Higgadatlan fantáziájú költőnek ismerte meg a versre figyelő közönség Labancz Gyulát, így tartja számon ma is. Olyan lírikusként, ki szédítően kerengő asszociációval, nyelvi bravúrjaival, villantó mondat-snittjeivel a század- s ezredvég tétova világérzéséből fejez ki hol többet, hol kevesebbet. Bizonytalan külső-belső hovatartozásunkról persze rengeteget hallani. Ám e kontinentális keservnek Labancz Gyulánál új aspektusai tárulnak fel, mégpedig a játék, a dolgok visszáját is megmutató humor is irónia révén. S a szatirizált vershang arra int, hogy ne próbáljuk megválaszolni azokat a kérdéseket, amelyekre, legalábbis egyelőre, nincs válasz.

Természetesen nem hagyomány nélküli költői alapállás ez; képtorlasztásos, a szógyártás során a végletekig elmenő szövegrendszerével Labancz tulajdonképpen a rimbaud-i vélekedést variálja; hogy tudniillik az én mindig valaki más. Az a szándék, hogy személyisége minél több vetületből látszódjék, hajtja a lírai megismerés szélső határaira. „Szesztelen alkoholista, / ki fantáziát csak ön- / lobbanásos szavaiba lát” – vallja ki a Másodvirágzás. Míg egy újabb állapot – a Mitológiai vérátömlesztés – szerint „más testben ébredek / adja hírül a vér”, a kötet vége felé, az Angyali napszakban azt mondja: „Isten munka- / társa akartam lenni.” S idézhetném a példákat tovább.

Amennyire ez a neki-nekilendülő, fifikus képzelet, és egyáltalán a Labancz-féle lírikus gyakorlat hatékony – abban, hogy a kor alapérzését kifejezze, kétségtelenül az; nos, ugyanannyira veszélyes is. Hiszen ha a személyiség számára nincs szilárd pont a világban, akkor nyilván nem oktalanul gondoljuk, hogy műve is csak lebeg, ütődik ide-oda a lehetőségek közt. Alighanem e kettős kockázat tudatosodása sarkallja újabb és újabb nyelvi erőbevetésre Labancz Gyulát. S ami már mindnyájunkat érint, a jelentékeny eredmény: a költészet azért is-megtartása szintén e tudatosságból következik. De a Megcsendülő fehér című kötet java része – különös hangsúllyal a Séta, könyvvel, a Találkozás Vivaldival, az Egy régi-új vers, a Stadionok némasága, a Parlamentnél értem el... - arra is bizonyság, hogy megvan, mégsem hiányzik a hitelesítő egyéniség a vers mögül.