Z-füzetek/56 jelzéssel adták ki Labancz Gyula kötetét, a sorozatot Simor András szerkeszti gondosan, a szerzők intencióit tisztelve. Szép a cím. A szinesztézia századvégi ( szimbolista ) reminiszcenciákat kelt, de a fehér főnévként, főnevesítve szerepel benne, és így már alig utal a színre, hanem azt jelenti, hogy erkölcsileg, lelkileg tiszta, szeplőtlen, ártatlan. Ady beszél például fehér szerelmről.

Zenei utalás is van a címben, hangok érzetét erősíti bennünk Labancz költészete, melódiára, ritmusra utal, mágikus muzikalitása van. A Hang árnyéka után a halállal való küzdelemnek, az élet visszaperlésének példázata, a telet legyőző tavasz örök toposzát idézi: „A síron harmatos fű / kiadatlan kézirat.-” Ez Labancznál nem költői magánpanasz. „Árnyék után jár a hang / kezdi, és mit akar a bitang / fényhullámival a tél?”

A végső kérdések világában járunk. A hang és a bitang rímeltetése bravúros, de nem öncélú lelemény. A mívesség mögött a fájdalom és a halál előérzetei tolulnak föl- és a velük való megküzdés eltökéltsége. A világállapotot vádolja a költő, de tisztító, nemesítő szándék is vezeti, hogy eltűnt eredetijét a költészet visszavarázsolja.

Ars poetikája platonikus értelemben önfelszólító és mágikus: „testesülj meg, legyen/ aki tovább gondolja a világot.”

Nagyratörő program, a teremtést magjavítani kívánó utópiákkal és a mítoszok istenülési szándékú változataival rokon. A ráolvasás, a csoda eleme hiányzik belőle: „Szabadon, minden kötöttség nélkül/ visszadni egy napot az égnek, annyi / mint arcot kölcsönözni / bőrön áthatoló sugaraknak!”

A létértelmezés és költészet meghatározása Labancznál hol tájkép- vagy csendéletszerű konkréttsággal, hol matematikai képletekhez közeledő aforizmussal valósul meg. Vannak „félhosszú” versei, és vannak néhány soros „meghatározásai”. A két típus nem a gondolkodásmódban, netán a terjedelemben vagy az írásképben különbözik. A jelenetező vagy bölcsességirodalmat idéző forma egyazon gondolatot variálja. A szemléletesen megjelenített képen az eszme visszfénye ragyog, a gondolatra koncentrált összefoglaláson átüt az érzéki tapasztalat.

„ugrás szelleme vízből felbukkanó hullám” Ez a részlet a Sorok egy soha meg nem írt versből I. című darabból való (a vers persze megíródott). Talán tanulságos példa Labancz költészetének jellegzetességének tudatosításához. Természeti eredetű kép van benne. Emberi sosrtragédiát sűrít magába és magában. Látványt idéz, de elvonatkoztatja önmagától, spiritualizálja. A nominális stílus révén egy személyesen megjelenített gondolat időtlen érvényességét szuggerálja. A névelő elhagyása arra készteti a befogadót, hogy a kimondatlan lényeget kutassa. Egy morbid kísérteties szójáték (hullám) a groteszknek nevezetességét szorongással párosító ősélményét idézi föl. Asszociáció, utalás sejthető a verssorban, egyebek között Arany Híd-avatás balladájára. Ritmusa úgy eredeti, hogy nagyon távolról céloz a 7+6 tagolású nibelungi sorra, és klasszikus, adoniszi reminiszcenciát ébreszt. Cinkosan elrejtett belső rím köti össze a sort kezdő és záró szavakat (az ugrás és a hullám magánhangzóira utalok). A közbülső szavak pedig a magas és mély magánhangzók csoportosításra-„szellemek” kontra „felbukkanó” - akusztikusan érzékeltetik a hullámzást.

Ihlet és műgond egysége fénylik föl Labancz Gula költészetében, és előttünk, mögöttünk, velünk együtt: felelősséggel átgondolt eszmék hitelességéhez, kikezdhetetlenségéhez ragaszkodó eltökéltség, függetlenül a külsőérvényesüléstől. Nem tűri a besorloást, az avantgardista vagy Neo vagy hasonló címkéit. Ő önmaga akar lenni, de ez nem jelent önéletrajzi „konzervatív” személyességet. Inkább mítikusat, mítoszit: „miért ne lehetnék én az, ki / egyetlen gyümölcsével is / bűnre csábít, ki örök lelkifurdalással amúgy is / már a kert tulajdona.” - jelzi az Egy régi-új vers.

A mítosz arra tanítja Labanczot, hogy a bűnbeesés kockázatát ismerve is vállalnia kell önmagát az embereknek, lelkiismeretében s kapcsolataiban. A kötetzáró megrendítő vallomásos vers (Séta közbeszólásokkal a damaszkuszi úton) még mélyebb emberi konfliktust fogalamaz meg a drámai monológ emelkedettségével és tárgyiasságával. Múlt és jövő néz szembe egymással, a gyökerek és lombok másfelé ágaznak. A Saulus példázat fölidézése az azonosság keresésének és fájdalommal járó világnézeti meg személyes-sorsbeli tudatosságának lehet bizonyítéka. De nem tételvers, hanem abbahagyhatatlan vita tükre, dialógusé, amelyből ma már láthatóan jelentős életmű született: Labancz Gyula költészete és embersége.

„Közérzetlíraként” olvasva Labancz Gyula új kötetét, több keserűséget, csömört, olykor undort fedezünk föl benne, mint eddig is melankóliára hajló költészetében bármikor. A rossz hódít, „A jó pedig nem oszt, nem szoroz.” (Verseimben végleg). „Isten nem láthatja önmagát, / holott volna miért szégyenkeznie.” (Krúdy még egyszer...) Ezt a tapasztalaltot ritkán fogalmazza meg ilyen szentenciózusan, inkább az összetett versstruktúra egésze révén közvetíti: a témasugallat, a scentírozás, a fölvillantott képek, a groteszk nyelvi fintorok, szójátékok, allúziók összjátékával. Motívumai önmagukban is sokat elmondanak feneketlen rosszkedvéről. A szerelem kelletlen erotikává zsugorodhat; a médiumok háborús hírektől hangosak, sivár nyomorúságot árasztanak a városi képek; a szigeten munkanélküli költőt igazoltatnak. A költőelődök közül József Attila és Radnóti élményvilága, sorspéldázata idéződik föl. A múltból is gyermekkori szegénység, a megaláztatás megrendítő katonaélményei törnek elő. A lírai hőst már-már az öngyilkosság gondolata kísérti meg. Több konkrét utalás és versek többségének keletkezési ideje szoros kapcsolatot sejtet a kedély elborulásaa és egy olyan társadalmi változás között, amelyet a lírai hős az elszegényedettek, bajbajutottak nézőpontjából értékel. Ebből a mélységből száll a közömbös ég felé a biblikus utalással erősített panasz: „Ül az ember az éji / cet savas gyomrában, / csípős lé, aranyköpés/ és szálka, hangvelős / csont a telefon, / sugarak leveleken/ áttörő porlasztása, izga / férgek után szabadon.”(Aranyköpés és szálka)

Mégis, ha arra figyelünk, amit Németh László „A lélek beállításának, a viágra reagáló legbelsőbb szövevényének” nevez, akkor szembetűnnek a költői világkép tartós - köztük épp a mostani korszakában megizmosodó - elemei, és érthetőbbé válik, miért és hol tér el Labancz szemlélete a romlást beletörődve, vagy ironikusan konstatáló líratípusétól. A válság idején sem vesztette szem elől azt a metafizikai horizontot, amelyen - mint költészete első szavaként leszögezte – „a líra istenhez kapcsol”. Számára a vers ma is a haláltól védő, testre méretezett búvóhely. A mesterség szeretete megtartó erő; tragikus sugallatú művein is átcsillan az a felemás öröm, amelyet a leleményes újítás, a sikeres kidolgozás ébreszt a céhes erkölcsű alkotóban. Panteizmusa a természet, az égitestek, a víz és a fák oltalmazó rokonszenvével biztatja. Szorongatott helyzetében egy gesztenyével kacsint össze, verséhez a Nap kibicel. Élni biztatja a gyermek „próbaútja” és-csalódások, kiábrándulások ellenére - az asszonyi ölelés. A kötet motívikus és szemléleti nóvuma, hogy a közös baj szorításában sarkalló erővel támad föl a szolidarítás elkötelezettsége és a lesújtott, de eszményéhez ragaszkodó szellem Dosztojevszkijben bízva alázata: „Elesettektől tudom, milyen felemelő / részvéttel szeretni... / ... / Gonosz ostoba, / bárki, csak közömbös nem lehetek.” A sértett próféta lázadozásának szólama Jónás szájába illik, az ésszerű kiutat kereső, emberséges megoldást az emblematikus tömörségű, kitűnő versben megszólaló József képviseli.