Nehezebb kikerülni
mint találkozni valakivel
a sivatagban

legyen fa
ejtem ki
és lett.
Egyszerû ez
és természetes.
Megmászni
épp ezért a fát
körülményes.

És maradjon meg magamnak,
de szemben:a nap.
A földnek úgyis szüksége van
Ádámról és Éváról szóló
történethez egy fára,
és miért ne ereszthetne
bennem gyökeret a világ,
miért ne lehetnék én, ki
egyetlen gyümölcsével is
bûnre csábít, ki örök lelki-
ismeret-furdalásával amúgy is
már a kert tulajdona.

Mag énül,
évgyûrû tágul
rügybeszédû,
ágyékodon
virágzó ujjaim
lezörögnek,
köldöködhöz kötve
napom.

Aztán itt volna még
a történelmi nyár.
kulcsszó: lábtörlő-
bajusz, ajtófélfán
jel, barna csengő
felkiáltó - ponton
a nyomaték - bévülről
ki tudja mióta ömlik
a gáz, ez megfog? kutya
harap, levélláda-rés-
fogai közt írás:
temetőbe mentem!

Mással beszél, teszi le
szened sugárzó kagylóját
az ég, miközben csupa fül vagy
egy névnapot köszöntő
erdei mesében... Locsog mécses
a sötétben, láncos gumi,
hébe-hóba héberírás.
Hogy mi kerülget, nem kétséges:
tábornok, szív fölött
földrengés-biztos toronyház
kitüntetés. Ki tudja
hány fogásos a tenger?
Gyomor, egymást kergető
kutyák, lépcsőfordulóban
visszaadott estebéd.
Mit mondja, szemfényvesztés,
mit a halál másirányú
elfoglaltsága miatt
nem fogadhatott el. Siklófullánk
füvészkerti csúzli,
pókháló és szél hajba kap,
"az ablak benne volt,
a kő nem!" Ülök a vízhez,
semmi, magamat idézem
vissza: lenni, belepusztulok!
Senki sem Isten önmagában.
Egy zsinagógáról álmodó fûszál
csigakolosszusra ébredve
úgy döntött, lépteimnek is
alá veti magát, csakhogy
hitemnél megmaradjak.
Akár hallgathatnék is már.
Vers a költő halálból létbe
látogatható kapucédulája.
Álmodban zebrás-mosoly,
karambolozó Hitler-bajusz,
homokba ájult csavarfej,
és csak igen lassan a mágneses nap.
Visszaadja hitemet a Duna,
nem csaphatom be, hisz azzal, hogy
lehull, pikellyé változik
még nem lesz hal a levél,
nem válik fává a víz.