Labancz Gyulát más kontextusban kellene említeni, annyira elüt költészete a hagyományostól. Versei rövidek, aforisztikusak, sőt, sokszor csak jelzésszerűek, nehezen megfejthetők. Eszközeit éppúgy jellemzi a minden bevett eljárástól való tartózkodás, mint a saját a redukció után előálló módszer végleges alkalmazása. Gondolunk itt a kihagyásos „technikára”, bizarrságba hajló képzettársításokra (hernyó-hősugárzó; hátgerinc-gyantás vonó; ízületes lángtenyér), mondatfunkcióiban szintagmák, sőt, szavak alkalmazására.

A módszer következtében megnövekszik az egyes szavak, szókapcsolatok súlya, szerepe. A szavak értékének fölfokozásában kulcsszerepet kap a képiesség, mindenekelőtt a metafora. Maga a metaforaszerkezet is legtömörebb formájában fordul elő: olykor egyetlen szóba sűrűsödik össze; így születtek ilyen szellemes, gazdag jelentésű összetételek: lázvirág; fénygótika; kutyaorr-konnektor; préselt-hangszirom; metacsönd. – Mindent összevetve: szimpatikus törekvések ezek, magasra kell értékelni az újító keresést, csupán az öncélú túlhajtásoktól óvjuk a költőt.

Az alanyiságot szinte teljesen kiiktató objektív lírát teremtett Labancz Gyula. Ez a képi-tárgyias, de mindenkor elvontságra hajló költészet filozofikus tartalmak megfogalmazására tette őt képessé. Legfőbb témája – igazi metafizikus probléma – a halál, de ez csak fonákja annak, amit létezésnek hívunk. Labancz Gyulánál a létezés is metafizikai állapot, ezért méri egymáson a létezést és a halált. Ezt a felettébb elvont kérdést tudja élő költészete elővarázsolni. A legsikerültebbnek a kötet utolsó ciklusát ítéljük, itt ugyanis az egyes versek lekötetlen vegyértékét hibátlan kötésbe rendezi a ciklus utaló- és hívó-szórendszere. Ilyen kulcsszavak: helyszín; fény; idő; Isten; csönd; halál; árnyék; hit; magány; hang; ige; hiány stb. Nemegyszer elvont szavak ezek (melyik szó nem elvont önmagában?), de épp a költészet grammatikájának feladata mindebből érzékletes egyszeriséget teremteni.

Labancz Gyulának ez az akrobatamutatvány sikerült.