Se Pest se Buda,
tükör-margó, érthetetlen
szövegelés. Érdemes
lenne itt megállni:
költészet előzi meg
a tudást, szemközt
panelház-sor, hagytam volna
magam beskatulyázni?
Fa mögül csendben
ügyetlen hittérítő.
Bibliába szorított
üveges ujj, sóhajjal
kitöltött élőpapír,
háta mögött porba hullt
réteges ellenállás; föl-
veszem, nem vagyok kitiltva
belőle: "Ó- és Új" - köze,
hagyjuk, mutatok rá,
szem-cím, tükör-margó,
víz lát, vagyis itt vagyok,
faragatlan semmikép!

Szerelemkori átépítések idején
kimozdítható-e álmából
e szálkás parkettás arc,
fölszabadul-e ott elég hely és idő?

Építkezhet a bánat!
Szemed a magány útrövidítést-
jelző táblája Istenhez,
s ki hitet hoz, nem tévedhet.

Lélegzel, valaki
jár a lélegzetedben
gyertyát gyújtasz
meglátod illanó talpát

Megváltás az
ha reggel
fenyő-arcom fölé
szaloncukorka mosolyodat hozod,
s minden oly közeli még,
csillagszóróival az ég,
fogaid néma havazása
járhatatlanná teszi az utakat,
de eljön hozzánk az öröm,
s fényszalmáinkon hírül adja;
megszületett, megszületett -
arcunk mindenki arca.

Megtörténik, hogy az éj
pontot tesz a világra,
s én még mindig számon tartalak.
Arcodon az álmatlanság pecsétje,
s mert bélyegként ragasztottad föl
szemedet az égre
lesz, ki gyanakvón
csipesz ujjal
tart majd a fény felé.

az idő elcsempészi a teret
e borszárnyas abroszon, most
mikor már egészen a léleké
ízületes lángtenyérből
ajakkal formált kehely

zörgő szobafal
préselt hang-szirom
szemmel föltárcsázott éjjel

végtére is a líra istenhez kapcsol

miért várnál a megszólításig

az csak természetes
hogy fölragyog
vesekőre lelt örömtől
az öntudatos fájdalom

távol
ablak világít

nézed
le nem vennéd szemed

tested nincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed

A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik

csak ők vannak már
te nem vagy -

s most következik
életed

a rügyeket
gyûlnek szemembe a virágok
testem eleven vitrine
nem őriz több szomorúságot

Kézbe veszem
elolvad a jég
Így kapja vissza
lényegét

közöttünk
már csak üvegfal
a csendtől
feszes levegő

keressük egymást
mint a fák
egymás árnyékában
forgunk

körbejárjuk
önmagunkat
gyûlnek az idegen
lábnyomok

leszédülünk
a napra

időtlen
reményt virágzik koponyánk

borítékba zárt
napjaidon
az éj
szigorú rézpecsétje

álarcos
összeesküvők a fák
elárulták
útjaidat

fejedre
mert megszépült a szerelemtől
kitûzte vérdíjul
csillagait
az ég

állandó önrobbanás veszély
álmatlan felizzó szénszemedben

hátadon a nyár
letépett plakátjai

megőrzi szavad a cserépretört korsó

-----------------------------------

elcsöppent szempilla
gyertyák közt
hûvös szemed ravatali magánya

a földeken
térded ízületes ropogása
fasorok közt
farkas-
ként kémlelő szemed

a hajad erdő
zúgás

elárul

megvilágít a tél
jéggé válsz
végtelen
út
leszel

napjaidat
ablakok közé zárta
az éjszaka

a táj
fehér lázban
reményedet
kibeszélte

a tûzeső
pusztította parton
már csak az értelem
kagyló árvaság