 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Azt gondoltam macskakörmös szememmel
incselkedjék csak ajtóm alatt a fény, hisz
mióta elszólítottak tárgyamnál vagyok
és különben is maradjon meg magnak a nap
Akinek borotvaéles minden szava
inkább húzza össze birsalma-timsó
a száját, mintsem a nyelvét hagyja
ízetlen némaságtól kiszőrösödni.
Ha véletlenül becsukom valaki orra előtt -
nem nagy vétség, igaz-e
ha nyomban utánam tud jönni,
az ajtó eléggé részrehajló.
Csak semmi könnyelmûség
lopásra azért ne add fejedet.
Enni, inni a tiszta hóból,
még ilyet! kinek ily sürgős a dolga
tolvajtól-tolvaj:
vizeletét a tél visszalopja,
s kinek ez sem elég,
saját porcleválásába botlik bele,
s míg ódon nappenészes
égboltba lépsz, a rézkilincs
tenyeredet megfogja.
Árnyék a test túlvilági nyomozója.
Éhségtől nyikorgó fakutyák,
pattog a jég szememről.
Barátom, ki most itt megállsz
húzz ki e didergő vers-veremből.
Én, árnyékkal gyanúsítható lény
úgy döntöttem
helyet cserélek a folyóval
nem is vitás: képmutató leszek
nem romlik meg szájában
a szó, ha Szabó Lőrinc
tücsökjeivel üzemel
Állapot-vesztés
minden igazság fölismerése
Levelet írok
miniszterpapíron
Eljön testem anyag-
beszerzője a halál
S e kobalt-kék
égboltnyi súly alatt
ha nem válaszolisIrÖn
A széket, ha egyszer fölborult
lefordítom; legyen
mire ülni a versben.
S ha valakiben
a bor szócska gyanakvást hagyott
félre ne értse
énem kiküszöbölésére:
fölteszem a holdat, becsukom
a folyót, - fülre fagyott hullám.
S az életem?
utak szörnyû cseréje.
Élni annyi, mint úton lenni. (D. T.)
Igen, de mindenkiben van egy út
s acél megsemmisíti a példát.
Oláh Gábor
Az a másik asszony kellene
az a másik, akit nem én
egy másik férfi ismer, egy másik
férfi, akinek épp így kellenél
Szóval, hogy ketten lehessünk.
eggyé maradjunk, mint pl.
e búbos, pucér esőcsepp
amit épp az imént a gördülő
másodpercekhez viszonyítottam
nem tudva még, szerelmem
hogy te is bévül vagy -
gurult, gurult a pillanat
tenyeremet tartva alá
mint a megszilárduláshoz szokott
égdarabkáknak
bőrömmel szitálva át a napot
hogy ketten lehessünk eggyé
csönd az ami önmagát jelenti
szegény, növendék igéim
végre magunk lehetünk -
biciklista a tájjal:
múlttal és jelennel egyszerre
hiába a sok képzeletbeli hajnal
hóba lépek, elgondolkozom
s akár ama Názáreti, élek
napokon át, félelemtől
nedves ruhában, várva
hogy hold-pelenkát cserél és
megérzi a szó tisztaságát a világ
Ott feküdtél feneked satuját
rozsdás csigolyáival összefogva
munkáslábad közé, - hogy felém fordultál
fényszálkás deszkát ékelt az ég
csomós nappal a közepén...
S én, alkalomra fölhevített lélek
államosítom: énnel birtokolt személyem
mert a szerelem öleléssel terjesztett
bőr alatti demokrácia -
s most nyirkos nyakszirtjeinket
harmatként szippantja föl a nap
Hosszú kísérletezés után föltaláltam
és ime közre is adnám a szót
ha elfogadható története lenne:
pl. valamelyik jóidejû kortársi versben
Különben az eső sem akadály
ha fürge ujjaimhoz fogható gyorsasággal
a holdra, mint egy székre dobhatja
ragacsos szoknyás felhőit az ég
S míg én a szem rácsa mögött
életre szóló haladékot kapok a szerelemre
törlesztek azzal is valamit
ha egy kép se marad belőlem?
helyszín, eszköztelen
menekülésre fönntartott idővel -
de átles rajtad
Isten besúgója a fény
csak a halál gondolatából
építkező metacsönd
tarthat a dolgok közelében
úgy tûnik - egy elhagyatott
pincébe lépve, semlegesít
az ablakot is elfogó
fénnyel szûkmarkú sötét - de
lépteiddel megtelnek a hordók
metaforák hûs lugasában
húzódik meg a költő
kit a legenda szerint az ég
hold-szappannal fürdetett
árnyék, belátni az időbe
a hely, anyaghoz jutott ige -
szólt a költő és örömét
a lábujjhegyen járó csöndhöz hasonlította
arcátlan sötét
mit fényigével
saját legendája teremt meg
hanggá fokozta
fizikádat a kő
s miként a százujjú-buddha eső
belefeledkezve önmagába
árnyékomat hallgatom
mert csak a súlyától
megszabadult léleknek
lehet ilyen természetes
közelségben az ég
csak átjutni az anyagon
igaz, történetet
e szüntelen képmást csenő
folyó sem ad
és a zuhanásnak is
mint egy névtelen esőnek
százujja nő
de formára ébred
kit súlytalan ér a halál
elkerít a mindenségből egy helyet
és jelöli azt az idővel -
képtartó szemeiben még
ugyanaz az ölelés gondolata függött
mit éjjel
a félelmében mezítlábas nesznek
egy szerelmespár ajándékozott
s mert az ige anyagélménye a hely
fölissza fogyó tekintetét a látvány
a megkonduló
égbolt
bőrön párolgó
fényzene
kioltja
a lámpa
ujjait
a szél
fában lakó
őrült
beszéd a csönd
ablakra
dobált
lábnyomok
ledől a szódásüveg
fához
ütődik
az ég
megzavarodik
magányában
az alkony
csillagokra
szabja
ereit
begombolt
szemmel
hajnalodsz
reggel
harmonikázó
tenger
sugarak éneke
bőrön
pezsgő
hold
szappan
mellkas
fészekből
kicsurranó
nyár
a szélre havazó bőr
viharában
vetítőfal
függönyözött érmozi
álmatlan szemek
földtana
remény
fordított
olvasmányai
erdőarc
zsúfolásig vetkőzött
magány
izomkötegben
rejtegetett tenger
negatív másod
gazdátlan vízjele
elaludtál
a tárgyak szélcsendjében
korsóvá fagyott a víz
az asztalon
ásványok zsugori képtára
arcát átvirrasztó tenyér
a háta mögött tribün visszhang
erdő
nappalra zárt
szoba
madarak
után fészkelő tekintet
akár a zene
az ész elejti
anyagtalan
jelen-
lét múltideje
nyitva felejtett gázszelepek a fák
ujjadban
elkerülhetetlen éjszaka
magnetofon
száraz érzékenység
a vízbe
porzó nap
jeget tojó fülre rajzolt hullám
bicskába csuklott virradat
madártáj
szélnek támaszkodva
grafitos parázs
zsebeiben
hajnal
utak
a feje körül
utak
havas sál
lélegzetében fölismerte az üveget
vizeiből még kiporolta a napot kezeslábas
szél és beszédes fagyálom
álmatlan szeme madarak poros térképe arca
ujjai hold-gázláng setétből kifutó neon-tej
szipogó csönd
tájékozódik a fül kettészelt fatörzsön --------
-------------- csúzli-távról folyóvá lett madár
fûhöz hajló fenekébe mosolyra vetkőztetett
hullám
karbid kit üvegbe dugaszolt torlaszából
csillagsikoly ment ki -------------------
ősz fizikája a tölgyfán hangtalan makk
dugattyúk
szőrös kő képtelen csobbanás megmosa-
kodni a súlyban -------------------------
---------------------- alaktalan erő ----
lefordíthatatlan összhang mozdulatlan-
ságba fagyott hullámok visszhang holdjai
légzés merülő sugár-kanális a röntgen
mezőn óra csontok hullámzó felszíne ----
idegtelen tükröttartó érvek
pizsama-cellás árnyékban éjszakázva so-
sem gyógyul ki a szerelem ---------------
hûvös hang
helyre épült itt minden
idő
lándzsás testőrség
és királyi csönd
a nyelv
felszínt
keres egy keltezés
hogy lényegét kitöltse
koponyából a zseblámpa ajtó helyén a szél
metaforák szénné-lapulás
hőmérője a hátgerinc
por száll írógép állványról
oltatlan mészen fut a víz
Zsákból a madarak fölbolydult
szódásüveg ének
folyó héja reggelig
tükörtojás ég
Mélán, aranyeres babra ülni
Ûr zizeg fényvesszős kosár
csobban a csönd
a szemét elcsenő illatba
éjszakázó
madarat visszaverő sötét
Éjjel fénygótika berajzolt mellkas ablak
a vállakon zászlóbontó vízesés
egy hal karácsonyfája a parton
a szél kitépett lapjai közt a hang-
cellája csak tekintet matrica
alakotöltve láthatóvá sekélyül a csönd is
Az éjjel fölszippantott fa
holdfény foltos
széllepedő
csigolya hajnal
Lyukas eresz zaj
esőlánc
kiúsznak a háztetők a fényre
macska oson
csüngő árnyékra figyel
koppan a csönd
széttörik cserépre
A szem piros vízmértéke
mélység nő
madárutáni magasság
mozdulatok levegőköpenyből vakító pusztasága
Ha erdő valaki víz-
jel gondolat szél-
üzenet a bőrbe hang
kő szívlakat
hold
éjszakák sebe
egy szem
beszédtelen ajka
partok levetett
ruhái
izmok apálya
bőrön megvirradó nyár
a hangtalan
víz-
Iépcsőn
sugarak
mag
zászló
csírázó emlékezés