Mindennap vízhatlan
oxigénpalack reménnyel
alámerül Atlantiszát
kutatva a szó.
Jön a tél, fagy fogja be
az ég üvöltő kutyapofáját,
mint amikor még
barátunk biztatására
világító szemmel
a partra jöttél, s tudtuk,
kézfogásunk kagylójában
kapcsolatunk csak a válás lehet!
Csontjaidra fényképezi
bőrödet a szél. Mégis,
szemedet öröm hüvelyezze ki,
és minden nyomtalanul
elgurult pillanat után
légy üres, zörgő héj,
mert az ember utolsó,
öleléssel felidézhető
mítosza a szerelem.

hûvös hang
helyre épült itt minden
idő
lándzsás testőrség
és királyi csönd
a nyelv

felszínt
keres egy keltezés
hogy lényegét kitöltse

Becsoszog álmomba az órás-reggel
fekszem a fûben, gyönyörû kötelék
levelek közt áthull
s miként a fogaskerék
porosodik szememben a fény
a világ szerkezetébe látok
mely, mint az álom
tőlem elfordulni kész
de kipattan levél-rés
közé szorulva egy rugó-kukac
s e mûhibában magamat is látom
csk lehunyom a szemem
és része vagyok a nagy Mûnek.
Ne ronts el hát Istenem!

ami csönddel itat
és óriásira fölnagyítva majd
éjszaka szörnyeinek is ellenáll

így éli át végtelenét
cseréptetős írógépen
hold köldökével a hajnal

távol
ablak világít

nézed
le nem vennéd szemed

tested nincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed

A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik

csak ők vannak már
te nem vagy -

s most következik
életed

Megállok itt a gőzölgő őszben
parthoz kötődve, miként a fák
nincs levelem
perceimet hullatom
árnyékom parázs

Arcomat portól
esőcsepp mossa
szél didergeti
lomha ág-kezem
vágyam: vért fakasztó
tû-szuronyát
előre szegezem

Nem a fa sorsára vágyom
eldideregni egy helyen
földhöz kötve, kavargó tengeren -
mint hullámhegyeken forgó halak
erdő sûrûjén vágtató vadak
közöttetek vagyok csak igazán boldog
csontjaim mélyéig szabad

Hanyatt fekszel a Dunán
bölcsőben a gyerek
csak szemed hû oszlopa
tartja fönn az eget

Rád szakad az ég
merülsz
a teremtés előtti csöndbe
beléveszhetsz
mindörökre

de a szabadulás is fájna

Elrejtetted magadat a tájba
a víz nyugtalan lelkiismeret

A sütkérező szobrok között
bőrbekötött árnyék didereg

Fogság a fal biztonsága
négyszögbe zártvégtelen

Izzó szemhéjam alatti tájon
a halál beton költészete

Függönyözött cseppkő Arcod
ujjak közötti félhomálya-
emlékek hûvös barlangja
Hidegföldtani beszéded

a meszes csontfal ér rajzait
nem értem én. Csak nézem
Ásvány-madár semmi tájai
Torkod kapkodó szívverésem

Állandó önrobbanás veszélye
álmatlan felizzó szén-szemedben

Hátadon a nyár letépett plakátjai
Megőrzi szavad a cserépre tört korsó

Elcsöppent szempilla-gyertyák között
hüvös szemed ravatali magánya

a rügyeket
gyûlnek szemembe a virágok
testem eleven vitrine
nem őriz több szomorúságot

Kézbe veszem
elolvad a jég
Így kapja vissza
lényegét

ablakok közé zárta
az éjszaka
a táj fehér lázban
reményedet kibeszélte

A tûzeső
pusztította parton
már csk az értelem
kagyló árvasága

A szerelem
kazettába zárt
tündöklő emlékezés

Arcközeli a tél,
s ha már nincs pénzed
tûzifára, telefonod,
villanyod kikapcsolva,
sebaj pajtás, találd
föl magad: csukló,
salak közt rozsdás
borotva, sebszûrő, test-
távhő, ömlik a meleg;
ezt gondolod; költészet
tudással perel; s meg-
csúszva, félre ütve,
fölszikrázva, áramot
lopva, visszakérdez
latornak az anyag: miért
Jézus szöggel átütött
vasmag tenyeréhez
vonzódik világosságot
remélve a világ, s ha
már így van, ember volnál,
miért ne lehetnél te is
a halál szakmunkása?!

Olyan volt
olyan volt ez a szerelem
mint a nyílt pályaudvaron
a vonaton
két utazó,
egyik jön a másik meg elmegy
s most nem tudni
te jöttél vagy én mentem el.

távol
ablak világít

nézed
le nem vennéd szemed

tested nincs
célod van csak
sorsod sincs
csak helyed

A házban
élnek emberek
s lényük benned
valóra válik

csak ők vannak már
te nem vagy -

s most következik
életed

Hány nemzedéket ölt meg értem,
ős karmával a bizarr idő,
míg jogot, hazát, eszmét védve
töretlen engem sodort elő.

Tudom, nincsen vasból a tstem,
de érzem: szívem ott a helyén,
elmém is megnyílt csillagos hitemmel
öklöm akár a kő, kemény.

Csúcsig megyek, nem adom alább!
és az örömet is elérem,
életem, pályám szikla csúcsán
nevemet, koromat bevésem.

S a lángom, ha végképp kihúny majd
jöjjön egy újabb - nálam erősebb
és vessen le, ne tûrjön tovább;
nema gyilkosság lesz ez: - hőstett.

Apám megtörpült, görnyedt
lett, mint a fáknak az ága;
feje a földre húzta le:
lassan érett be a halála.

Anyám megszépült, vihar-dúlt
homlokával, mind hamvasabb,
akár a hegy: távolból szebb -
apámnál egyre magasabb.

Földön fekszem és érzem, hogy
szúr apám tarló-szakálla,
anyám még fog, nem ereszt el:
hatalmasabb, mint a halála.