Néhány éve a Mozgó Világban Tandori Dezső négy költőtársáról írt, a kiválasztottak között volt Orbán Ottó, Deák László és Kukorelly Endre társaságában Labancz Gyula is. Tandori olyan pontosan jellemezte Labancz Gyula költészetét, ahogyan csak egyik tehetséges szellem tekinthet a másik, hasonlóan kitűnő alkotótárs eredményeire. A kortársi kritika így rangos méltatássá változott. Dicsérte verseinek dinamizmusát, melyet a nyelv és a tárgy erőteljes koncentrációja határoz meg. Miniatűrös művésznek nevezte, aki a vulgáris és fájdalomokozó valóságot világfintor – tényekké képes változtatni. Költészetét éremművészetnek tekinti Tandori ma is, amelyben nem különül el a fej az írástól, s az érem mindkét oldala ép marad.

Labancz Gyula önmagát jóval szerényebben éli meg, mintha zsugorítani próbálná a kimondott szavak jelentőségét, s csupán közbeszólásnak minősíti verseit. Tudatosan megtört pátosz az övé, markáns életszemléletével és racionalitásával torz idilleket vesz észre, s következetes bölcsességgel bizonyítja, hogy ez maga a való élet. Az ő nézőpontjából például a szerelem végül is nyilalló istencsapás, a végzet elodázása, amely persze akár a játékos halál formájában úgyis mindenkit utolérhet. De a szigorú logika szerint felépített észrevételei nem a különcködő magányt jelentik, hanem a felmagasztalt költészet mindent beteljesítő és feledtető külön világát. A hétköznapoktól megfakult pátosz végül is így érvényesül teljes fényében, Labancz Gyula szerint olyan élményhez hasonlítható ez, mintha valaki magával Istennel köthetne ismertséget. Erre a vallomására hasonló, felfokozott átszellemültséggel több versében visszatér, szinte érzékelhetővé teszi örömét, a költészettel való bizalmas viszonyát. Kötetlen, szertelen verselésének, fel-felbukkanó rímeinek ez a tartalmi harmónia adja meg az egyéni rendjét, amely által Labancz Gyula közbeszólása cizellált éremművészetté lényegül.