hagytál, izzó
nyomát ma is viselem;
test melegét vagy inkább
távoltartását volt-e
hivatva szolgálni, egyre megy,
mint ahogy örvénylik,
dolgát végzi a folyó...

Bekapcsolod
"s a haza fényre derül!"
TV-egyentégla
szobává szûkült országban

Küldöm neked
ezeket a végsőkig megmunkált kemény,
kegyetlen verseket.
Annyira nem
szeretem magam, hogy

szép, verseket írjak.
Ez nem baj
Csak kínos.
Én nem
másodlagos élményekből írok.

Belépsz, álomfogó fény-
csík szeli ketté a szobát.
Előbb körülhatárol,
majd árnyékokra hull
és él tovább az éjjel.
Kitörni vagy meghódítani
térré tördelni a sugarat.

"Kérem a személyijét!"
Volt csöndem hozzá,
s az évfordulós Arany-kötet,
amire most nem térek ki,
igazi lelkisziget,
becsületpróba,
Benyúl, végig tapogat
lombok közt éles
fénnyel a hajnal.
Már-már elbízom magam,
csakhogy levéltitkában
sérti meg a fát,
csakhogy enyves
csontomra spekulál.

Föltárom zsebem barlang
üregeit: kavics, csiga,
szemüveg; hegyezőmet
nappal előbb Duna-örvény
nyelte el, ez nem rendőrvicc,
mielőtt pottyan, tüskéből
kacsint rám a gesztenye.
"Munkát igazolni, legközelebb!"
Volt róla szó, jegyzeteim
négyzetrácsa közt.

Erre emlékezni kell.
Eső-kalitka-forradalom,
csónak-napraforgó-madárcsőr,
szél-vitorla-szépia,
csicsergő napoleon-sapka.
Híd, fényes vízfogó.
Karom lüktető kelése a nap.
Hagyom a fát, legyen
hova visszamenni!

Torkom nyila előre mutat.
"Ha ön mint maga ellenlábas,
mit keres a parton?"
Bence jött oda hozzám a szigeten.

Kit megugat
és levizel a tulipán
hajnali kertben nem járatos.
És nem állom meg szó nélkül,
nem álom: pegazus tûnte-füst
cigarettarúdhoz fogva
legendás tér-fogat.

Megyek, szív-galvanizálásra
zakóbelsőre akasztott toll.

Kockaház fölött helikopter-masni.

Bezárkózom az ábécével, -
célpont, áram-teli kapcso ló,
felfüggesztett vadásztrófea.
Mosom kezem, vécéről el­
lopott névelős ülőke.

Viszket a költő rügybütykös lába
mire a szem kifûzi, bakancs
száján az út, pácolt hold, láz kapca
s kifordítja rongy bendőjét az ég

Szék:hely, sosincs ülepedés,
örökös hullám,
érkezik feneke a nadrágban.

Jelszó, vicsorít rám az írógép!

Szegénységemmel jól kijövök,
csak bémenni nem tudok véle sehova.

Költő vagy, fiam, ennyi az egész,
s a költőnek szólnia reménytelenül is érdemes.

Frakkos tojásból
kipottyant karvaly

a megszólalásig:
zene

nem hegedûk -
karmesterpálcához
nemsített rózsák

talán épp illatáért
hunyod le szemed

Verset írni annyi,
mint szórács között
a halált beszélőre hívni.

Bévül, álmunkkal, tágasabb.
Nem értettem, volt
idő, ezer történet,
ösztöneink tükre.
Együtt születtünk,
nőttünk fel, fejlődésben
nem szervezkedett, vagy
ha igen, áldozatul
testünk dobta oda.
Egy, csak egy valamit
nem nélkülözhet
ő sem: arcunkat -
Madzag-kereszt, feszes
pillanat, hullámpapírba
csomagolt Duna, görnyedt
test, maga alá temetve
a láb, körkörösen,
akárha egyetlen fül
hang iránt, térd és comb
felborzolva, félre nem
érthető rám-utalással,
ki feladója, címzettje is,
s ki azóta - mi akkor még
csak lehettem volna -
vagyok rossz csont
ebek harmincadjára.

Ha egy madarat
csírázó, kottafejû
maggal tenyeredhez
szoktatsz s az
szárny-tapssal
jutalmazza ujjaid
billentyûs játékát,
jól teszed, ha
meg se szólalsz.

Víz-vers-iszony
több mint viszony
kiköpött Én
felelhetném
ám a cél maga az ok
verset írok
"magamról"
gondoskodom
jég hátán is megélj!

A hó önmaga emlékezete.
Mosod kezed felgyûrt ingblúzban
órás karod hídja alatt
befagy az ér. Csúszkálok
rajta önfeledten,
mint aki úgyis tudja
elkap, mint aki úgyis tudja
arcom zuhanva is hozzá ér.

Csípjetek meg, élek-e?
Ki imént számonkérte,
felvarratta, tépné le
mellemről a csillagot.

Álmomban foszlásnak
indult sonkanadrág.

Valaki, nem tudom, ki,
hisz négyéves ha lehetek,
ötvenet, szerelmesen,
álmomban is bevallhatok, -

Látni kívánja havat
eltüntetni képes kukacomat.

Szájszeglet
mosoly-pálcikára
ponyvázó lehelet

bohóc
akinek üres
napraforgó-gallérjába
fészkelték magukat a bolhák

vérre megy a játék

A halál szemét bekötötted
átugorja árnyékát a folyó
csak hogy mögéd kerüljön
és csillagra váltja meséit a város