Azt gondoltam macskakörmös szememmel
incselkedjék csak ajtóm alatt a fény, hisz
mióta elszólítottak tárgyamnál vagyok
és különben is maradjon meg magnak a nap

Akinek borotvaéles minden szava
inkább húzza össze birsalma-timsó
a száját, mintsem a nyelvét hagyja
ízetlen némaságtól kiszőrösödni.

Ha véletlenül becsukom valaki orra előtt -
nem nagy vétség, igaz-e
ha nyomban utánam tud jönni,
az ajtó eléggé részrehajló.

Csak semmi könnyelmûség
lopásra azért ne add fejedet.
Enni, inni a tiszta hóból,
még ilyet! kinek ily sürgős a dolga
tolvajtól-tolvaj:
vizeletét a tél visszalopja,
s kinek ez sem elég,
saját porcleválásába botlik bele,
s míg ódon nappenészes
égboltba lépsz, a rézkilincs
tenyeredet megfogja.
Árnyék a test túlvilági nyomozója.

Éhségtől nyikorgó fakutyák,
pattog a jég szememről.
Barátom, ki most itt megállsz
húzz ki e didergő vers-veremből.

Én, árnyékkal gyanúsítható lény
úgy döntöttem
helyet cserélek a folyóval
nem is vitás: képmutató leszek

nem romlik meg szájában
a szó, ha Szabó Lőrinc
tücsökjeivel üzemel

A széket, ha egyszer fölborult
lefordítom; legyen
mire ülni a versben.
S ha valakiben
a bor szócska gyanakvást hagyott
félre ne értse
énem kiküszöbölésére:
fölteszem a holdat, becsukom
a folyót, - fülre fagyott hullám.
S az életem?
utak szörnyû cseréje.
Élni annyi, mint úton lenni. (D. T.)
Igen, de mindenkiben van egy út
s acél megsemmisíti a példát.

Az a másik asszony kellene
az a másik, akit nem én
egy másik férfi ismer, egy másik
férfi, akinek épp így kellenél

Szóval, hogy ketten lehessünk.
eggyé maradjunk, mint pl.
e búbos, pucér esőcsepp
amit épp az imént a gördülő
másodpercekhez viszonyítottam
nem tudva még, szerelmem
hogy te is bévül vagy -
gurult, gurult a pillanat
tenyeremet tartva alá
mint a megszilárduláshoz szokott
égdarabkáknak
bőrömmel szitálva át a napot
hogy ketten lehessünk eggyé

csönd az ami önmagát jelenti
szegény, növendék igéim
végre magunk lehetünk -
biciklista a tájjal:
múlttal és jelennel egyszerre
hiába a sok képzeletbeli hajnal
hóba lépek, elgondolkozom
s akár ama Názáreti, élek
napokon át, félelemtől
nedves ruhában, várva
hogy hold-pelenkát cserél és
megérzi a szó tisztaságát a világ

Ott feküdtél feneked satuját
rozsdás csigolyáival összefogva
munkáslábad közé, - hogy felém fordultál
fényszálkás deszkát ékelt az ég
csomós nappal a közepén...
S én, alkalomra fölhevített lélek
államosítom: énnel birtokolt személyem
mert a szerelem öleléssel terjesztett
bőr alatti demokrácia -
s most nyirkos nyakszirtjeinket
harmatként szippantja föl a nap

Hosszú kísérletezés után föltaláltam
és ime közre is adnám a szót
ha elfogadható története lenne:
pl. valamelyik jóidejû kortársi versben
Különben az eső sem akadály
ha fürge ujjaimhoz fogható gyorsasággal
a holdra, mint egy székre dobhatja
ragacsos szoknyás felhőit az ég
S míg én a szem rácsa mögött
életre szóló haladékot kapok a szerelemre
törlesztek azzal is valamit
ha egy kép se marad belőlem?

helyszín, eszköztelen
menekülésre fönntartott idővel -
de átles rajtad
Isten besúgója a fény

csak a halál gondolatából
építkező metacsönd
tarthat a dolgok közelében

úgy tûnik - egy elhagyatott
pincébe lépve, semlegesít
az ablakot is elfogó
fénnyel szûkmarkú sötét - de
lépteiddel megtelnek a hordók

metaforák hûs lugasában
húzódik meg a költő
kit a legenda szerint az ég
hold-szappannal fürdetett

árnyék, belátni az időbe
a hely, anyaghoz jutott ige -
szólt a költő és örömét
a lábujjhegyen járó csöndhöz hasonlította

arcátlan sötét
mit fényigével
saját legendája teremt meg

hanggá fokozta
fizikádat a kő
s miként a százujjú-buddha eső
belefeledkezve önmagába
árnyékomat hallgatom

mert csak a súlyától
megszabadult léleknek
lehet ilyen természetes
közelségben az ég

csak átjutni az anyagon
igaz, történetet
e szüntelen képmást csenő
folyó sem ad
és a zuhanásnak is
mint egy névtelen esőnek
százujja nő
de formára ébred
kit súlytalan ér a halál

elkerít a mindenségből egy helyet
és jelöli azt az idővel -

képtartó szemeiben még
ugyanaz az ölelés gondolata függött
mit éjjel
a félelmében mezítlábas nesznek
egy szerelmespár ajándékozott

s mert az ige anyagélménye a hely
fölissza fogyó tekintetét a látvány

a megkonduló
égbolt
bőrön párolgó
fényzene

kioltja
a lámpa
ujjait
a szél

fában lakó
őrült
beszéd a csönd

ablakra
dobált
lábnyomok

ledől a szódásüveg
fához
ütődik
az ég

megzavarodik
magányában
az alkony

csillagokra
szabja
ereit

begombolt
szemmel
hajnalodsz

reggel
harmonikázó
tenger

sugarak éneke

bőrön
pezsgő
hold
szappan

mellkas
fészekből
kicsurranó
nyár

a szélre havazó bőr
viharában
vetítőfal
függönyözött érmozi

álmatlan szemek
földtana

remény
fordított
olvasmányai

erdőarc
zsúfolásig vetkőzött
magány

izomkötegben
rejtegetett tenger
negatív másod
gazdátlan vízjele

elaludtál
a tárgyak szélcsendjében
korsóvá fagyott a víz
az asztalon

ásványok zsugori képtára
arcát átvirrasztó tenyér

a háta mögött tribün  visszhang
erdő
nappalra zárt
szoba
                      madarak
                után fészkelő tekintet

akár a zene
az ész elejti

anyagtalan
jelen-
lét múltideje

nyitva felejtett gázszelepek a fák

     ujjadban
elkerülhetetlen éjszaka

     magnetofon

     száraz érzékenység

     a vízbe
     porzó nap
     jeget tojó  fülre  rajzolt hullám
bicskába csuklott virradat

     madártáj

szélnek támaszkodva
                  grafitos parázs

     zsebeiben
     hajnal
                    utak
                    a feje körül
                    utak

     havas sál

lélegzetében fölismerte az üveget

vizeiből    még kiporolta a napot     kezeslábas
szél és beszédes fagyálom

álmatlan szeme    madarak poros térképe     arca
ujjai   hold-gázláng    setétből kifutó neon-tej
szipogó csönd

tájékozódik a fül  kettészelt fatörzsön --------
-------------- csúzli-távról  folyóvá lett madár

fûhöz hajló fenekébe       mosolyra vetkőztetett
hullám

karbid   kit üvegbe dugaszolt torlaszából
csillagsikoly ment ki -------------------

ősz fizikája a tölgyfán    hangtalan makk
dugattyúk

szőrös kő   képtelen csobbanás   megmosa-
kodni a súlyban -------------------------
---------------------- alaktalan erő ----
lefordíthatatlan összhang    mozdulatlan-
ságba fagyott hullámok  visszhang holdjai

légzés   merülő sugár-kanális   a röntgen
mezőn óra  csontok hullámzó felszíne ----
idegtelen tükröttartó érvek

pizsama-cellás árnyékban éjszakázva   so-
sem gyógyul ki a szerelem ---------------

hûvös hang
helyre épült itt minden
idő
lándzsás testőrség
és királyi csönd
a nyelv

felszínt
keres egy keltezés
hogy lényegét kitöltse

koponyából a zseblámpa  ajtó helyén a szél
metaforák  szénné-lapulás
hőmérője a hátgerinc

por száll  írógép állványról
oltatlan mészen fut a víz

Zsákból a madarak    fölbolydult
szódásüveg ének
folyó héja    reggelig
tükörtojás ég

Mélán, aranyeres babra ülni

Ûr zizeg    fényvesszős kosár
csobban a csönd
a szemét elcsenő illatba
éjszakázó
madarat visszaverő sötét

Éjjel fénygótika    berajzolt mellkas ablak
a vállakon zászlóbontó vízesés
egy hal karácsonyfája a parton
a szél kitépett lapjai közt a hang-
cellája csak tekintet matrica
alakotöltve láthatóvá sekélyül a csönd is

Az éjjel fölszippantott fa
holdfény foltos
széllepedő
csigolya hajnal

Lyukas eresz zaj
esőlánc
kiúsznak a háztetők a fényre
macska oson
csüngő árnyékra figyel
koppan a csönd
széttörik cserépre

A szem piros vízmértéke
mélység nő
madárutáni magasság
mozdulatok    levegőköpenyből vakító pusztasága

Ha erdő valaki víz-
jel gondolat szél-
üzenet a bőrbe hang­
kő szívlakat

hold
éjszakák sebe

egy szem
beszédtelen ajka
partok levetett
ruhái

izmok apálya
bőrön megvirradó nyár

a hangtalan
víz-
Iépcsőn
sugarak

mag­
zászló
csírázó emlékezés