Csend, láng, Isten, árnyék, fa, folyó – megbízható szavai a költészetnek. Kerekedhet is belőlük olcsó összhangzattan, míves semmitmondás, hamis nosztalgia. Labancz Gyula azonban világot teremt ezekből a szavakból, pontosabban szólva megteremti a világmindenséget.

Hat vékony füzet – együttesen tennének ki egy vastagabb kötetet. S mégis: időrendben újra-újra olvasva őket, kibontakozik bennünk az egész történet. Az első, a Magyar Műhely köntösében, maga az őslét, nehéz, majdhogynem lehetetlen elemző munkára kényszerítve arisztotelészi világra nevelt lényünk. A második kötetben megkezdődik az ősvilág feltárása, az előzőből átemelt versek közé már egy másfajta – noha még mindig végtelenül szűkszavú, magábaforduló – költészet friss levegője áramlik. A harmadikban befejeződik a maga alkotta hagyomány feldolgozása; az egymás szavaiból építkező versek szövedéke mint egy értelmező szótár jelenik meg az életműben.

Itt érkeztünk el egyfajta cezúrához. A korábbi versek mitologikus világa megmarad, de szerves folytatásaként egyre nagyobb „világgal-teli szem” által befogott tér, megjelenik a napról napra múló idő számtalan apró, tragikus öröme, gyönyörű tragédiája, azaz a jelen (feleség, gyerek, író-, költőtársak... Formailag egyre hosszabbak a versek, a költő egyre nagyobb intenzitással, reménnyel, félelemmel keresi a kimondhatatlan kimondására alkalmas szavakat, egyre mélyebbről hozza világosságra a mindenkiben meglévő, de hozzáférhetetlen tudást. Aki ezt nem találja meg, elpusztul. Mert mi más lehetne az élet ilyen megszállott kutatása, mintsem a halál faggatása. A jelenkori embernek is csak egy reménye lehet: helyreállítani az élet és a halál megbomlott kapcsolatát, egyre tágítani, többirányúvá tenni a közöttük lévő ösvény kényszerítően szűk keresztmetszetét.

Erre (ebben az – akár tetszik, akár nem – posztmodern korban) már csak a költő képes a maga szükség teremtette kizárólagosságával. Ezt bizonyítandó citálhatnánk is sorokat legújabb kötetéből: a „vers a költő halálból létbe látogatható kapucédulája” és „minden jó verssel Isten önmagát ismétli”, csakhogy ezeknek így, kiragadva, semmi értelme nincs. Aforizmák. Még az egyes versek önmagukban sem hordozzák, azt a teljességet, a teljességnek azt a sűrűségét, mely a kötet olvasásakor körülvesz bennünket. Pedig éppen ez a harmónia (láng-árnyék, fű-csiga, örvény-esőcsepp, arc-folyó, part-fa) az, amely a megváltást hordozza életre-halálra.

Labancz Gyula élő mitológiát teremtett itt, a XX. század végén. Hasonlíthatatlanul, szinte zavarbaejtően eredeti költészete az irodalom egyik legizgalmasabb személyévé teszi. Metaforáiban, metafora-rendszereiben a tárgyak, fogalmak a „minden egy” paradicsomi állapotába kerülnek.

Hamvas Béla Hölderlint tartotta az első poeta sacernek, aki a földi világot egy felsőbb világgal összekapcsolja. Labancz Gyula első könyvének első szava: Hölderlin. Ez lehet véletlen. És biztos, hogy nem véletlen.

Most megjelent a hatodik kötete. A benne található bántóan sok sajtóhiba felhánytorgatása talán csak szőrszálhasogatásnak tűnne, azonban az ünnep fényét semmiképpen ne homályosítsa be most.