Vég kezdete, naptári év,
farkát hajkurászó kutyaörvény.

Volt egy gondolatom,
nem éltem vele.

Víznek mederre
s nem partokra van szüksége.

Ha egy líra magánzó,
magától értetődik: hogy.

Mag utazik a fában,
megmarad magnak a fa.

Hallom, a szürrealistákat
kitiltották a jövő álmaiból...

Lennél csak anyagtalan,
volna egy-két szavam hozzád.

Amit tudok: az a jövő,
amit nem: az a múlt.

(Nem tartunk ott, hogy a hangok
kerítés ábrái mögött föl ne ismernének!)

Elmúlás az a pillanat, mikor még
bármi lehetek, de már semmi se vagyok.

Számok árnyas fái közt
bújócskázik az idő.

És ön, ha nem tévedek, bőre alá
menekítette az aranyfátylas napot.

Hiedelem tán, hogy hold a vízen
mágikus asztaltáncoltatás.

Isten nem láthatja önmagát,
holott volna miért szégyenkeznie.

Tudok nélkülözni ott,
ahol engem nem nélkülöznek.

Miért, hogy a házaló árnyaknak
csak hátuk látszik?

Berántja hasonlatát az álom,
mi a szem küszöbén marad, nincs köze testhez.

Holnap, ha elfelejteném,
keljen fel a nap.

Kifosztott, gazverte táj. -
Hajógyár fölött
beborult az ég.
Esőlé gőzöl, úttest,
gödör mutatja magát,
jókedvre, pillanatra,
asszonyt derít.
Fityma-herés béka-dölyf.
Fájdalom, szívfelőli
árulás, nincs viselkedés.
Balta-arc fészkelődik
fásult, tehetetlen vállba.
Kinek, börtönben rab,
a beszélgetés félig hallgatás.
Ki hitte: övé az ország,
kinek a sztálini-korszak se
volt más, mint felszabadulás,
kinek - te csak
ne legyingess! - ha
eszméről van szó,
sose hallgat a mély.
Ezt jegyezd föl, pajtás.
Volt egy ember -
hajógyár fölött
beborult az ég,
ismerte már a munka örömét,
nem csak nevelte,
értette ez a táj,
hisz vasmacska-szakáll
rozsdásította arcát
átlátszóvá - bőr alatti
napsütés - naiv, de
konok reménye tette;
amire - pusztíthat
bármi horda - hittel
mondhatta: ez a hazám.

Ha eső, akkor Rilke,
ha Rilke, utazom:
valaki ürességtől
lebegő toronyház-
kabátzsebemben sem
talál pénzes címzésre,
ellenben a könyv, benne
friss, titkos bankó,
italra, virágra és Istenem,
nőkre, ott lapult,  amikor
a párnás, kéjes ujj
zsebemben talált volna
épp megfelelő menedékre,
de kiábrándította
a fékező villamos,
s ha Rilke, hazaviszem
kabátomban az esőt.

Piszkosan raktározták el
szótárakban a szavakat.
Bugyogó: boríték szélen enyv,
vérem bolondja az a bolha...
Föladom! Érzéseimre, asszonyom,
világot bízni, nemes lélekre
vall, de hogy mondat, verssor
könnyebb idézhetőség miatt
rímmel rándíttassék össze? Miért,
kérdezem, miért? Hogy utóbb
szellemi komornyikommal
kísértessem ki életem
hatása alá került, sorsomon
időző, magáról megfeledkezőt?
Árnnyal kilengő, amatőr idő-
mérő az ég. Emlékezzék pesti
útjainkra. Feküdt part lépcsőjén
hullámpapírba burkolódzva
egy alak, lábfején - így szokták
vagy nem szokták ültetésre
előkészíteni a fát - gyökér
helyett gesztenyefoltos fagy-
sebforradás; ma sem tudom, volt-e
benne káromkodás, tolvajnyelvünkhöz jól
jött némi mutogatás;
rongyaiból - minek magyarázzam -
hagyma-sejtelméből kirajzolódó
Brâncuºi-torzó, könnyező rügy-Mária;
iszonytató papundekli-lét, véres
bugyogója villant elő; nincs
ilyesmire hiteles fordítás,
falat kenyérre cserélte volna
mindenét; nos, láthatja, elég
romlatag világ, testi penész:
kerge bársonynadrág-gomba;
emlegetni is kár kiért.
Csuklik hús az ölben.

Semmit se
utálok jobban,
mint a kapitalizmust.
Így, ilyen brutálisan
egyszerû ez, és
lábkeltétől - ki
keltem keresve
létem értékelni
majd rám bök valamely
poros lexikonban,
tudnia kell,
nem én voltam,
de fedezett
- zászlón a luk
a forradalom
önrablása - ama
csillag, hiányát
lényegét kitöltő hely,
ahová, emlékezzetek:
(ágyra járó hálottak,
temetőben pihenő
hajléktalanok) mindünk
ki ezért, ki azért,
hitért, eszméért vagy
csupán a korgó gyomrú
ország miatt, fejnyugtával -
idő előtt kerül.

Mostanában

- temetők misztikus
hasbeszélője a sír -

hogy mindenütt vélem cirkuszol
a halál,
ne tudd!

A titok
(hóhér láthatta így
kéményen távozóban áldozatát)
anyám ellobant láng-virág

- semmi-ágú keletkeztető -;

homokórára tûzött masni,

emlőből emlőbe átcsorgó magány,

úti porral gombolkozó pára. -

Torpanok,
egy mit sem érő
fásult pillanat,
belőle -
kéreghez kötődő,
tölgy villanó belvilága:
gyûrûs pókháló -
egyéb se maradt;

árnyaival együtt forgó
értem csak, mi az árulás.

Száj gyalogosa a szó
fogzebrán hagyja költő-
áldozatát a század.
Testi épség kokáztatása nélkül
nincs költészet. Az írás
a gondolat sebességkorlázotása.
Ezért ha út szélére szólít
hold-szondáztatásra az este,
természetesnek veszem, hogy
költészetem igazoltatói
kékülnek bele!

Legközelebb, mi
van legközelebb?
Öreg bútoraidat
szólítja haza
az erdő. Ülsz a csúcson,
ülsz a parton, vízi
kép hátoldalára írni...
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Asztal, gyerekkor
alvilági diadalkapu,
étlap-oszlop, ízek
ismeretlen emlékével.
Nap és hold étel-
hordójából mindig
csurran-cseppen valami.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Archoz fésülködő,
állig omló, ketté-
választott vörösen szőke, -
mellkas, lélegző tüdő.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Tányér, csipogó bors-akna,
zeller-zátony, leves-
tészta-távirat, fehér
és sárgarépa gerenda,
iskolázott nyelv-vitorla.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Köd, üvegvágó-lámpa,
stólás mamika,
hidegvérû krokodil-kerék.
Csönd. Illetve. Csönd.
Nyakas vállság
lénye körül karod.

A veréb tipikusan pesti,
a stólás vénasszony galamb
városban is megmaradt
vidéki madárnak. De mit szól
ehhez Tandori? Előbb volt a híd,
és eszköze: megáll félúton
a sikló, mint írtam:
kicsúszó logarléc-Dunával.
Valami történt jó Budán,
török, német ezzel nem számolt,
de még a halk szavú Virág Benedek sem.
Látom, amint jön haza a feleségem
a tömegben, imbolygó kalapbója.
Ülök, állok, elzsibbadok,
fényből kifogyhatatan fecskendő-alagút.

Sírból rózsafüzér-kukac,
belőled, anyám,
ennyi sem maradt;
rögtön porrá lettél.

Beton-város, beton-ház, beton-fal,
betonba kötött csönd-elemek.

A világ, de hisz nélküled
hogy is tudnám, mi az?
Porhüvely, gén, eredetrajz,
élővakolat fogja össze testemet.

Ki arcot szólít,
névből hív elő,
fényképezőgép, kallódó
magnézium-urna,
reménytelenben vigasz,
mindenütt vagy! Szeretek.

De-ma-gog-rácia
nem kell félni,
elég ha rettegsz
meghúzódva
valamely híd alatt.
Közös dolgaink?
Hol van az már?
Vízben, Attila,
szellemed csak
alkalmatlankodik.
Otthon-országból, hajnalban -
puskaporos kutyaszar,
víz fölött darvadozva -
jó ha füstös,
kifosztott putri marad.
Dolgod se több
ezt megúszni,
tudás helyett,
ki már több vagy
mint önmagad,
neked teszed panaszt.

Parlamenti mágnespatkó vonzza
a vaskalapos tüntetőt,
de ne vágjunk a dolgok elébe. -
Kutya sétáltatja a polgárt,
(szájkosarat ekkor már csak
pisla lámpatestek kaptak)
föfögő élőláncszem a szabadságban.
Szociál a víz meg liberál,
valaki úszni tanítja a halakat,
horgász horgad, költő legyint,
népet államosítja a közöny,
nincs itt senki, ki hadra fogja.
Szociál a víz meg liberál,
örvény-staneclibe köhög a bolha,
ha legalább valódi keresztes vére volna...
éc terjed, újra pusztít a tüdővész.
"Csak ami nincs, annak van bokra."
Fejre állított, fordított világ.
Visszaadja arcomat a víz,
s noha lesz ez még így se,
érteni vélem, mi érthetetlen,
hogy mindig így lesz,
- belém nyilall, fájdalom tegez -
hogy nem lehet így ezután.

Benyújtja ajtó alatt
jelenléti ívét a nap.
Élek. Jelentkezem!

Egy magában motyogó országnál
mi lehetne borzasztóbb?

Poklot is valakinek
életben kell tartania.

Halálon túl út
nem vezet, de ki tart oda?

Jézussal is
legfeljebb
ha életfogytiglan.

Szabadság-híd, Gellérthegy,
ötvenhat, ötvenhét, nyolcvankilenc.

Lustít a csönd,
sunyít a rend.

Feleség
gyarmatosított bérszülő.

Isteni népnek
szerelem-analfabéta pap
túlvilágot privatizál.

Egy sékel, két sékel,
de öt vagy tizen-
kettő sem mérsékel,
fedezhet mindent,
mióta tudom, hogy
én vagyok az, aki
saját halottjának
tekintheti Istent.

Életrajzom:
lyuk a zászlón;
a szegénység:
született életformám,
hazám az édes mostoha.
Petőfi
világszabadsággal
átitatott szelleme
- szakmásított csönd -
múzeumi-steril.
Antenna-mozgatás,
rázza
képernyőnk nemzeti
porrongyát a szél.
Marxtól, te Ateisten!
reszkettek!
Tükrötök
szoborparkos agyrém,
ezer arcú Lenin,
barbárság kora
alszik a magyar,
Kossuth-címeren
koronás ébresztőóra.