„Költészet?”, kérdezi a kötet élére emelt versének első szavával a költő, és mintha hangjában ott éreznénk a kétely és a hit kettősségét; a vállrándítást, de azt az örökös mozdulatot is, amellyel csak az igazán fontos dolgokat veszi kezébe az ember. A válaszként megadott „testetlen emlékezés”, fosztóképzőjével (máshol: időtlen, álmatlan, gazdátlan, egyetlen, szükségtelen személytelen, árnyéktalan, véletlen, arcátlan) előlegezi azt a „hiányt”, amely átszövi a versek anyagát, azok egyik építőeleme – ezzel a szóval zárja (mintegy „utóiratként”) kötetét a szerző, s éppen ezért a könyv letétele után az visszhangzik legerősebben az olvasókban is. A hiány költőjeként Pilinszkyt szoktuk emlegetni, és valóban, a Pilinszky-versek költői én-jének „vékonyka földi jelenléte” összecseng Labancz élményével („késhegynyi-léted elkopott”), s az élményt hordozó árnyék - motívum (Pilinszky: Apokrif: „Nincs semmije, árnyéka van”) nála is a legfontosabb közé tartozik („testét vesztett árnyék”, „Hang árnyéka a falon”, „árnyékomat is hagyva”, „bőrbekötött árnyék didereg”. A versidő általában Labancznál is az éjszaka és a hajnal, ő is egyfajta „királyi csönd” - ből építkezik, valamiféle mozdulatlan figyelem igézetében.

A Fölszabadul... című vers egyúttal az új költőgeneráció tagjai közül (az első kötetes) Tandori – Oravecz vonalhoz való közelebbi – távolabbi kapcsolódásra is felhívja a figyelmet. Tandori példája azonban, aki maga is Pilinszky nyomdokain indult, éppen azt igazolja, hogy mennyire nincs értelme egy-egy költői iskola túlhangsúlyozásának az indulásnál. (Ráadásul Labancz Gyula verseit a Magyar Műhely jelentette meg először Párizsban 1975-ben idő: személyi csönddel címmel, a Szüntelen képmás tehát, amely részben ennek anyaga, késés kétszeresen; a költő mindössze 3 évvel fiatalabb Tandorinál).