A modern magyar költészet gyakran veti fel a kérdést, alkalmasak-e a nyelv hagyományos kifejezőeszközei a kiismerhetetlen és zűrzavaros világ leírására. Labancz Gyula új, egyéni költői nyelv megteremtésével ad feleletet. Megcsendülő fehér illetve Megcsendülő fehér avagy Krúdy még egyszer átpörgeti a kalendáriumot című kötetei olyan verseket tartalmaznak, amelyekben a gondolat és az álom sajátos törvényei uralkodnak. Az emberi képzelet gyors villanásai, különös képzettársításai nehezen ragadhatók meg a nyelv szabályos rendszerével, a költő mégis kénytelen ehhez alkalmazkodni. „Az írás a gondolat sebességkorlátozása,” megköveteli, hogy megtalálja azokat az eszközöket, amelyek segítségével a vers kifejezheti az emberi agyban lejátszódó rendkívül gyors folyamatokat.

Labancz Gyula költészete a mozaikképek technikájával készül. A valóságot elemeire tördeli, képzeletében újrarendezi, majd metaforákban és metonímiákban írja le. Ily módon átértelmezi a világot, hiszen – mint mondja – „bármit teszek, megtartják különjelentésüket a szavak”. Versei lehangoló képet festenek a valóságról, amely „álom híján: fogfájás, feldagadt arc, feszes hantolt temető”. Úgy látja, az embert pusztulás veszi körül mindenütt, és még csak reménye sem lehet, mert „a hóhér még a jövő ellen ügyködik.” Egyetlen mentsvára a víz, ahol „sosem szorong”, mert a felszínen maradhat, és tisztára moshatja magát is és a szavakat is.