A konszolidáció kihívására választ kereső hatvanas - hetvenes évek nemzedékével indult, s most érkezett második kötetéhez Labancz Gyula, Deák László és Benke László pályája. Hovatartozásunk ezen megállapítása önmagában még az annyiszor kárhoztatott „arctalanítás” jellegzetes eszköze lehetne, hisz olyan költő eleddig nem élt, aki egyebek mellett ne kora valóságáról vallott volna. Sokkal izgalmasabb kérdés tehát: milyenek ezek a válaszok? Milyen arcok néznek vissza ránk?

Labancz Gyula költeményei már, „másfeledik” kötetében, a Szüntelen képmásban is (amely párizsi kiadásának némileg átdolgozott változata) határozott esztétikai – világnézeti magatartást képviselnek. Lassan két évtizedes alkotói múltja komor, magába forduló zarándoktípussá érlelte. Legújabb verseiben mint „élő töredék” áll előttünk kényszerű magányában, zord cédrusként, melynek „különállása nem kiszakadás, / de ha elfogy körülötte a táj / maga lépő elő természetté” (Mondat egy levélből), s így lesz „ideje eltekeregni a fának” (Lesen). Ez az elkalandozás Labancz esetében azt jelenti, hogy „énközpontú rögeszméinek tára” leginkább a szemlélődő metafizika köré rendeződik, az egyéni lét egyetemes problémái felé tágítja filozófiáját. A kötetkompozícióban spirálisan „tekergő” tágulás azonban új távlatai ellenére is rendkívül korlátozott, az önépítő intenzitás igénye megmarad exodusnak, mivel nemcsak az extenzív, hanem szinte minden emberi kapcsolat kiszorul belőle. Minderre egy rendszerszerűségében Adyra emlékeztető, az egész kötetet behálózó szimbólumsor döbbent rá: „Világra ámuló szemed előtt / becsapódott az éj vasajtaja / a kulcsot a vízbe dobták / váljék valóra kulcsban a folyó” (Mondatok egy fabulából). A művészetbe kapaszkodó, titokzatosságba zárt („éj vagyok”) „kérdő lény” világbavetettségében hiába kutatja az igét, a jelet („elkoptatni az éj sarokvasát nemigen tudom”). Rabsága kínját csak a szerelem enyhíti időnként („Nyitom az ajtót”), s a költészet, mely hiába „bír cselekvésre a szóban”, ha megmarad Ajtónak, s így vagy feltárul, vagy sem a befogadó előtt. A társadalom köldökzsinórjáról leszakadt individuum hamleti vívódásokon át végül eljut a „természetes sötétség”, a teremtő éj gondolatához, abszolút létformává emelve az Éj monológját: a saját kozmoszt építő és romboló narcisztikus bezártságot (A bibliai). Ennek az egyoldalúságában hamis szemléleti magatartásnak megvannak a maga esztétikai-poétikai következményei is. Azzal párhuzamosan, hogy a világot megismerhetetlenként tételezi, Labancz sokszor lemond a műalkotások saját világának kialakításáról. Hérakleitoszian metaforikus, biblikusan kinyilatkoztató versei csak mondatokat közvetítenek a fabulából, töredékeket, ötleteket, melyek önmagukban, az életmű támasztéka, a szimbólumok kohéziója nélkül nehezen állnak meg: epigrammatikus forgácsai a magányos cédrusnak. Csökkenti értéküket az is, hogy képiségük eléggé monoton, a nyelvi sík színtelenségében csak néhol kap meg egy archaizmus, itt-ott villan egy-egy kurucos virtusú ötlet („Van gőg Van Gogh”). Úgy tűnik, Labancz Duna-parti ösvénye nem csak szemléletileg, de esztétikailag is egyedi, s ebben rejlik lényege: egyoldalú szépségeiben és tragikumában követhetetlen (Szárszói gondolatok). Torz(ó) ez a költészet, hiányzanak belőle az embertől emberig – ha úgy tetszik: lélegzettől lélegzetig – húzható szálak, melyek igazán evilágivá tehetnék.