„Jól tudod, belekeveredtél / az egyetlen igazolható múltba / a versbe / hol a szálkás gondolatjelre / emlékeztetőül kifekszel - / s fölötted macskakörmös eső” – írja Életrajzi emlékeztetőjében Labancz Gyula. E néhány sor kevesebb is, mint ars poetica. Kevesebb, mert nem vall benne költészete tárgyáról, csak a vele való kapcsolatáról a „szálkás gondolatjelre kifekszel” képben, amely a művész hivatását az önként vállalt megfeszüléshez mutatja hasonlónak. Ugyanakkor több is ars poeticánál, mert nemcsak a költészetről, de a valóság egészről alkotott képére is következtetni enged, „egyetlen igazolható múltnak”, tehát egyetlen objektív létezőnek fogadván el a verset. Minden más anyagszerűséget kirekeszt világából, csupán a testüket vesztett árnyékok üzenetére figyel: „árnyékomat hallgatom / mert csak a súlyától /megszabadult léleknek / lehet ilyen természetes / közelségben az ég” (Dániel).

Nem materialista fogantatású líra Labanc Gyuláé. Kizárólagos élményalapja a testi lényünket fenyegető halál: azért törekszik minden erejével az anyag bilincseiből való szabadulásra, akár a jelenvalóságtól történő végletes elszakadás, az értelmi belátással már alig követhető tudati övezetekbe aláereszkedés árán is, hogy függetleníthesse figyelmét az enyészetre ítélt biológiai szervezettől, amely – híradásaival – meg-megújuló félelmét szüli.

Test és szellem harca a tudat ellenőrző gátjaitól kevésbé védett szférában az ébrenlét és az álom határterületein folyik. Azon az úton indul el tehát pályájára a most harmincnyolc esztendős költő, amelyen a szimbolistáktól fogva, megszámlálhatatlanul sok társa haladt. Helyzete, éppen ezért, nehéz. Az anyag és a lélek, a nappal és az éjjel, az álom és az ébrenlét tárgykörének motívumaihoz újakat hozzátenni már nem könnyű, különösen akkor, ha – mint a jelen esetben is – a tudat szabad áramlásának határt szabnak a költészet tematikai korlátai.

Ha fenntartásaim vannak is Labancz Gyula könyvével szemben, azok mégsem a versek eredetiségével függnek össze, hiszen, a feladat nehézsége ellenére, különösen a szerelmi érzést megszólaltató darabokban, emlékezetes sorokat alkot; fenntartásaim a mesterségbeli tudás megítélhetőségével kapcsolatosak.

Az első fenntartás: nem tudom bizonyosan, az olvasói tudat melyik szintjére (és melyik olvasórétegre) képes igazán hatni ez a szorongásokat, félelmeket az értelem ellenőrzésének alárendelő anyag és szellem viszonylatait elemző (ezért gondolati), az érzéseket és gondolatokat a tárgyi világ jelenségeibe vetítő (ezért tárgyias), de a tárgyaknak csak árnyékuk létezését elismerő (ezért transzcendens) költészet? Attól félek, kevés az olyan olvasó, akit – ha megérti is a versek létfilozófiai talányait – ne zavarna a kifejezés alanyisága, s fordítva: akit, ha magával ragad a művek hangulata, ne zavarnának a talányok.

A másik kifogásomat a fülszövegíró fogalmazta meg előttem: egysíkúnak érzem a kötetet. Hiányolom belőle a pályakezdő költő ujjgyakorlatait, szerepváltogató, modorpróbálgató kísérleteit. Ezért arra a kérdésre, hogy mennyire van birtokában Labancz Gyulának a poétai mesterség, csak egy újabb, változatosabb, formailag színesebb könyv megjelenése után lesz bátorságom válaszolni.