A költészet szent! Mindent - munkahelyet, családot, - egy szóval az egész életet ennek kell alárendelni. Az, hogy szent, az rendben van, de huszonnégy órás költő nincs. Ez képtelenség! S még jobban belebonyolódunk a vitába, a tűnődésbe, a beszélgetésbe. Történt mindez 1964 őszén. Ekkor találkoztam először Labancz Gyulával, s rögvest szóba elegyedtünk egymással. A beszélgetésből rendszeres találkozó lett, majd barátság. Immár ennek több mint harminc esztendeje.

A hetvenes évek derekán, majd végén ritkultak az alkalmak, belevettük magunkat az „életbe”. Kitartsunk-e az egyszemélyes munkahely mellett, avagy - ahogy akkor kezdett kialakulni - vállaljunk másodállást? Gyula megmaradt ama elv mellett, hogy a munkahely arra való: ne legyen az ember kiszolgáltatott a világban, se a családban. S miután amúgy is puritán ember volt, elvei alátámasztására lemondott a cigarettáról, az italról, ha találkoztunk, akkor fesztelenül kortyolgatta kávéját, üdítőjét, s nem volt hajlandó lazán és kötetlenül felhajtani pár pohár bort, néhány kortynyi töményt.

De milyen is a labanczi költészet, a Labancz Gyula-i vers, amelynek alárendelte magát a költő?

Nem más ez, mint a nagyító üvege alá vett élet. Egy ujj-, vagy fűszál lenyomata, egy vízjel, egy sziklarajz, váratlan és hétköznapi szavak bevonása a versbe, amely a mikrokozmoszt vakító fénybe emeli. És milyen ennek a versnek a fénye? Amikor a hold naperejűvé válik, de színe nem változik, hanem a fehér fény lüktet, sugárzik. Azaz: „szemléleti világegész” (József Attila).

Évek, évtizedek telhettek, s ha akarva vagy véletlenül találkoztunk, ott folytattuk a beszélgetést, ahol előzőleg abbahagytuk. Boldogan ragadom meg tehát az alkalmat és nyújtom kézfogásra a kezem.