Érthetőség? Pláne: „közérthetőség”? Idejét múlt álnépi, szocialista frázis, amely a műveletlenség és szellemi tunyaság alibija. Nem mintha a sznobság sokkal különb lenne, - de mégis jobb annyival, hogy igenis erőfeszítésre, társszerzőségre készteti a „befogadót”. Manapság ami „egyből” érthető, az gyanús, hogy netán felszínes (noha nem szükségképpen az: mindig kell mindenkihez közvetlenül s azonnal szóló művészet, irodalom is.)

Hogy a megismerés és megértés útjait jelezzem, saját személyes emlékeimet idézem, utóvégre ki-ki a sajátját élhette át. Szándékosan nem irodalmi példával élek, de a párhuzam kézenfekvő. Tizenhárom évesen jól tudtam, ki az a Bartók Béla, mégis ellenállás volt bennem, mikor mint kezdő zongoratanulónak az egyszerű Gyermekeknek sorozat „disszonánsnak” ható műveit kellett játszanom. Nem is minden zenei műveltség nélkül: Chopin vagy Schubert zongoradarabjait már ismertem, mielőtt beszélni tudtam volna. És akkor, zsidó zongoratanárnőm kívánságára, Bartókot kellett játszanom. A zsidót csak azért írtam ide: a legmagasabb rendű magyar népiség képviseletét sokszor (vidéken szinte elsőként) a zsidó értelmiség látta el. - Eljátszottam, megszoktam, megkedveltem. (A tanárnőt éppen ötven éve szállították haláltáborba a színmagyar Baky színmagyar csendőrei.) És nyolc évvel fiatalabb kishúgom számára ez a zenei nyelv már természetes volt - nem kellett ellenálást leküzdenie.

A másik Bartók-példám. A harmincas évek végén (jól informálódva) tudtam, hogy a Zene húros- és ütőhangszerekre remekmű. Épp csak egy hangot nem értettem belőle. (A Beethoven-szimfóniákat már százszor hallottam.) Míg sznobmódra(?) „forszírozva” tizedik alkalomra egyszerre megnyílt, megvilágosodott a Mű, amellyel (mint minden igazi remekkel) azóta sem tudok betelni (mégpedig immár minden sznobság nélkül).

Ez a modern művek befogadásának receptje - az irodalomban is. Így jutunk el Adyn, Józsaf Attilán, Weöresön át máig, a mai költői nemzedékekig. Köztük addig a Labancz Gyuláig, akinek új kötetéről írnom adatott.

Vannak ebben negyedszázaddal ezelőtt írott versek, azok sem „érthetőbbek”. De a maiak is megérnek az értésre, ha tudniillik többször elolvassuk őket. Ha mást nem: hangulatukat és utalásaik egy részét érteni fogjuk. Utóbbiakból nyilván elsősorban azokat, amelyek múltbeli alkotókhoz-alkotásokhoz kapcsolódnak: Catullushoz, a Bibliához, Villonhoz, Hörderlinhez, Adyhoz, Einsteinhez, Jékelyhez, Tandorihoz (már-már T.D. is „múltbelinek” számít) És megérezzük a szójátékok, félbehagyott mondatok, gondolatok értelmét: nem kell mindent kimondani-a gondolat elindul s halad a maga útján (az olvasó lelkében is). A modern és mai nem tűri a bőbeszédűséget, a szájbarágást sem. Az olvasónak is meg kell dolgoznia - így kettős élvezet, ha fölfejtjük egy-egy vers világát.

Mert a jó versben mindig egész Világ tükröződik. Mint a víz visszfényben, Labancz költészetében épp ez az elem: a víz mindegyre előtör, szinte központi szimbólummá nő, s ez a vízi-világ mintegy körülölel bennünket, mi meg körüljárjuk (nem is járjuk-ússzuk!) az újra meg újra felbukkanó vizeket. Mindebben ősi közösségi emlékek-élmények tűnnek fel, ez teszi a végsőkig szubjektív (sőt esetleges) élmények-verseket általános érdekűvé, „közüggyé”. Mint ahogy közügy a már említett kultúrális készlet, de a finoman rejtőzködő erotika is.

Kis füzet - talán nagy költészet. (Z-füzetek/56)