Más. Megcsendülő fehér – írja új verseskönyvére címül Labancz Gyula. (Z-füzetek/56 64 oldal, 48 forint.) Megint csak elgondolkodik rajta az ember: valaki, aki becsülettel azon van, hogy „feketén és fehéren” lássa a világ igazságát, világa igazságát és hazugságát. Van küzdelem a látással, hogy ne maradjon meg manapság már oly könnyen előállítható látomásnak („hisz avantgardista sose / voltam, vagy mégis?”), merthogy a szavak idézte látvány oly többértelmű. „Bármit teszek, megtartják / különjelentésüket a szavak.”

Az itt és most „különjelentésű” szavaival Labancz a saját „különjelentésű” szavait szegezheti csupán szembe. Nem politikus, meg nem is vállalkozó: költő.

Sok-sok nekilendülés után, sorból sorba átmászó-átkúszó-átlógó fogalom meghatározás, képalakulat, szójelentés-halászat után (úgy hívják: enjambement), olykor szinte váratlanul, valójában persze vártan, fölbukkan a szabatos szó, kép a korról. Például: „Imával összelöttyintett / proletárkapitalizmus”...

Irodalmi értékrendnek szokta föltüntetni magát sokszor az irodalomszervezeti hierarchia. Egységről, összemesterkélt egységről, istennek hála, mostanság legalább nem beszélhetünk: több klikk hierarchiája is szembefeszül egymással. (A jámbor olvasónak nem jámborokra van szüksége, még olvasókban sem, hát még művelőkben!) Labancz Gyula sosem volt alkalmas ilyesmikbe beilleszkedni. Ezért aztán nem indul be a gépezet a fölfedeztetésére, az örökkévalóságba tuszkolására. A nem jámbor, hanem akár dühös, de önálló ítélkezésre képes olvasótól várja el azt, hogy figyeljen (föl) szavára, s joggal várja. Talán nem is hiába.