Lehet makacsul őrizni valamit akkor is, ha a pillanatról egyre újabb pillanathoz érkező folyamatosságot éljük. Sőt, ami ilyenkor a miénk marad, gazdagabbá tesz, mint bármi megnevezhető tárgy, birtok, tulajdon – ez a „Szüntelen képmás”, ahogy Labancz Gyula az első kötetének címéül adta, efféle teljesség. Hanem hát van-e teljesség? Ugye, hogy nincsen legalábbis a tudatunk számára aligha. Elképzelhetjük talán; s helyette próbálhatunk valamit: specialisták lehetünk, hivatásosak egy-egy szakmában, dologban, „vonatkozásban”. De a folyamatosság keresője nem nyughatik ebbe. Töredékké teszi megint az összefüggést, mert nem akar színlelni, mímelni, álarcosdit játszani. Maradjon meg, mondja költőnk, akkor inkább csak annyi: mint fától fáig, a táv lélegzettől lélegzetig. A leghétköznapibb csoda, talán ki sem jelölhető a helye. De Labancz Gyula el tud ámulni rajta mindegyre, s mind érdekesebben, izgalmasabban, frissebben: és szól ez a második kötetben, eszközeiben erősödvén, ugyanolyan híven-törékenyen mégis, ahogy lélegzetnyi rövid verseivel amott korábban megszólalt. Ha verslélegzettől verslélegzettig a hűség útját akarta kijelölni, ez is sikerült neki.

Szép kötetet tartunk így hát kezünkben. Nemcsak a külalak tiszta, kifejező egyszerűségére gondolok, nem csupán erre a kavics-szerűségre; hanem a tagoláséra is, arra, hogy tulajdonképpen két ciklust elegendőnek érzett Labancz. Az első: „Mondatok a faluból”; s hogy mi ez a mese, részleteiben derül ki csak, ahogy gyepen lépdelhetünk át odarakosgatott kőlapok vezető útján. A másik egység ezt a feliratot kapta: „Azonosítások”, és I-től VI-ig terjed a „táblák” sora. Vagy mi egyebeké? Jelzések sorakozója, ám az ábrák nem egyszerű tájékozódást szolgálnak. Hanem elő- és utóidejűek. Szólnak olyanokhoz, akik rászorulnak a bizonytalanság tükörképmására, vigaszként; s másokhoz megint, akik tisztázták magukban pillanatnyi „állagukat”, és van erejük a részletezéshez, az önismeret újabb fokozataihoz. Nem mondhatjuk tehát, hogy Labancz Gyula kevesek költője volna. Művészetéhez mégis nehéz út vezet. Önmaga útját kínálja, a legőszintébben, semmire sem sandítva. Ezzel is hű maradt első kötetének szándékaihoz.

Szándékok vezetik-e azonban ezt a költőt? Vagy a kiszolgáltatottsága inkább? S abban a jó szabadságolásban, és abban a nehéz fegyelemben, ami a költészet, miféle arányban keverednek az ő legfontosabb benső összetevői? Labancz védtelensége bensőjéből fakad, ezért érzékeny a kultúra, a világhistória bonyolult alakjaira, vagy akár korunk művészetének ilyen lehetőségeire, melyeket egy-egy névvel is megjelölhetni vél. Pontossága mégsem innen eredeztethető; műveinek lényege nem az elágazások bősége; hanem akkor már talán inkább a „végső” azonosság, amely utalások útjait keresi, hogy álmagyarázatokkal önmagát feladnia színleg se kelljen. Vállal ezért olyasmit, amire a „Lélek önrablása” elnevezést adhatja ő maga, ekképp részletezvén egy négysorosban: „Mindenkivé kellene lennem / hogy csak magam lehessek - / árnyék a lélek önrablása...” A szavaknak „haladékot ad...”, de tud róla: „Van-e, lehet-e annál több / ha a remény mulandóságunk / ellenére is minket választ?” Erős vágy él benne az önmeghatározásra; emlékezet által felejtett ténynek is látja saját magát, s ez a kép egyrészt nem szellemesség, másfelől nem is kizárólagosság. Labancz a költészeti-tudati határjárások fegyelmezett gyakorlatozója. Ám nem szabad elhinnünk neki, hogy egyoldalúan vonzaná „az ismeretlen tartomány”, a szó és a lélek kalandja. Bizonyosságokról is tud, kapaszkodókkal is él, s magára a költészetre is ekképp támaszkodik. Íme, egy jellegzetes példa erre: „Arcomon könyv, tető a házon. / Kibontható-e nézése mögül az arc? / Réseken, szemem köré vetettem ki / éveim tégláit, s még be sem fejeződött / énem... építkezése / pillám rozsdás szögként / görbült bele minden új látványba”.

Labancz Gyula 1941-ben született, tehát már sokat élt. Versei nem párlatai az élményvilágnak, inkább a szűkszavú fegyelem példázatai. S ez a műfaj a megítélés fegyelmét is kívánja. Aligha foglalható össze tömörebben ez a költői tartás, mint a mondhatatlan keresése és megtalálása – kavicsként, mondtuk a kézben. A csiszolt felület mit őriz a görgeteg világból, kérdezhetnénk, s nem is alaptalanul, hiszen Labancz Gyula tájékozódásának egyik szellemi sarkpontja éppen József Attila. A maga módján jogos örökösnek kell tudnia magát, s hadd erősítsük is meg ebben – természetesen a pillanat adott körszeletén igaz ez, de költőnk igazságának mi sem felel meg jobban, mint a rövid táv, a kötet címében is jelzett szinte megfoghatatlan időmérték. Lélegzettől lélegzetig. Nem akar újító lenni ez a cím, ahogy az erős második kötet sem vívmányokra vadászik... Többet tesz ennél: folyamatosságot valósít meg. Biztosítékát jelzi a következő lépésnek, s nem ösztönzi kritikusát arra, hogy „várakozásoknak” adjon hangot, ígéretekre figyelmeztessen. Egy emberi élet – ennyi a lélegzetsor. S Labancz Gyula bizonyítja: konkrétan és elvontabban is lehet érthetően beszélni, s minden módon meg kell próbálni az igaz tapasztalat kimondását. Még ha ez lemondásokkal jár, akkor is. A többletet nekünk, olvasóknak kell a mű legjobb helyein megéreznünk. És lélegzetünkké tennünk. Amennyire ilyesmi lehetséges.