És szólt a hang: mire elalszol
verseidből kiteszik a szûrödet.
Aztán elaludtam. Csipkés fogait kimutatva
recsegve nyílt a szekrény
szörnypofája. Madárszerû-vállfán csüngő
szőrmés ragadozó intett
menjek oda! Önvédelemből-e?
tapogatózni kezdtem a sötétben.
Ujjaim, akár a polip áldozatára
hidegtestû, pingvinnyakú
pezsgősüvegre tekeredtek.
Megszólalt a telefon. Fül és kagyló
közé préselődött hang.

este nem volt rest
bocsánat:
nem volt resti
és a gyors
esti pesti korsó sör
fel sem borulhatott
s így sörhab sem tolat
az abroszon
végig futott pont és vonal
mit egy reflektor
mit egy ref.lektor
fénysorompónak nézett
szóval ott ó
o-tt nem tartunk
hogy kulcsra kellene
zárni a tulipánokat

Világosnál, vagy egyszerûen csak
a hajnali füvészkerti fénynél,
ha már éles pengéi közt tartotta
nyakadat a fû, s megcsapott
a világszabadság szele,
reszkessen ki rád néz,
ily feszesen még senkinek sem állt
huszárdolmány mellkascsont halál.

Ha mondjuk a part klottgatyájában
elszakad a gumi
és lecsúszik hal-talpáig a víz,
hogy lehetne a szégyellős,
sikoltozó hegy elé állni?
mert ahol neki-nekilendül
és átbukfencezik a hullám,
ott vagy a vérző
szél-horzsolásos alkonyatban.

Vagyunk itt szerencsére
akinek természete nem tér el
mondjuk egy fa természetétől,
megőrizve eredetét
különállása nem kiszakadás,
de ha elfogy körüle a táj
maga lép elő természetté, hogy
szemébe fészket rakhassanak a madarak.

Volt már ilyen, vagy ez csak a test
okos visszaszámolása, mint jól
időzített randevú idején
hasad kétszemélyes ûrkabin
honnan a jövő asztronautái majd
köldökzsinóron érhetik el a földet
s egyszerre feltûnik
lábad közt fényháromszögével
a nap, feltûnik s mily öröm
elvakítja szememet a végtelen
de érdemes mindent újra fölfedezni
a szerelem felkínált halhatatlanság
mivel a gyakorló test kitapasztalja
és megszokja a halált -
tulajdonosává a fájdalom tehet

Volt egy erdő hatalmas
emeletes fákkal hová
az óraszemû idő bosszantására
rüggyel csöngetett be a tavasz
ki talán az6ta is lesben áll
fülét, érzékeny célpontját
tartva oda a nesznek, s mi
melltartós-szemellenzősen
mint a lovak baktatunk
hátunk kötelébe fogva az utat
merre a szerelem vezet

Állok, élő töredék
kinek képlete ez a nyár
árnyékod, törtvonal, felez.
Azt mondod egy
s miként a metafora: nemtelen
anyageredetû honvágy fog el;
azt mondod kettő
és ez máris: három
ki pedig egy voltál velem
kitagadtál a hégeli példával
termékeny lábad közé vetettem szemem -
földbe a szemérmes búzát.
Csak osztódásodat szerettem.

Alulírott, Kosztolányi szerint, véletlenségem
egyedüli példányát, szervezetemet
ezt a másokra veszélyt nem jelentő
illem-rendszert, én-központú
rögeszméim tárát, földi illetőségem
biztos jelét, a beletörődést, átadom -
cserébe úgy teszek mintha ember lennék
de előbb
        kimásolom a vízparti fát
emlékezzék majd tárgyi önmagára, hogy:
mint én a papíron, meglelje anyagát, jelét.

Hogy zavartalanul ölelkezzék
a költő a fénnyel
hanyatt feküdt
szeméhez könyökölt az ég
míg egyszer
Isten bele nem botlott
s az ekkor keletkezett ûrben
született meg a föld
A föld és világmindenség

Mikor rád gondolok
nem emlékszem mindjárt arra
s hogy arra gondolok
csak te vagy eszemben

Énemet már visszavontam, mikor este
egy személyes névmásban
hangod épp rámtalált - egyetlen
fényforrás a ház ablakán
mint tudjuk "a reflektor
nem világithatja meg önmagát"
elképzeltelek hát magam helyett:
szemed lakatlan fénysziget
mit a nézése is elhagyott
Igy gondoltam, hátat fordítva az igének
lelkiismeretemet menti fel -
Én nem bántottalak meg téged!

M. M.

Kitalálom a halálom
testemben nyitott gázvezetékek
árnyékom szivárog -
ültem a Duna-parton
és szinte hallani, érezni véltem
mit pedig csak láttam:
a befogadó anyag
mint metszi le sorsomon élősködő
szögesdrót csontvázamat
de megérintettél
s hogy fölnéztem rád
levelek közt épülő fénypiramis -
torkodban az üzenetet átadó gödör
s mint aki énnélküli árnyékához visszajön
visszajön, lefoglal
cselekvésre bír a szóban.

A halál szemét bekötötted
átugorja árnyékát a folyó
csak hogy mögéd kerüljön
és csillagra váltja meséit a város

és úgyis van, hogy seholsem vagy
elveszíted magadat
e költészetnek mondott
idő-csempészetben -
s mire fölfigyelnél
az ajtó alatt
becsúsztatott fény-papirra
jól tudod, belekeveredtél
az egyetlen igazolható múltba
a versbe
hol a szálkás gondolatjelre
emlékeztetőül kifekszel -
s fölötted macskakörmös eső

elkerít a mindenségből egy helyet
és jelöli azt az idővel -

képtartó szemeiben még
ugyanaz az ölelés gondolata függött
mit éjjel
a félelmében mezítlábas nesznek
egy szerelmespár ajándékozott

s mert az ige anyagélménye a hely
fölissza fogyó tekintetét a látvány

A líra ölelésben elveszített
tudás, elaltatja az árnyakat - s az éj
hold-tablettás kábítószerével
lopni hagyja Isten emlékezetét: a halált

Alámerül és személyes
akár az alkony grafitos térverése
A csönd lemezén madarak
kezeslábas szél
holdastóI lépő fa
ásatlan ketyegő sötét

A valóság trükkös szó-
dásüvege nélkül, csak himlő
mit a szürkület itthagyott
csak himlő

mélységre ingerlő gégelift
mint a fába évelő légiút
fölszálló gyomor-éj
alattomos csönd-
tekercs
egyetlen hangra szánva

Tájékozódik a fül
kettészelt fatörzsön
Csúzli-távról
folyóvá lett madár
az ifjúság rongyoszsebû kertje

ha a félelem a kötészet alapja
és a csönd képei
a hangtól láthatók
a vers fokozza a hiányt

       a porszem lehullt szemed partjára
reszkető jegenyék hajoltak ez éjszakára
megállt fölötte az ég

       gyerekkézben megbiccen az üveg ki­
löttyen a tejtőlfehér-tél és fagy harap-
ja át az üveget   jég lesz kezében   meg­
hozza a telet

      félbemaradt hócsatákból    tátottszá-
jú kapukba a hógolyók visszaszállnak   ez
már a tél   fagy foga villan   és gőzölgő
huzatos kapuk torkában   már az ősz fe-
hérvérûségben halott

       költészet?   legfeljebb a természetem
ki emlékszik a gyerekkor eszmélet előtti sza-
kaszára amire a legjobb esetben is anyánk
vissza-vissza térő történeteiből   meséiből
ha emlekezhetünk

      ezért számomra a költészet testetlen
emlékezés  olyan arc vállalása  amilyet
csak elképzelünk magunknak de amiért
máris felelünk

levegőbe
kottázott fák

hold-
víz-
jel szeméből
elfogyó zene

szobrozó
szél
ellene tüntető
csönd

víz-
zászló
ellobogó
szurony
- - - -
összetört
szél
vérbeton­
csönd
kegyelem

testet
bélyegző tér-
pecsét

Most jéggé vált szava tükrözni arcodat
belül az izmok hullámmal bírkozó igazsága
Nyitva felejtett gázcsapok a fák -
már látszanak a bőralatti ég kínfoltjai

Levegőkert A szélnek kerítése nincsen
Hintaszék Zsúfolt Személytelen
Üveg-arcát ásítás töri szét ­
Torka szûk utcáján felröppent verebek

-  -  -  -  -  - -

Valakit valakit virraszt a lámpa
esőa léptek szögei
jól a csöndben kalapálva
Kinn tudta magát felejteni

Minden-minden hogy föltárul
amig háttal közelít feléje
Feje köré gyûlt lábnyomok -
az arc halál utáni tükrözése

Apám megtörpült, görnyedt
lett, mint a fáknak az ága;
feje a földre húzta le:
lassan érett be a halála.

Anyám megszépült, vihar-dúlt
homlokával, mind hamvasabb,
akár a hegy: távolból szebb -
apámnál egyre magasabb.

Földön fekszem és érzem, hogy
szúr apám tarló-szakálla,
anyám még fog, nem ereszt el:
hatalmasabb, mint a halála.

a rügyeket
gyûlnek szemembe a virágok
testem eleven vitrine
nem őriz több szomorúságot

Kézbe veszem
elolvad a jég
Így kapja vissza
lényegét

a gőzölgő őszben,
parthoz kötődve, miként a fák;
nincs levelem,
perceimet hullatom:
árnyékom parázs.

Arcomat portól
esőcsepp mossa,
szél didergeti
lomha ág-kezem;
vágyam: vért fakasztó,
tû-szuronyát,
előre szegezem.

Nem a fa sorsára vágyom,
eldideregni egy helyen,
földhöz kötve,
kavargó tengeren; -

mint hullámhegyeken forgó halak
erdő sûrûjén vágtató vadak -
közöttetek vagyok csak igazán boldog,
csontjaim mélyéig szabad.