A kötetzáró vers (Most következik életed) utolsó sora: „1964”. Az idő: személyi csönddel című verseskötet élményanyaga innen követhető nyomon: Múzeum kávéház, nyolcadik kerület, házasság, Fiatal Művészek Klubja, Párizs (?). E zászló jelöli a „költői mű térképén a bemérhető pontokat”. „A többi lapály, feltöltve a műveltség - Tandori óta polgárjogú - töredékeinek hordalékával”.

Labancz Gyula verseivel csak az odafigyelő azonosulás boldogul. Úgy tűnik, ő nem is bánja közönségtelenségét. A képtelenségből erényt kovácsol, s bár tagadja a sors létezését, mégis magabiztosan jelenti ki: „végtére is a líra istenhez kapcsol” (Hölderlin a telefonnál). Tegyük hozzá: nem mindenkit, csak aki istenhez való affinitását dédelgetve megőrzi.

A kötet első két ciklusa egy önarckép körültapogatása (A zarándok gondjai és Visszajátszás). A címadó vers öt szerkezeti egysége a történéstelenség álcázásra szolgál. A szedés képe is felerősíti azt az érzésünket, hogy egymással össze nem függő, merev mikroszerkezetek (képek) panoptikumába nyertünk bebocsátást. Kalauzunk a rések és a hézagok, a Párizsi Műhely kiadványaiban gyakori egydimenziójú, jelentéstelen, illetve tetszés szerinti jelentéssel bíró vízszintes fekete vonalak. Nem tudni, egyéni lelemény-e, de egészen különböző mondandójú kötetekben való alkalmazásuk tipográfiai modorosságnak hat.

Költőnk úgy építkezik, mint a közömbös, egykedvű építőmester. Nem anyaga, csak a cél érdekli. Tárgyai egyénítetlen általánosságok, az anyagnevekig lebontott csupasz világ mintha az organizmus cáfolata volna; még fái és halai is szervetlennek tűnnek, semminek nincs köze semmihez. Fizikánk elemi részei mind feltalálhatók a versekben. Mi köze van Labancz Gyulának az elemekhez? Honnan a kötődés a természet már régen nem misztifikálható objektumaihoz? Nem a mondandó hiányát/kimondhatatlanságát jelzi ez az indokolatlan materialitás? A 4-5 című vers „karbid” - kezdőszavától - szinte fölöslegesen komplikált áttételeken keresztül jut el - az emberi (talán a költő szándéka szerint sem tudatos) sóhajig: „pizsama-cellás árnyékban éjszakázva sosem gyógyul ki a szerelem...”. Metaforáinak átélhetetlenségét Utóirat című verse sem oldja fel. Álljon itt a vers tanúságul:

Az ikerciklus (Visszajátszás) Pantomim című versének szövege (oldalakra és rövid sorokra töredezett) reménytelen ágálás: „zsúfolásig vetkőzött magány”, „álmatlan szemek földtana”, „remény fordított olvasmányai” hozzá a díszlet. A mozgásba való hitét elveszített „mozgásra szomjas” létezés vágyakozása ez a dinamizmus izgalmas gyönyörére.

Az Idő és tér című vers szintén önjellemzés. A költő: talányok hordozója, a mű funkciója a megfejtetés. Cél: (talán) az olvasó, ha érti a rejtvényt s a költőt: „ki több mint önmaga”.

Sem a ritmusélmény, sem a láttatás; az eksztázis megtagadása a Látható zene című vers alapgondolata: „eksztázis a némaságra”. Az első két ciklus záróverse summa, a hívószavak a következők: vízjel, gondolat, üzenet - a „csírázó emlékezés”: a kommunikáció kapaszkodói. A „késhegynyi-lét” önmagát mentegető alázatából, a félelemből kovácsolt rácsok elkerítik a költőt az emberi világtól.

Az intellektus fegyelme remélhetőleg megtalálja a kiutat, s megmenekül a bélyegtől, mely az önfeladás szégyenével megjelöli (Lázadó alázat 1964-67 ciklus). Végső menedékét, a test (és lélek) eltűnéséhez való jogát fel kell adnia. A Szemed sínpárnájain... szinte steril és ünnepélyes felmutatás. A József Attila utalás nélkül a jövőbelépés zálogának is olvashatjuk. Egy romantikus ballada eszközeivel (rézpecsét, álarcos összeesküvők, vérdíj, ravatali magány, farkasként kémlelő szemed stb.) modern szikárságú filozófia a Táj: asszonyi éghajlattal. A társsal való élés abszurdumának szomorú konklúziója. Végkifejlet:

Utolsó ciklusa a könyvnek a Laterna Magica: a világ képei Labancz Gyula költői tudatában. Ásvány, madár, személy, meszes csöndfal, mosolygó évszázados unalom. Helyét saját szavaival jellemezzük: ő az, aki „kint tudta magát felejteni.”

Reméljük, visszakerül közénk, s az idő, emberi hangokkal megtelíti személyes csöndjét.