Hely, idő, fény, árnyék, arc, képmás, hang, csönd, közel, távol, asszony, férfi, víz, föld – könnyen redukálni lehet Labancz Gyula költészetét legfontosabb elemeire, ugyanúgy, ahogy ő teszi ezt a valósággal. Valószínűleg azért cselekszik így, mert számára ez utóbbi csak igen szikár filozófiájú költészete szempontjából szükséges ahhoz, hogy metafóráit és jelképeit lugassá növessze („metafórák hűs lugasában / húzódik meg a költő...”) – a líra pedig azért fontos, mert – valamiféle telefon-köldökzsinórral – az elvonthoz kapcsolja az embert; ahogy az kisejthető vagy kifejthető a Hölderlin a telefonnál című verséből („végtére is a líra Istenhez kapcsol / miért várnál a megszólításig”). A Szüntelen képmás című verskötet szerzőjét láthatóan az ősi dialektikának az a problémája izgatja, hogy miként lehetne egyszerre állandóságában és változásában megragadni a világot, s tudva jól, hogy ez csak filozófiailag lehetséges, a költészetet bölcsészettani axiómákra egyszerűsíti: „csönd az ami önmagát jelenti”, „az idő elcsempészi a teret”, „a gondolkodás tisztasága a hit”,stb. Minthogy pedig gondolatainak végpontja mégis az állandó változás a bizonytalanság – legfontosabb jelképe a „szüntelen képmást csengő folyó”, mely azonban Dániel II. tanúsága szerint „történetet nem ad”.

Ez a szorongató bizonytalanság érződik jónéhány versében, például a Három föladatlan levél második tételében. („Olyan volt ez a szerelem / mint a pályaudvaron, / vonaton, két utazó / egyik jön a másik elmegy / Nem tudni / te jöttél vagy én mentem el”); vagy Az „én” furcsa alibijében: „miről azt hittem: én / csak véletlen tudásom / egymástól hallott / történetben...”. Ezért kapaszkodik a költészetbe, kötete kezdő és záróverse – anélkül, hogy valamiféle feloldást jelentene – ezért ars poetica. Egyik megfogalmazása szerint „a költészet testetlen emlékezés”, amely az eszmélet előtti korszakot próbálja felidézni (Három föladatlan levél), a másik szerint: „ha félelem a költészet alapja / és a csönd képei / a hangtól láthatóak / vers csak fokozza a hiányt.” A hiány mibenlétének megállapítására azonban Labancz sem vállalkozik, körüljárja, célozgat rá, ám definiálni nem tudja. Legtisztábban – úgy látszik – a Most következik című versében fogalmazza meg: „tested sincs / célod van csak / sorsod sincs / csak helyed / a tényük benned / valóra válik / csak ők vannak már / te nem vagy - / s most következik / életed.” Labancz dilemmája véleményem szerint az, hogy – mint írja – „Emberhez méltatlan a halál”, ugyanakkor a költészet – hogy „megtisztítsa” – miszticizálni, anyagtalanítani akarja, jól tudva azonban, hogy az anyag halála az anyagtalanság. Történet a közérzethez című verse erről árulkodik: „csak a halál gondolatából / építkező metacsönd / tarthat a dolgok közelében”.

Semmi sem áll tőlem távolabb mint az, hogy Labancz Gyula világát bíráljam, hogy ellenérvekkel bizonyítsam: az élet gondolatának kell a dolgok közelében tartania az embert, mert ez utóbbi ugyanolyan gondolati banalitás, mint a föntebb idézett. Költőnket nem az élet érdekli, hanem a lét, nem a folyó, hanem annak tükörképe: mindaz, ami ürügy lehet a filozófikus meditációra. Jellemző költői képe: „az értelem kagyló árvasága” – az önmagába záruló gondolkodásé. Azt sem akarom különösképp taglalni, hogy ellentét-párjai és a köztük levő, olykor már-már automatikus kapcsolat – mint gondolati és költői lelemény – nem teljesen ismeretlen, egyéni, hanem már kitalált, s néha olyannyira elkoptatott, mint a sínpár amelyet József Attila óta a költők igencsak igénybe vettek, mint metafórát. Labancz Gyula költészetében azt tartom legfőbb költői hibának, hogy világát sokszor nem öntörvényei szerint építi. Az az érzése támad az olvasónak, mintha a szürke terméskövek közé egy-egy márvány vagy éppen műmárvány-tömb is kerülne. Kigondolod című verse jó példa erre: „Kigondolod / a rügyeket / gyűlnek szemedbe / virágok” kezdi, de így folytatja „tested / eleven vitrin ...”;s hiába zárul ismét önanyagú képpel a költemény („Kézbe veszed / elolvad a jég / visszakapja lényegét”) – meg van bontva egysége. A vékonyka kötetnek vannak költői tévedési is, például a rímesnek szánt Öt etüd, igen sok benne a nyelvi zavarosság („tetten ért ez pillanatra / órát tartó szemed”) és képi zavar, túlbonyolultság („képtartó szemeiben még / ugyanaz az ölelés gondolata függött / mint éjjel / a félelmében mezítlábas nesznek / egy szerelmespár ajándékozott”).

Labancz Gyulának – részben ugyanezeket a verseket is tartalmazó – kötete jelent már meg négy éve a Magyar Műhely gondozásában. A honi kritika akkori hallgatása nem tett jót a költőnek, aki még mindig nem mérte föl saját lehetőségeit. Igaz, nehéz is szembenézni azzal, hogy csupán olyasfajta költészetet tud teremteni, amelyet 1972-ben Oravecz Imre létrehozott a Héjban, s amelynek nemcsak be-, de lezártsága is világosan megmutatkozott azóta.

Ahhoz – példázza a nemzedéktárs útja is -, hogy valaki kitörjön, úgy látszik, előbb be kell zárkóznia a héjba. Mint Labancz árvaságos kagylójába az értelem. De mi a kiút, ha a kagylóhéj is önmaga?