Hasad barna kenyér,
sajt-szálas felvágott,
rostos kés nyoma benne,
korláton szikrázó jégretek.
Ágyékok nyelvjárása a csönd.
(Imént még zavaros, fagyba
ágyazott csípőficamos hullám.)
Színek tobzódó éhe,
havas, ikrás hegyoldal, katonafalat.
Fehérből - elsurran,
ügyet se vet rá a nap -
míg sárga nem lesz,
árnyéka itt marad.
Ki még mindenek előtt:
vagy! Miért védenéd magad?
Párában élesedő
szöget mérő vitorlás.
Leváltatlan őr, barbár
félelemtől szenvedsz.

Utat felező, felhő-
hártyás cigarettában
villám-finánclábot sejtve
kutatja várost végig
fürge ujjaival a szél.
Felezhetnénk talán -
csikkszedő baktat,
döglött hal: nikotin-
kátrányos szipkát sodor
partra az enyészet,
élenjáró a bajban;
tüzet ad; vesztére
(nem mindenkinek adatik meg
a természetes halál)
bőre alatt - vörös
vonal - teszi dolgát
III/III-as szálka,
megnevezhetetlennel
sötét kockáit tölti ki
hátam mögött a Fehér
Ház; mérlegképes híd;
törvény jövőidejû szelleme
a múlt, s a szegénység
a legdrágább szajha.

Alul, felül nyomtalanul.
Fordul a szó komolyra,
szél zörren, magvas blúz
- ziherhejsztû-tulipán -
öle csokrát összefogja.
Jó az, ha az ember holtig tanul.
Sebtapaszos cicifogda,
gőzölög az egytál gríz,
csobban a szem, kéjes
csöndjére nem emlékszem;
súlyt emel a teli gödör - gépkocsi-
tengely - alóla magát kivonja.
Teknőcnek a háború is csak
rohamsisakos fityisz.
Mell a mellen homokóra.
Fordul a szó komolyra,
"csak lélegzetnél nem nagyobb
hazát!" súgja, embrió-kulcsos
magzatvíz, kihallatszik
belőle a gyereksírás.

Mióta házunkat földig rombolták,
nem érzek megrendülést
egy-egy ódon ház pusztultával,
épüljön bár helyére játszótér,
otthon, fejem fölött fedél, utoljára,
vörösingesként, Nemecsek
messze a fától: ott voltam!
Van-e, ki e könyvet sose bújta?,
nem mászott át lángoló palánkon,
szikla és vizesárok közt útja,
vízbe pottyanni sem rest,
nyelve kaktuszvirág láztól,
s kik féltették az árulástól,-
itt fogta le Bajcsy-Zsilinszkyt a horda;
s a pesti kapuk sem záródtak még be
megtépázott társaink előtt,
életüknek, ha volt, s ha nem,
halálukkal nyertek értelmet.

Veszem észre: az árny
- érzést nem tehetek magamévá -
észre: vétlen állok elébe.
Arc poetika: miteszer-kukac
magába vájt köröm-csőr. - - -
Slicc-kilincs, hóbucka-mell,
álom-kukkoló-fény, ablakra
akasztott éltartós nadrág,
citrom-foncsoros szoknya
talpaspohár szívószál,
ferdén illeszkedő gerinc.
Reluxa: ezüst szél-xilofon. - - -
Necces adogatás - vetkőzik,
téblából ablaknál a lány -
harisnya-septébe labda-boka,
boka-labda ütődik lépteibe
a láb, feszült nyelv, teniszütő, kávézacc-salak.
És velem szemben az a lány,
és mellette, akiben magamra ismerek:
a fiú; gyûrődve, hazafelé menet,
a hangjegy-kapaszkodós villamosban.
Hány éve is? (Tél hazugságmérője,
majd ha fagy, megmondom az igazat): -
szemüveg-próba; szemüveg mögött
tart, kinagyít, óriás leszek.

Ha egy madarat
csírázó, kottafejû
maggal tenyeredhez
szoktatsz s az
szárny-tapssal
jutalmazza ujjaid
billentyûs játékát,
jól teszed, ha
meg se szólalsz.

Ha egy városnak
takargatnivalója
van, kötény helyett
címert tart maga elé. -
Víz tisztán megmaradt
emléke és öröme, ha
hasonlíthatatlan. -
Amikor a vándor
kút fölé hajolva
megpillantja a vizet
és mosolyog; amikor
a víz úgy ad, hogy
rögtön el is vesz;
nincs páratartalom
a hangban; szomjúság:
önmagányi lobogás;
mozdulatot megelőző
mosoly; mosoly-gyûrődés,
mozdulatlan nyugalom,
belső derû az anyagban;
áll a vándor, ing gondolat-
jel: izzó halcsont;
kirakat, briós-forma
száraz sugár (elhagyatott
terepen ilyen a fagyban
meghúzódó emberi ürülék) -
fityisz: illat és szag
múltán is kijár; édesgeti
magához a fény; zenébe
öregedne, ha merne;
halál súlytalanságát
próbálgató nyomor;
frakkos fekete, gége
kottafejen megcsendülő
fehér; röpködni: semerre...
vállaiba, bordáiba mar,
vérkörös, vércsekarmú-ingnyak;
kiteljesedik nyakkendőt
lobogtatva a szél.

Kürtök, trombiták, klarinétok
s egyéb csöndet, tekintetet
magába szívó fekete lyuk közt
külön határával, de határtalan
sovinizmusával, földrészt jelöl
teremben a zongora. Nézem a szabó
fiúból vedlett mûvészt, akinek
előbb még ujjaiban cérnaszálon
gomb vagy varázsszőnyeg-folt
lebegett - Mohamed hang-koporsója -
mûvek fordításához miként fog,
ha a gyufásdoboz mitugrásza beint,
tenger-tevehát, vércseppes tû-
és jóreménységfok; felszabadítja-e,
megszilárdíthatja-e a vad, de már
tûzön, nyárson sistergő jeleket.

Feltûnik egy lény, -
fakó remény
           fenekén
                  jobbra-balra indexelő ránc.
Utcák arctalan, fejkendős
árnya - "dünnyögöm
az új mesét" - üres
szemétláda ismer magára.
Gengszterváltó tartja
föl kezét (venné le talán
szakállát, ha hozzám
beszél); ismét véres
lázadó a budapesti utca,
s hogy ne maradjon
gerinctelen az ég,
repülő zúg, kondenz-
csíkot hagy tûnte után. -
Hírek a "háborúba ájult
Szerbiából". S legyen
mára ennyi elég. Feltûnik
egy lény, (albínó rádió
nyüzsög, tüzet ad, ha még
nem füstöltél eleget)
vízen lebegő, hullám-
színlelt csiklóujjas,
hasbeszédes asztaltáncoltatás.
Leveszi súlyomat a víz,
árnyék a dolgok fényûzése,
fenekén jobbra-balra indexelő ránc.
Út az, ami haza vezet;
hazád ott, hol arcodnak, -
(aluljáróban egy ember
- harmonika-stelázsi -
saját térfogatát nyújtja);
szárazföldből könyököl ki
néhány métert a folyó -
gondoltam, de nem élek vele.
Ki anyai ölben hûlt helyét leli,
halálán van ott a nemzet.

Amikor áttetsző lényét
illatukkal a temetői fák,
noha csak pillanatra,
lélegzetemhez igazítva
továbbították, nem volt
még sötét, este. A hold:
épp csak másodvirágzás.
Isten közelébe jutni
árulás; arctalan világba
születni: cél. De éltem-e
már, voltam-e már akkor?
Hisz nemzetet, hitet,
kultúrát nem jegyez
ilyesmi tartomány! Ellenben
előbb-utóbb beköp a hús,
felfal a tapasztalat,
körülleng hullamosó-szél...
Szesztelen alkoholista,
ki fantáziát csak ön-
lobbanásos szavaiba lát; halál,
akit ha saját idejéből
kérdezel, tőled vonja el,
belőled pótolja az így
kérdésessé tett pontos időt.
(De hogy elmúlásunkra valódi
kíváncsisággal tekinthessünk,
titokkal, misztikával véteti
magát körül a természet.)
Ostoba, ki nem így lát.
Csilló levél, balta-fa-pofa,
nevet a görcs, fény rüggyent,
hét nap, hét hónap, hét év -
"faságod sose hasából?"
kérdi éles hangon, kit
magamban már nem tarthattam
tovább. - És megemelkedik
termékenysége pillanataira
a föld. Havas por, majd
hirtelen sötét. Gyertya-
láng a halottak nemtelen
nászéjszakája, s bár Isten
útjai járhatatlanok,
életrekelni sosem volt
még nagyobb kísértés!

Volt köztünk némi zavar,
mint mikor anyámat - villámzár -
félelemből ha megleptem.
Sose tudtam imára, szeméremből
kulcsolódnak-e egymásba ujjai.
Pontos a kép: áll az opálos
megvilágításban, kínai árnyjátékos,
hüvelykujját illeszti
eleven madarat röptetve.
Karom lüktető kelése a nap.
Játékát magamra veszem.
Milyen kár, hogy nem versburokban születtem.
Vetítőpont sugarában
minden film poros.
Átrendezzük a salétromos
lakást; miért is szólalnék?,
a rossz nem elég rossz,
ha nem pusztítja el magát;
zsúfolt, háta-nincs könyves-
polc, sejtelmesebbek a rétegek.
Ez a mi időnk, hiúság,
gazdagság mit sem ér. A por: -
akaratlanul nyílik Guernicánál
a lexikon - önvédelem,
röpülés tiszta szándéka.

..."Az a bárca bitorló"...
Nagypofájú, baljós csukló - -
(életünk romlatlan pillanatait
óráink fogvájós másodperc-
mutatóival piszkálja az idő.)
Húsos mikrofon hasbeszéd, nyilatkozik
mozdulatlan ajakkal a test.
Gyönyörû, ragyogó a világ,
ha ébredésünk új seprûje -
álomdörzsölt boszorkányt
lovagoltatott szempillán. - -
Elkosztolányosodik a nap,
búza - gézcsókos kalász,
kenyérfás pina - a táj
nulla-nullás vércsoportja.

Hisztériáznak, törtté tesz
még mielőtt karamboloznának
a védőöves, simogatáshoz
szokott álomkocsik. Matatok, -
sötétre: (nem fárad el
lángujjak közt - testacélja -
az emberlékeny anyag),
petrólámpa lombik-fityisz;
jégárpás szem; borotvás
szélvédő: leesőzöm;
szerelem: vándornév,
névvándorlás évada,
becézés a felülmúlásban;
élet halállal jár haza,
halálnak egy élet kevés.
Szív: - kívül-belül ugyanaz,
kéregbe vésve magába szív -,
nagy feneket kerítettél.
Kelt, mint fent. Madarak.

A nappal, idekívánkozik
a zárójeles Schlosszer-láb
Isten csak luftot rúg.
Hallgatok. Ha a csöndnek
himnusz az ára, (használattól
"feslik fel", fényesedik törvényben
a múlt) himnuszok tartják
némaságban a stadionokat.
Hát csöndelltessék! Míg
ember él, hazája: névközelben.
Szívtől köldök-csonkig
sínpár: varrat-nyomat,
száj sebese piros hév; bemondod
- mit álommal kijelent a szem
nem testre tartozik - a vak állomásokat.
Párizs, Berlin, Moszkva
s nem annyira a Balkán miatt:
gerlék a városok porrongyai,
emberi ürülékbe csillagot lép,
barnából is felragyogtat.

Folyók a tenger epigonjai,
különben mit keresne
ellentengernagy-hullám
a budai vár alatt?
Fogékony a testből lett
Biblia-szappan, iszonyú
az efféle kíváncsiság,
part-rúd közé fogott lóerő,
örvény-hüvely, színt valló
kadéttőrben mélyedő
vércsatornás gondolatjel,
parton heverő, homokba ájult
nyelvet öltő bakancs;
hunyorog, pillantást viszonozva,
élőnek megtartva, parázsló
fókuszig tekert szemüveg;
amitől torzabb, gyúlékonyabb az ország.
Névházasságot kötünk, -
(történelmünknek így aligha
lehet vége!) Templomok
szegénynek egyáltalán nem
szegény mikiegereit
mutogatják város szerte...
Név-mással kapcsolatunknak
is vége! Ki rágódik ezen,
azt sem tudom, agyam légy-
beköpte karfiol, lebeg a vízen,
eszem játssza, érez érzés,
újság mögé bújok hajóéllel;
másnapos szakáll - ezer
rozsdás vasmacska páráll;
minden ideköt, megöl a szégyen,
már tudom: lélegzet-vissza-
fojtva figyelem, (lélegzetemmel
még megölnélek) - gazember vagyok;
saját hullámmal is beérem.

Kiderült
- Dániából érkezett bála -
halott holmija esett rám.
Szellemét
körvonalamon
- tûszúrás, láthatatlan férc -
elektromossággal
érzékeltette.
Azóta lélegezni,
mozdulni is alig merek.
Isteneket kifosztó
zsebes arc,
tükör-ezüst.
Köztünk feszengő,
megcsörrenő árny.

Nem estem fejre, sajnos,
a vízre - kantáros H2O-s
metafora - rossz napok járnak.

A halál csak akkor csalódás,
ha nem eléggé körül-
tekintően készítik elő
s vissza kell jönni valamiért...

Jön a vihar, száraz víz:
egyszerre hull s esik,
káprázatos jégeső.
Fejemen - légből kapott
gyerekkor: könyv.
Szemem előtt - alma
az almához: távcsöves
Tell, a fény benyilall,
befogad célkereszt,
nem titkolom undoromat;
meggyûlik bajom a sötéttel.
Jó az, ha van fa, tó
s körülötte hegyek.

Dunából kifogott palack
üvegvisszaváltóban ducorgó
üzenet: miért utaztam volna -
volt kenyerem s borom - Szárszóra?

Ahonnan üzenni lehet,
semmiképp nem pokol.
Van is annál jobb, mint
egy hazai, de biztonságos
megalázás? Elszámolsz
olykor százig, minden
álom szörnyû, hát még
a boldog álom! Gyerekhez
szólsz, anyja válaszol;
nemtelenné tesz az ön-
vád. Keserû vagy, idő-tér
nyálban összehuppan.
Önrabláshoz pikoló bokafixes
sörzokni. Papucsférj-nyelv
párja, summázod; étel,
ital visszajár, félúton.
Vérhólyag a száj bóbitája.
S mert úgy igaz, elérzékenyülsz.
Végül is nincs erőszakosabb
és önzőbb, mint a szeretet.
Fényre könny: valódi
aranymosó. Ismerős,
anyáskodó ébredéskor
a hang: sírj csak, ostoba,
addig se kövesedik szemed!

Hajnal: cirpelők
vörös mértana, habzó
téglalap közt ébredés;
csúsznám, jeges út,
illumináltan hason, haza;
eres, grafitos érintés,
lábkörző: beleélem magam:
csecsemőt ábrázol, arcom
ráncolja kövér idoma,
s mert beleélem magam,
gyûröm, simítom; emlőjén,
kiskorú érzés; amikor a mama...
de hát a "költészet maga"
engem sem érdekel,
a rímnek mint a pénznek
helye van s nem szaga;
szeretem, ha próbára tesznek;
fején igaz út, bogárhátú,
fésûs - száj: hányós - kontyos
pótkerék, (itt volt az, hogy
megállt félúton az ész!)
föld után sóvárgó
szikes csokornyakkendő;
test tócsái, kikerülni,
önnön súlyától, köldök-
cseppet érve: öreg-emlő.
Nyakon, vállon, ízetlen
nyelv, piros helyiérdekû;
hullámsávot vált, hull
rádióra nedves fehérnemû.

Mi az, na! Arc kötél-
húzása. Feszül, holott
hőkölni, elhajolni sincs
hova. Fáradt tükörbéli
kép; száj körül bevág,
ráncra ránc, édes meg-
maradás, rejtett indíték;
ki még szeretőddel
sose szakítottál; lesz-e
hozzád a sors kegyes,
egész lényeddel figyelő
kezdemény. Mosoly: arc-
rándulással. És lám, lám
mivé lesz az éj, rábír
és meghazudtol. Már nem
a nő, kínban cinkosom,
kegyetlenségben társam,
ki sorsán könnyítve
ölelve lopja a távolságot.
Múltból visszahívható
gyönyör, kéjben el
nem törölhető halál-
büntetés. Eltévedtem, de
jönnöd kell utánam!

Ha lehallgatom
- beszélőfél -,
ki is hallgatom. -
Partok közé zárt
pára-boltíves
vízi kolostor,
vészjós, átszellemült
hullám-csuha;
háló-szó-rács,
fénydörzsölt hal,
szinte hihetetlen:
ragyog, holott
nincs szerelemmel
besózva, hiába tapad
rá az ég; asztal-
láb diadalkapu;
mit mondasz: csak
figyelmeztetőleg
bök bokán?, rab,
őr história, szökni
se több, maradni se
különösebb érdem. -
Isteneivel, háborúival,
lyukas zsebû felhőivel,
átadó igéstől a világ,
csak volna valaki, aki
Nappal feketézne!

Hajnal lehetne már, -
láthatnám végre szép
petrezselyem-fátylas
szemita arcát, ha az erdő
párás leheletével nem
homályosítaná el az eget.
Amúgy érdektelenek a részletek!
Felkér a nap - miért
csapnám nyárnak a szelet?
Örvény: folyó hölgyválasza;
hagyd, hogy mindenütt
keresselek! Gőzölög
a táj egytál völgye, -
Noé hajszorítónak kapta
a szivárványt, én rizs-
szem esőt piszkálgatok
vele. Se lakoma, se tánc,
halottaktól kosarat
kapnak a gyökerek; anti-
szemita, Saulusom az, aki
"zsidó" és hitetlenségéért is
gyûlölni tudja magát;
tenmagadnak ebből, barátodból,
mennyit szeretnél? Lényeges:
mielőtt végleg hátat
fordítok a Damaszkuszi
útnak, tudnom kell Mózes-
emléktáblához az utat;
jövőbe érces múlt vezet,
s ha törvénytelen, törvény-
telen; Istent leplezem le.

Vízben - haver-locska:
más-kép sem lehet -
sosem szorongok.

Feljön konzervatív
házastársunk a nap,
s a világ csupa magázás.

Csőre háromszög csattogtatásával kérkedve
ki tudja hány ölnyit vesz föl
s vesz el hangtávolságunkból a madár.

Világtalan hitviták,
háborúban röpködő szilánk a szó,
valakit mindig szíven ér.

Ülök, véres, elégedett
sugár-mosoly, meder fölé
behajló fa-tér; elfajult öröm,

magam alatt is itt lehetek.
Hagyd meg, mi osztatlanul
Övé: a mindennapi eget.

Óvszer-bongó, ki állíthatna
mást, folyamatos a függő-
leges kalligrafikus írás;
megnézheted, vagy nézze meg
a gyerek; ige nem maradhat
beváltatlan. Holtpont-ondó.
Mire valók az istenek? Valaki -
szakadt gumi: bugyi-szerpentin,
cérnát, sárkányt elereszt; -
testek álarcos farsangolója,
földrészeket összefogó csoda-
ragasztó; ég üde foltja, ki a névtelent is
könnyek között megnevetteted.

Parlamentnél érem el
a Dunát, hatevezős
bocskai-kabát lebeg
a vízen, örvényhez kap,
szívlüktetést észlel
a sirály, torpanok,
ki mondta, hogy ezzel
vége? Fényt nyel el
hátam mögött a Fehér
Ház, grízes-hangyát
esőn kívül ki kér
ebédre? Húzódom, érek
a híd alá; szabad vagyok,
mióta csak klausztrofóbiás
emlékkel megszülettem;
moccan a csend, horgász
fogja két kézzel peca-
botját, kérdése nincs,
hagyja, leüljek mellé,
hallgatásával kiegyezem.

Tompán döng sugaras
koponya kaptafa. Ez
az arc - fûvel, fa-
levéllel fényesített
páratlan cipő - kell
nekem4 Szilveszteri
szerencsepénz, tejjel
illatos olajjal föl-
rgasztott lóherés
uborka. Muszáj, hogy
az árnyak közt
végra rád találjak!
Légy, ami egyébként
is volnál: haramia.
enyém a vár, még ha
a homokozónál vissza-
fordíthatatlan ki is
zsbelnek. Nyelved
kaktusz, ritka virája
a szó, dugd ki; ujjad
elakadt mellkas golyón
rég megfeledkezett
kézi számlálásról.Valaki
- kapellije magosan
a horizonton - vigyázzba
szólítja a libanoni
cédrusokat, magától
halkul le a föld, éveid
számát - sírok közti
számháború - sokallja.
A scönd, csönd, benn
felejted magadat
a titokban, Helyes, ha szád
körül ácskapocs-ránc van.

Szellemidézéssel, szeles
tértáncoltatással kezdi
hidegtől elszokott őszi
didergését a most, ki tudja
milyen évre hallgató
Néphadsereg utca, ahol
többnyire álmából nem
ébred, riad hajnalonként
az ember. Sugaras légihíd,
kulcslyuk-sikoly, fülét
fogva Much érkezik. De
a csönd, legyen elég, foglalt.
Bennfelejtesz valakit
a titokban. Helyes, ha szád
körül ácskapocs-ránc van.
Ládával szállítómunkás
zörög, villamos baktat,
nyálkás úttesten reflektor:
begyulladt foggyökér,
minisztert kísérő rendőr-
autó surran; fenekesedik,
aranytöltéses nadrágfolt
Ócskáséknál falon az üresen
maradt képkeret. Állok a
Luxorban: nem az, hogy a költő,
a költészet éhezik
barátom, az a baj! Rágondolok
s keserût nyelek, de máris
kockacukorral - ki ne
emlékeznék rá: Kassák kövesíti
fúgái közé friss kávét
csurgatva, szurkot színlelve
valami kopást éleiken
szemléltethető kubista-
formának. Száll a füst,
kilógja magát rajtam a vándor-
motívumos Jékely-kabát;
háborús Dél, erdőben, naponta
kémlelem így az eget: nap,
hold, vaddisznó-orr, felhők
zümmögő makkja, lopakodó földi
légész, bélpoklos radar-stüszi.

Piszkosan raktározták el
szótárakban a szavakat.
Bugyogó: boríték szélen enyv,
vérem bolondja az a bolha...
Föladom! Érzéseimre, asszonyom,
világot bízni, nemes lélekre
vall, de hogy mondat, verssor
könnyebb idézhetőség miatt
rímmel rándíttassék össze? Miért,
kérdezem, miért? Hogy utóbb
szellemi komornyikommal
kísértessem ki életem
hatása alá került, sorsomon
időző, magáról megfeledkezőt?
Árnnyal kilengő, amatőr idő-
mérő az ég. Emlékezzék pesti
útjainkra. Feküdt part lépcsőjén
hullámpapírba burkolódzva
egy alak, lábfején - így szokták
vagy nem szokták ültetésre
előkészíteni a fát - gyökér
helyett gesztenyefoltos fagy-
sebforradás; ma sem tudom, volt-e
benne káromkodás, tolvajnyelvünkhöz jól
jött némi mutogatás;
rongyaiból - minek magyarázzam -
hagyma-sejtelméből kirajzolódó
Brâncuºi-torzó, könnyező rügy-Mária;
iszonytató papundekli-lét, véres
bugyogója villant elő; nincs
ilyesmire hiteles fordítás,
falat kenyérre cserélte volna
mindenét; nos, láthatja, elég
romlatag világ, testi penész:
kerge bársonynadrág-gomba;
emlegetni is kár kiért.
Csuklik hús az ölben.

Helyes-e az, ha az asztalra
kikészített hatlövetû
- ravasz-kakas-pontos-vessző -
csőre töltött sors-vezető,
életednek hírmondója,
karod, ahogy illik, fönn,
nadrágod: van rá gondja,
hogy ne legyen tisztázható
körülmény; hát nem furcsa: Õ.
Õ, vagy te, végképp! Forgandó
a vak szerencse, és szét-
válással kezdődik a bejutás,
szánja is magát, mi osztatlan
több, holott nincs célja,
mégis célban van, és tart, össze-
tart, ahogy már nem lehet.
Rostban sima altesti dadogás.

Azok a bizonyos szerepcserék...
Víz felejtve memorizál.
Végigkerekezted partig a nyárfa
övezte utat. Csapda, óbégatok, akkor
még csapózáras csomagtartó,
(húsnak sose tudtam ellenállni!)
volt előttem néhány kör,
gödrökre és pocsolyákra épült
forgószínpad, föl-le pedálon
az izom-vitorlától megfeszülő
láb. Véres, iker-maszkos-térd.
Így-úgy, aztán sehogy! Címzetes
gödör, téliesített visszhangos
hegy; érkezünk, így is, úgy is
negyven nap. Negyven napig eső.
Felismerem. - Állsz roggyant, nyitott
szekrény előtt, bordáira hullt
bárka, függnek, összekoccannak
a csupasz ruhafogasok. Sose
felejtem, újságpapírba csavart
film, loknis haj, füstbomba, ömlik
belőle a spré. Vizet nem lehet
megtartani, tengert tudó testeddel
nem folytatódik, kifejeződik a világ.

Rüggyel
vízhólyagos ujjal bíbelődni;
ez lehetne még.

Talpam alatt gyûrődik a fa,
megfeneklik kérgen a szív.

Madárrá vált,
felvágatlan nyelvû fakír,
akinek tél óta
nem szólnak vissza a gyökerek.

Állok, hiúsággal megvert,
városok zajától távol
egy hatalmas fa tetején,
lábam, kezem zsibbad.
Ráuntam már
a szerelemmel permetezett
húsos, férges mirigy-almákra.

Feljöttem ide,
ahol égnek hála, még
az Isten is gondolati hajléktalan,
s hogy lejövök-e
valaha, nem fontos.
Világ őstermelője a gerinc.

Előbb a háttal ülők
- fenekek archívuma -
majd előlről a film
szerûen megeresztett
negatív-kockás hasak
- nincs előhívható arc -
sûrûjében kerestelek,
majd ültem - szinkron-
tolmács-szél - satrafák
közt egy eldugott
városligeti padon;
mit mondjak: soha még
ilyen ősz! Fagy próbál ki
néhány idény előtti
formát, valaha mind
mókás, hasalji csepp-
kövesítő, ma inkább csak
fiúbábura sóvárgó
kopott vendéghajat
kínáló lábközvetítő.
Mégis, amikor jössz,
lobogó hajjal érkezel,
arcot cserélve tûnnek el,
szemcsés por gyûl köréd.

Orral lefelé zuhanva
kettészelt citromként,
hegypúphoz közeledve
savanyítja légterét
a repülő. Sampontól
csilló, szálaira bomló
szénsav sistergéssel
tapad jeges ablakaihoz
a haj. Borzong a hegyre
látó: bütyköt védő gumi,
csúcson gyûrûsödő szem,
vulkántól, földrengéstől óvó
tekintet. Magad sem tudod
hova légy! Kifosztott
irattár-ország, antenna-
gémkapocs, halál lopásaihoz
hőtéglás ujj falaz. Száll
a por, futtatja bőrön magát
az undor, emlő biccen,
összekoccan, hidegrázás,
zsibbadó húskockára szakad
fogásban a kéz. Születés
előtt, árvaság csúcsán,
mikor a világot bentről
kiokoskodtad! Isten össze-
gyûrt, de évszakaival
megbánt, kisimított
szerelmetes fogalmazványa
valamennyi part két oldalát
lombbal beborító fa. És
semmi halandzsa. Kihûl
a fény poszka teste. Penészes
ég, ejtőernyős laska.
Fájdalomtól meggyötört,
papírhajtogatásos arc. Akár-
hogy is, úgy tûnik, nem vált
be a világ. S míg körbejár
csorba gyógyszertári pohár,
ujjak ragacsos holtpontja.
Fejed, ha majd már nem fáj,
lesz-e cél ily egyértelmû?
Bekapsz hát egy fránya
pirulát, végigszövegeli
torkod, megrémiszt a ragyogás,
átüt bőrödön csontod.

Ha jó neki, hát maradjon!
Feje nyomát őrizze meg
a párna, de szarvazza is föl
két csücskével, saját
magával csalja meg álma,
de nevetséges ne legyen,
egész lényét kitöltő hûséggel
üljön csak-fejkendős
vörös kánya,  s más dolga se
legyen e világvégi ágyszélen.

Idom: kopírozás közben:
fenekek körvonala
rajzolódik ki a homályból.
A súlyban, ha volna is
miért, hiába mosakodna
a szépség, értelmedért
csak álmot adna cserébe.
Mégis, hegyre föl ész-
járásomhoz vagy közel,
fekszünk a fûre (ez az
a pillanat, amikor más
irányba fordul az ölelés)
körön kívül kerül az ész,
s a rés, belegabalyodsz...
Rúthoz lelassulunk,
felgyorsulunk a szépre.
Szabad nem szabad,
hegykeringő: kosarat ad
a szem: hasaalji imától
kiszőrösödő comb-tenyér.

A hétfejû kaptafa-sárkány
körül mindenféle nyelven
hallgatnak a cipők, ezt
Garay úr, költő nevére
igen büszke, Práter utcai
cipész vallotta, akihez
ki tudja hányszor és
milyen ürüggyel vittem
meséből kikopott "Pálma"
boltív-sarkú, formájára
alig emlékeztető, úttól
kezes, nyelv és pertli
feszességét lépteimben
nyomatékkal, anapesztussal
megőrző, talpán össze-vissza-
firkált topánkámat.

Test árvája
ruhatári anyajegy
kikérem magamnak
szőrmegallér
hungarocell méhlepénnyel
jöttem a világra
véres körszínház
nem erről volt szó
neonvonalas kottatartó
toalett-tükör
s a szünetben
az illuminált
öregedő színész, színésznő
arcátlan lapoz
sapkás kottafejek közt
kéregető vizeldék.

Hallgatni katonadolog
de egyszer majd levált
s végleg kisétál őrház orrodból a levegő
mert a háborúk csak abbamaradnak
és nincs testi leszerelés!

Fekszel a vízen

köldököd sugárpontján próbál
körzőnyílást fölvenni a nap
- részből az egész
sajt-szelet-szemérem -
épp annyit oszt rám a pillanat
fekszem és fordulok
doboztető a hasadon
kotyog az ûr párolog
mindent jelenidőben lát a víz
Fiúnk kiabál a csúszdán
napos fenekétől
ragyogóbb a folyó.

A veréb tipikusan pesti,
a stólás vénasszony galamb
városban is megmaradt
vidéki madárnak. De mit szól
ehhez Tandori? Előbb volt a híd,
és eszköze: megáll félúton
a sikló, mint írtam:
kicsúszó logarléc-Dunával.
Valami történt jó Budán,
török, német ezzel nem számolt,
de még a halk szavú Virág Benedek sem.
Látom, amint jön haza a feleségem
a tömegben, imbolygó kalapbója.
Ülök, állok, elzsibbadok,
fényből kifogyhatatan fecskendő-alagút.

Téged a Gellérthegy
Athénra emlékeztetett.
Léptél-e súlytalan holdra
a folyóban? És Róma? - Arc Nérója a vér
magára gyújtja az eget.
Szempillavonással közelebb
naponta bezárattatja magát,
ezért minden álom börtönviselt álom
reggelig, hogy utána ismét,
újra elölről kezdhessen mindent.
De a szavakban nincs közvetlen életveszély.
Barátom voltál s az vagy-e még?
Írj, ne bolondozz: Jorgosz Rumelisz.

Alulról sokkal egyszerûbb,
ül a parton, mi mást tehetne,
kérdőre vont horgász?
Kondenzcsík, éghez kötött
hivatali toll, semmi packázás,
kézhez kapja, mit hiányzó
napjai miatt megérdemel:
fizetési szalag, silabizálhatja
most föntről a Dunát,
mellkasán biztonsági
öv, ferde törtjel,
nap, hold közt osztódva,
embernek lenni -
homlokránc regisztrálja
a hajból tekercselt
elektromos hullámokat.
Leszáll a gép, s ha
van hova haza menni,
a végtelen sem végtelen.

Se Pest se Buda,
tükör-margó, érthetetlen
szövegelés. Érdemes
lenne itt megállni:
költészet előzi meg
a tudást, szemközt
panelház-sor, hagytam volna
magam beskatulyázni?
Fa mögül csendben
ügyetlen hittérítő.
Bibliába szorított
üveges ujj, sóhajjal
kitöltött élőpapír,
háta mögött porba hullt
réteges ellenállás; föl-
veszem, nem vagyok kitiltva
belőle: "Ó- és Új" - köze,
hagyjuk, mutatok rá,
szem-cím, tükör-margó,
víz lát, vagyis itt vagyok,
faragatlan semmikép!

A víz másodpercre is...
Fifikás lakáscserék. Még
gyerekkor, alvó szobáből kipattanó
labda-forma parketta,
egykapus játék.

Mindenkit verssel követtem,
mindent elkövettem a verssel,
de egy falban maradt szöghelyre
- mögöttem néhány halállal -
milyen képpel felelhetnék?

Part zsinórpadlása
megcsalom magam
nem mer lámpalázas
gondolataimmal az álo
szemem függönye elé állni.

Levegőbe beszélő tenyerek.
Áll két néma lány a villamoson
és látszólag rajtam derül.
Ki eleddig folyton némaságra vágytam,
most szólnék, de nem lehet.
"A tett halála-e az okoskodás" ott,
hol ölelő mozdulat tart távol magától?
Ilyesfélén morfondíroztam,
mikor a villamos hirtelen megállt
és zuhantunk. Én közéjük,
ők szavaimba kapaszkodva.

Amikor fölém hajoltál
nyakláncról rámzuhanó kereszttel
még nem tudtam hogy megváltód leszek
hogy arcom sziklája nélkül
melled tátongó sírgödör
s ahogy a két has lassú
hasonulásban elgörög
gyerek-angyalt álmodik a gyönyör

Ezt csak a part zárójele közt: -
ki gerincünket úszás közben
egy vélt pályaszakasz
szaggatott vonalának látja
és úgy ugrik közénk,
neki se lesz könnyû, ha
gerincét a meder hiányzó
tartozékaként emlegetik!
Lélegzünk, tetőt adunk a légnek.
Összenéznek a hullámok,
magát látja benned a folyó.

Eső: égi vízum
meghívásos folyó
arcodnak ablak
ez kellett még
s a fényképezőgép
ahol lakom
fényt nem kaphat ablakom
utolsó negatívkocka benne
s az Istennek előhívni
semmi kedve

Kilép az útra
lámpa leég a napon
fény derül a fényre
fejében meg nem írt verssel legyőzhetetlen.

S ahogy a  holdnak fénye,
víznek árnéka nincsen;
s hogy minél inkább van
ott van, hol nincs: az Isten.

Vallásalapító sóhajtásommal
meg nem remegtetem
e fûre épülő kéttornyú csigaktedrálist.
Harangkötél, árnyékkörmenet.
Utoléri magát a dolgos óramutató.
Lépek, egy gödörbe lépek -
bevallom csontos ingóságom,
de te vétlen vagy. Ha valakinek,
ki már előtte nem volt
véletlenül ejted ki nevét
testedtől foszt meg
és nem a találkozástól.

arcátlan sötét
mit fényigével
saját legendája teremt meg

hanggá fokozta
fizikádat a kő
s miként a százujjú-buddha eső
belefeledkezve önmagába
árnyékomat hallgatom

mert csak a súlyától
megszabadult léleknek
lehet ilyen természetes
közelségben az ég

árnyéktér
csak a hang körvonala
levegővé fogy az ébrenlét

vigyázva lélegzel
hogy ejtőernyős tekinteted
e hazára ébresztő zuhanást el nem vétse

Tetten ért egy pillanat-
ra órát tartó szemed
s mint gyökér a visszaérző leveleknek
árnyékodnak színhelyt ad a nap
csak emlékezetből érthető meg a fény