Labancz Gyula vékonyka, negyedik verskötetének a címe – Kéreg-közel – utalástartalmában éppoly nehezen megfejthető, mint a kötet verseinek többsége. Gondolhatnánk, földkéregre, fakéregre, s így a költő szoros valóságkapcsolatára, de Labancz költészetében csak szétbontott alapelemeiben érhető tetten a valóság; versei az elvonthoz kapcsolják az olvasót, mintegy rejtvényt szerkesztve nekik.
A lényeg megértéséért idézzük mindjárt a fenti című verset: „Kéreg-közel - / lenni, vagy nem lenni: / mindig kéznél van a fej / s egyetlen fúrópajzs a fa / zümmög zümmög / a földalatti éjszaka / dolgoznak a keszon- / munkás makkocskák / szemed üvegcsarnokát / beragyogja a nap”
Lehet, hogy túlságosan nehéz az idézett vers „megfejtése”
, napjaink gyakorlott versolvasója hozzászokhatott az olyan verstextekhez, amelyek sokkal inkább a nyelv jelrendszerével állnak szoros összefüggésben, semmint a látható-tapintható világgal. Az is evidenciának számít, hogy az eleven művészet élvezetéhez-befogadásához mindig is kellett, kell némi erőfeszítés.
Talán közelebb jutunk e sajátos, rejtvényszerű versépítkezéshez még egy versidézettel. Íme a Rugdalódzi... című: „Rugdalódzik / a mellkaspólyás /szeszcsecsemő. / Történelem / kövön aluli ütés / Napból árnyék kinéz / hellyel kínál, / időt ad...”
Az idézetekből kitetszhet, hogy Labancz Gyula költészete abba a vonulatba tartozik, amely szakítani kíván a korábbi érzéki-forradalmi teremtőelvekkel. Nem új ez az irodalmi mű hagyományos fogalmát átalakítani törekvő tendencia, követői – alkotói egyéniségüktől függően – különböző dimenziókban igyekeznek megvalósítani.
Labancz Gyulánál ez a törekvés egyfajta – eredetinek vélt – képiességben ölt testet. Képei nem a tárgyból és az ahhoz kapcsolódó élményből indulnak ki, hanem arra irányulnak. Érzéki megjelenítés helyett a tárgy belső megragadására törekszik, képei inkább körülírnak, mintsem fölidéznek, a látvány látomásba mosódik. Az Olvasójegy című, négysoros versében például: „Fölállok, könyvtár / dohos lehelet. / Nyitom, ablaknál tart / illatával olvas ki a fa.”
– a „hasonlat”
egy képi értékű cselekvést elemez.
Gyakran éppen csak érinti a versre indító valóságelemet, hogy azután fölpáráztassa látomásvilágát a szubjektumhoz kapcsolódó élményanyag kiiktatásával. Íme, Találkozunk... című verse: „Találkozunk. / Mint moziban / önmaga elé ülő tekintet. / Torkunk gépház réseiből / leheletünk sugaras / vetítővászon / Fog: bársonyba süppedt széksor / Emléket bont a nyál.”
Labancz Gyula érezhetően megszenvedi az új versteremtő elvek keresését-kiküzdését; mintha versei saját maga számra se volnának meghódított területek. Mindenekelőtt az emlékezetet utasítja el, az elől menekül: „Mindent tudj / hogy ne kelljen / semmire emlékezni”
(Khárón). Rendben van: az emlékezet elsődlegesen az epika forrása, a líráé viszont a jelenidejű érzelem, indulat, szenvedély, belső magatartás. Az érzés viszont olyan belső megnyilatkozás, amely, mint Belinszkij mondja: belvilágunk végtelenül sokféle csillogásával és árnyalatával jelzi a valóságot, anélkül azonban, hogy ezeknek valamiféle külsőségeiben adekvát képét adná.
Labancz költészetében új kötetében még jobban, mint az előzőkben – ezt a belvilág jelezte valóságot érzem szűkösnek. Nem véletlen, hogy a – fa, fény, árnyék, part, s mindenekelőtt a folyó és a hal szavak – költészetének redukált, ismétlődő valóságelemei. Ezeket variálja, hol filozofikus axiómákkal („Aki megtartja szavát: hallhatatlan”
), hol csupán néhány játékos asszociációval, képi vagy nyelvi ötlettel: „Történt egyszer / hogy a halász / pardon: áll / boldogtalan a parton / és a próbababa holdnak / vendéghaja volt. / Jó hecc, kezében / hullám ellen hajnecc”
(Történt egyszer...). Egy-egy ilyen ötlettől-játéktól a néhány soros textus nem szerveződik önálló verssé, s kérdés: önmagában elegendő nyomatékot ad-e, hogy ez a költészet ne szökjék súlyavesztett léggömbként a gyorsan feledtető-takaró magasba?
E könnyűségnek ellene szól, hogy a költő alapvető életérzése a szorongás, a bizonytalanság, a félelem. Forrása az állandóság és a változás ellentmondása, az idő megállíthatatlansága és utolérhetetlensége, az elmúlás bizonyossága. Már néhány esztendeje, egy korábbi versében így vallott: „ha félelem a költészet alapja / és a csönd képei / a hangtól láthatóak / vers csak fokozza a hiányt.”
Mostani kötetében ez az életérzés tovább mélyül: „Minden vers szükségállapot. / Halálfélelem a költő cenzúrája”
(Följegyzés).
Úgy tetszik, a vers mégis fogódzó Labancz Gyula számára. S amikor nem folytat egyenlőtlen harcot vele, amikor engedi, hogy érzelmei, netán gondolatai világosabb kifejezést nyerjenek, s a rejtvényszerkesztő gesztusát a rejtvényfejtőé váltja fel, nem szégyenkezve a közlés érthetőségén, tehetségéből emlékezetes, önmagáért is helytálló vers kerekedik. (Összebékítés, Bartók Amerikában, Röntgen-kék éjszaka, Este, Itthon vagy, Följegyzés.)
Álljon itt egy példa erre is: „Haza és hit kötelme alól felmentést csak a halál ad. / Ezért nemzetben gondolkodom / hitben hitetlenségemet élem ki / emberi mértékben álmodom”
(Emberi mérték).
Ez volna az út, amelyen költészetét elmélyíthetné, jelentősebbé tehetné? Öntörvényű költőnek oktalanság tanácsot adni. Neki kell az alapokra-falakra a tetőt is felhúznia.