Szerencsére
a mágneses rántottszelet
mindenkit az asztalnál tartott
s mivel a bor senkit sem harapott meg
senki sem gondolt fenyegetésre
Karácsony estére sikerült
szálkátlanná tenni
a halász gondolatait

Nincs meg már a ház,
aminek szemben a vad-
szőlő tapadókorongja
teljes oldalát idézi,
küszöbön ülve, kezemben,
dunányi méreggel, József
Attilát olvasva, miközben
pólyás, pisis falikût
rázza s mily tehetetlen
dühvel, a fényt sosem
látott konyhát, öblös
udvart, fenekemen aszfalt
ette, barátfüle-foltos
nadrág, mégis, volt ok,
okunk a nevetésre:
játékból, sportból, munkából
koszosan megjövô fiúk,
virtuskodó kardnyelők,
arcunkat csap alá tartva,
hasunkon, köldökünk tompa,
gomb-szerû végződésével
jelezve, meddig a víz ért.

Darab vakolat
pottyantál a folyó
jövőt kutató
tekintetébe

Sípcsontodra fúj a szél
kicsi vagy és egyre kisebb
szemüveget a csónaknak
kiált valaki álmodban

Ez a "magáévá tette a verset",
ez izgatott még s állított meg
magamtól is magamat elirigyelve,
hisz válásunk után öt perccel
már szép arcára nem emlékeztem,
hangjában elvegyülve láthattam magam;
voltam, mint előtte sohasem
tátogó fülledt akváriumi csendben,
ablakhoz nyomott orr,
fogantyúk légbuboréka.
Jobbára csak fakó szerepemet elemeztem:
öregedő férfi, egyenlőtlen helyzet.
Vitt a villamos hídról-hídra át
valaki megfogyatkozott emlőjéhez dőlve
- homokórák egynemû ideje -;
fölöttem áramszedős sörnyitó,
megannyi szendergő, fényre vágyó kupakos szem
zötyögtetéstől sistergő nyár.

Ezt csak a part zárójele közt: -
ki gerincünket úszás közben
egy vélt pályaszakasz
szaggatott vonalának látja
és úgy ugrik közénk,
neki se lesz könnyû, ha
gerincét a meder hiányzó
tartozékaként emlegetik!
Lélegzünk, tetőt adunk a légnek.
Összenéznek a hullámok,
magát látja benned a folyó.

Földinek igazán
vízben tarthatod magad,
de amíg a túlparton -
közbe vetem magam
és ez helytelen.
Helytelen: árnyék
nem maradhat meg magának
fának áll, folyónak áll
mi lesz veled?

Kagyló vagy tojásdad-forma;
szárnyuk alól varázsolják elő
magukat a madarak.
Csőrük hangra nyíló háromszög.

Csakhogy ébredésem
kalitkatakarításra emlékeztet.
Füst-madár, cigarettarúd.
S a szememből kidörzsölt álom:
dörzsölt álom,
nem száll el,
egyre fényesebb!

Fölriadok
visszhangos álom-
lom-talanításom
lemerül ajtóm leselkedő holdja
Ki van zárva
a vers: kulcshely
nyelvét nyújtja
holott a hó visszahull
szódásüvegben nő a fa
Állok állok a hóesésben
szûk gyerekkori udvar
nyelvét nyújtó mellézárt ajtó
mandulagyulladás
szabadság első lélegzetével

Várlak, - örvénylő vízbe dugja
csönd-palántáit a fény, de
mit tegyek ha egy madár
szárnya elhomályosítja szemem?

Előbb a háttal ülők
- fenekek archívuma -
majd előlről a film
szerûen megeresztett
negatív-kockás hasak
- nincs előhívható arc -
sûrûjében kerestelek,
majd ültem - szinkron-
tolmács-szél - satrafák
közt egy eldugott
városligeti padon;
mit mondjak: soha még
ilyen ősz! Fagy próbál ki
néhány idény előtti
formát, valaha mind
mókás, hasalji csepp-
kövesítő, ma inkább csak
fiúbábura sóvárgó
kopott vendéghajat
kínáló lábközvetítő.
Mégis, amikor jössz,
lobogó hajjal érkezel,
arcot cserélve tûnnek el,
szemcsés por gyûl köréd.

Rüggyel
vízhólyagos ujjal bíbelődni;
ez lehetne még.

Talpam alatt gyûrődik a fa,
megfeneklik kérgen a szív.

Madárrá vált,
felvágatlan nyelvû fakír,
akinek tél óta
nem szólnak vissza a gyökerek.

Állok, hiúsággal megvert,
városok zajától távol
egy hatalmas fa tetején,
lábam, kezem zsibbad.
Ráuntam már
a szerelemmel permetezett
húsos, férges mirigy-almákra.

Feljöttem ide,
ahol égnek hála, még
az Isten is gondolati hajléktalan,
s hogy lejövök-e
valaha, nem fontos.
Világ őstermelője a gerinc.

süt még az őszi nap
meg-megborzol a hegyen
tél előítélete: a szél.
Órák óta vagyok itt
s nem lyukasórán, mert
egy sárkányrepülő -
megeredt aranytollhegy,
íráshoz feszülő test,
ősi vágy és cél,
tetten ért pillanat
s nem gyûrt sugárvesszős
völgykosárba dobott papírhegy,
ami a föld nemsokára;
s vajon az lesz-e,
halálos készség?
Petőfi: világos beszéd,
Illyés: pusztába kiáltott szó,
Bartók: antenna-csodaszarvas.
És este, mint a mesében,
TV-albérlet-világ,
szabadság és szerelem
felszarvazott Magyarország.

Oké vagy nem oké,
Mozgó egy Világ,
bélpoklos csőlátó,
irodalmi díszzsoké,
ki nem minden alap
nélkül, költőnkben, balra
mákszernnyi magyar
históriát látott
s most be van szarva-
aranyeres iniciálé,
névelőn ül az átok.
Titka mi volna egyéb?
Hal-e hal, ha tátog,
szükségében, ha el-Berdázott,
verset s más országot
ily illemtudón
álmodott szegény.

Nem kér enni a vers
mégis étkéül mellé-
készítik a költőt...
Ennyi látszott:
kiló őszibarack,
újságból hajtogatott
zacskópiramis, (amin
mellesleg a kibelezett
sajtóhibás vers is
megjelent), szomorú
tanulság, egyszerû
tárgyi bizonyíték,
gyümölcs-múmia,
s a hazárdírozó nap.
Ehhez is pofa kell,
felébredek, álom-ákom-bákom,
kínai szem, csónak,
szőrös vesszőivel
a hallgatás; snúrozó hullámok.
Lyukas fillér, csörren
a folyó, fejre esik. Ám
a focipálya tizenhatosát
mérkőzésenként hétről-hétre
diplomatatáskával
pótolták a cimborák,
s a féllábú ember -
(vigyázok, nem szólom
el magam a versben)
ifjúidőm pártfogoltja
oly büszkén járt,
mankója védett
nevek ipszilonja.

Arcomon könyv, tető a házon.
Kibontható-e nézése mögül az arc?
Réseken, szemem köré vetettem ki
éveim tégláit, s még be sem fejeződött
énem egyfajta építkezése
pillám rozsdás szögként
görbült bele minden új látványba,
s ha állandóságom is ez a pillanat-
futószalagon - emlékeimből mi marad.
Arcomon könyv, tető a házon,
körötte tábla: vigyázat, építési terület!

Mikor a vendégek elől
leköltöztem fiam
diadalív asztala alá
elfelejtettem elnézést kérni
de így is nagyot nőttem
a szemében ha másért nem
hát azért mert magukra
hagytam őket

Minden együtt
mi a bûn elkövetését
motiválja. Szûk
alagsori helyiség,
pisla gyertya,terített
asztal, tányér, kés,
fölötte szőrös
őszibarack áll.
Megyek. Gellérthegy,
Dimitrov tér,
zsebkendőnyi hely,
szalma arcú eladó,
nyár, csikós orrnyereg
két csupasz ujja közé
fogva, finom úti
portól szabadul,
begiazolódik, szent
igaz: házias napunk van,
mi minden forog
ventillátorunk
négylevelû lóheréje
körül, ez volt, ez
van, előszéllel
jégpárnás neon-
borogatással befut
a fogszabályzós metró,
vásárra viszem a bőröm,
Kálvin tér, Deák tér,
Duna part, leszólok
örvényen a folyónak
ha van pofád, gyere fel!

Könnyen lehet szempilla.
Történetem névleges.
Levegőhöz ne homlokozz.
Ül a lány a temetői csöndben,
feneke két jól el-
különülő zárójel.
Napról-napra tovább
csavart csigagomb,
szál fû antenna.
Ül a lány, ágyék,
szétszálazó könyv,
élet-jelző köldök,
koraszülött évezred;
zümmögő virágurna,
kukac-paragrafus,
mellkas elé tartott
röntgen-lap. Felkapja
fejét Jékely: kérem,
én itt hit, nem
és haza nélkül
végtelenül unatkozom.
Nagydoboz, kisdoboz,
legkisebb doboz.
Kirakja tv-képeit az este.
Atombomba stoppolófa,
analfabéta sugár.
Ennél élni is jobb volt,
halni se lesz jobb alkalom.

Mielőtt verseimben
végleg megpusztulok,
ötvenkét év: -
(szemre való álom,
halállal kacérkodó
halhatatlanság) -
szerelemmel, kenyéren,
s ha kell, vízen
és gyökéren élem.
Honnan s miből
származik a rossz?
A jó pedig nem oszt, nem szoroz.
Ülök, állok, ténfergek,
s ha borotválkozom is,
csak elejét veszem a napnak;
szőrzetem: arcom
álom utáni sajtóhibája.
Korrigálok, játszom,
de már csak magam;
arcom a folyóban
eltakarja a lényeget.
Kihalt a part - vak
eső - va1aki lépeget.
Látom magamat, elfogult
vagyok, karom testemen
elfolyózgat. Lebeg, lebeg
matrózsapka-óra, arctalan
perc, érzek a fuldoklóra.

Holddal leplombált táj
tolvajlásra is alkalmas
kísérletre kiszemelt idő
hol, mint acélgerendát
ejti le utánad a folyót az este -
lábaidnak veszélyhez szegődött
félelme én vagyok.
Kavicsokat hajigálok -
szerelemtől visszafogott
izmaimnak módot adjak
a felszabadító mosolyra.

Álompor hull
nyitott könyvre
száll a lepke,
fordítva is lehetne
vigaszul,
szavam
versben
igazul,
mert nem embernek való,
azt zúgja az agy,
fölösleges vagy!
Kezdődhetne
végződhetne így a nóta,
kezet emelt rám,
akire én kezet
sosem emeltem volna.

Legelőször
mint rohamra vezényelt ellenség
tölgyet megszállva tartó
makk-sisakos katonák
gomba-ejtőernyősök
fák elhullott kérge
kiégett tankok lánctalpai
aztán egymás vállán felismert cél
végül mint őrségben

Rosszul megy sorod?
told meg egy fölfedezéssel
csak így lehet a gyûrt
jéghegy papírlapból
kiszabaduló vízjel: sikoly
de a gondolat már születése
pillanatában ráfagy a hómező papírra
s ha ehhez még északon topogó
ízület-havas sarkad is
hozzá adod, könnyen lehet
hogy a nedves ujjú hajnal
megérint, neveden szólít

most jön az árnyaltabb írás
":" ez volt az orrom
aztán már nem volt
mit mibe bele ütni

Szépségre
mindenki kiszemelt
de csak mint a mélyvízben
fogékony
és nem megállapodott

Vezet a víz
hiányos
hal-fok-csigalépcső

A test bosszúja a szabadság
egy mozdulat is
világfelfogás
tartósan

tenger sóhivatalában
húsodra nem hivatkozhatsz

Kikiabálhatnék
de hagyjuk a babérokat

Ki trágár szavak
illemhelyévé teszi a verset
maga jár oda

Itt  az idő korszellemes
árnyékomnak életet adjak.
Teáscsészémben ide-oda-
hajló filteres homokzsák,
örvény-gyökeres gőzhorog.
Nem árt ez neki, ki az ablakon
mécses mellől uzsonnázva
kipillangatsz, tudni; őrzi még
gyerekkorod rejtett üzenetét
tojásírásával a Duna, s ha
már itt tartunk, s miért ne,
mögöttünk a világûr nagy őszi
lekvárbefőzése - hószalicil -
barackmag-ufókat köpköd
az ég. Csak legyen elég belső
késztetés; erő; húzódok az ablakhoz
közelebb, árnyékommnak életet,
magamnak, csak türelem! nyitom-
csukom világgal-teli szememet.

Bepörgetem a világító
gömböt, csomagol az arc:
tükör, kapkodó gyertyaláng,
ki tudja hány bőrt akar
még lehúzni rólam; térképen
Európa pajesza a Balaton,
és a svájci, hómagnéziumos
hegyek. Temérdek homokvárba
szúrt tellvilmos-fejfás
nyílpuska; németalföldi,
mellbimbóival asztaltáncoltató
asszonyság, sziszifuszi
újra és újra legördülő
has takarta szemérem,
önmagát felidézni sem tudó
ide-odadugdosott nemiség.
Hold, nap durrdefektes
kerékcseréi, (épp valamelyik
olajszennyezett tenger
vagy folyó) mikor mi
csússzan a lemeredett
viharos ég alá. Csomagol
az arc, megvillan az a bizonyos
költészettel kapcsolatos
világtengely, ami nélkül
- ne nevess - a híd sem sámli
sem nem bak, mit a csitri
hullámok, tréfából akár,
minduntalan kihúzhatnak.

Porjogaimra szólít
fakerülő árnyék
gaz vagy igaz
virág-proletár

Alighogy mintát vett
elhagyta lúdtalpbetétes
folyóját a felhő
ésszélnek eredt
Villámlik és villámlik
Rohana  szülő
rohan a gyerek
mûködő szeretet
tetten ért visszélés
átvilágított mellkas
ölelkező csontozat

Feleseltem az árnyékommal
legyen világi nélkülem
s most nyakamon vízhurokkal
tudom csak testem mily nehéz

Pakli-utca,
kettéemelt
römi-járda.
Nyitja esernyős
terceit az eső.

Reffes treff,
szíves otthonka,
cinkelt emlő.
Én: az mindig a víz.

Bocsánat, itt
az előbb
egy folyó volt.
Örökös lábközi fityisz.
Hátam mögött

kibeszél...
Hova tovább
eszem játssza.
Napsugár zajong,
szádba hívsz
egy szóra.
Megkérlek,
nyál-lánc-csörren,
pöcsös békát bőröz a víz.

Agyamon fény,
átengedem. Itt van
mindjárt Hûvösvölgy.
Neándereld meg magad!

Csak semmi könnyelmûség
lopásra azért ne add fejedet.
Enni, inni a tiszta hóból,
még ilyet! kinek ily sürgős a dolga
tolvajtól-tolvaj:
vizeletét a tél visszalopja,
s kinek ez sem elég,
saját porcleválásába botlik bele,
s míg ódon nappenészes
égboltba lépsz, a rézkilincs
tenyeredet megfogja.
Árnyék a test túlvilági nyomozója.

Éhségtől nyikorgó fakutyák,
pattog a jég szememről.
Barátom, ki most itt megállsz
húzz ki e didergő vers-veremből.

Falba ütöm: váratlan
vendég, könyökömön
jön ki a fájdalom

épp a tükör
fagyos szemtegez/és
pilla-nyíl-él
megállított mosoly

ki életre jel-es
halálra köteles
engedd el hát
kötelességemet

ki életre jel-es
halálra köteles
engedd el hát
kötelességemet

Testemből ki! Mutat
vak tejúti utat
szemem a halálnak.
Ahogy a darukötél
félig felkiáltó-
félig kérdőjel.
Jól kinézek: hullám-
szerû mozdulattal
épp másik oldalára fordul a Duna.
V í z b e n - kiemelés tőlem -
minden marad a régiben.
Csikorogva cserélődnek szorongásaim.
Költő nem lehet túl a csöndön.
Költözöm - öreg bútor,
lírai utógondozom az erdő.
Visszafelé is "oda"
tartanak a csillagok.

ha az erdő víz-
jel gondolat szél-
üzenet a bőrbe hang-
kő szívlakat

hold
éjszakák sebe

egy szem
beszédetlen ajka
partok levetett
ruhái

izmok apálya
bőrön megvirradó nyár

a hangtalan
víz
lépcsőn
sugarak

mag
zászló
csírázó emlékezés

Ha a víz nem akar felnőni hozzád,
hívd segítségül a napot.
Soha nem az maradtam, aki voltam.
Még a folyó húsából kiemelt
tekintet után is szálka marad.
Egy fa és egy ember árnya közt
még akkor sincs semmi különbség,
ha van! Bemagolom magam
csukott szemmel ezer felé.
Észnek a test absztrakció.
(Rongyos vagy visszhang-szóvivő!)
Csontom marad, átélem hasonlatomat.
Bőrömön magára ismer a víz.
Alul, felül, de leg: felül van-e,
kíváncsiskodik a pára, hisz
a test annyi vizet szorít ki,
amennyit bevisz, s én is
tengeren érzem besózva magam;
s ha lépek, két fal közt szívem
átdörömböl a hangoskodóknak,
mert rosszul bánik az igével
ki egy szótól többet követel
minthogy önmaga legyen, s
minthogy önmaga, szótlanság
az ára. Ki kéri számon szótlanságomat?
És a dolgok közeli állása szerint
- gondolatot gyûr vizen a nap -
megszólanak csöndjükkel a tárgyak.
Egyben vagy köteles fizetni.
S én, áhítattal, rég kívánt emlőt,
érem el a partot, folyó-rész-vét.
Halál nem részletez.

avagy barátaimnak, könyveik
olvasása közben

Mi az: szeme van rád,
de nincs hozzád füle?
Maga elé enged - lapos
tányér mély sóhaj - hisz
alamuszi csak, nem ostoba
visszaálmodni magát
még élhet tévedhetetlen
egy olyan épületben,
ahol, emlékeztek rá:
övé a tőke, miénk a Marxi-éden.
Jogállamban pénz a fegyver.
Csokornyakkendő-ventilátor,
te vagy a föl-nem-vett,
reményben önkizsákmányolt,
magaddal törlesztett örök tartozás.
Szimatod jó, övé a levegő.
Szemed álom-teli persely.
Azt vernék ki belőled,
mi nem volt soha.

Szemed álompolgári kötelessége a zûrzavar

Les rám a víz
kikérem magamnak
meder ki Önt
elfogadja Viszlát
de milyen áron?

Veszély-érzettel az ember nem áltatja magát

Mikor megálltam
hátam mögött susmusoló szél
sarkantyús-rügy-rím
később ez tette lóvá az erdőt

Álmodban te is csak bábu vagy

Valaki átkel
testemben üzenetet vált a víz
kortyolom lázas lépteit

Koponyák kikövesedett útján haladva
szemedben az álom sose jön zavarba

Mert elveszik az ige
he nem kerül senkibe

Fájdalommal még valahogy el van a test
de test nélkül nincs meg a szellem

Március volt
önmagáért lobogó
avas szalonna-hó
virág-katona-falat

Közben
levált egy lélegzet
- levegőt nem lehet
Leváltani - kémlelem
test-foglaló érzés
határa az idő

Énemet már visszavontam, mikor este
egy személyes névmásban
hangod épp rámtalált - egyetlen
fényforrás a ház ablakán
mint tudjuk "a reflektor
nem világithatja meg önmagát"
elképzeltelek hát magam helyett:
szemed lakatlan fénysziget
mit a nézése is elhagyott
Igy gondoltam, hátat fordítva az igének
lelkiismeretemet menti fel -
Én nem bántottalak meg téged!

M. M.

Estem a víz alá, lett is estem.
Fülem csöngött, vizuális, simító
ujjaidhoz egyenesedett hallásom.
Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
Kanalat nyel az éj, sietteti a napot.
Mi vissza: Van, lélegzem vele.
Mit mondott Jékely, melyik utca,
ház és kapu? De hisz "minden
lány a babám lesz!" Satnya, minyon-
sarkú bőrönd, szurkos pályaudvari
édesgetés, mellkasborda-könyvállvány,
klasszikus por, pontos idézgetés; -
megtermékenyül, igenis beköpik egymást
hold-fogamzásgátlótabletta ellenére
is szerelemben a nemek. Ez ugrott be
most, valaki megáll, s mintha csak ugyanazt
a mûvet kölcsönözné ki a könyvtárból: lélegzik;
apja vagy fivére ruháját öltve magára,
kisportolt testtel is madár-arc,
hídválltömés közt elveszni látszik.
De mit számít az: öngyilkosjelölt!
Magam alatt vasalt egyetlen, gőzölgő nadrág.
Nevetnem kell, komolyan veszem magam,
kirajzolódik karikatúrám. Elmégy... s ha
elmégy, sose bocsátja meg, hasra dől
visszafordíthatatlan vergődik utánad
a folyó. Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
S visszaadja víz a vonalat, nem
történt semmi, volt egy napom, s
egy nap: születni volna jó!

! Valami dereng
az ember vízhordó lény
ezért nincs nyoma
egy-egy átkelésnek

Ezer lufis hideglelés
lebegteti testem
mert ha orrlukunk nem oszt
törtté teszi a levegőt

Bedobom a horgot
nem találós kérdés
mióta csak ismer
folyton itt lát

Számtanfüzet
halászháló...
hej, lányok, lányok
combotok közt torpedóval
számíthatok-e még rátok?
És tárgyilagos víz-
válasz a nézés.
Szemem ixeli csillag,
messze a reggel.
Reménytelen az,
aki szerelem nélkül
önmagának sem kell.

Víz, víz,
írnak rád a halak
félig tiéd, mit egészen érzel...
Kimegyek, bemegyek
változatossá teszem a vizet,
beleőszülök a fákba,
mert a látás kötelez,
folyón: felszínes vagyok,
szemeim, de mit részletezzem?
egész lényemmel mondom ki a fát,
úgy tud csak felfogni engem!

Legközelebb, mi
van legközelebb?
Öreg bútoraidat
szólítja haza
az erdő. Ülsz a csúcson,
ülsz a parton, vízi
kép hátoldalára írni...
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Asztal, gyerekkor
alvilági diadalkapu,
étlap-oszlop, ízek
ismeretlen emlékével.
Nap és hold étel-
hordójából mindig
csurran-cseppen valami.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Archoz fésülködő,
állig omló, ketté-
választott vörösen szőke, -
mellkas, lélegző tüdő.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Tányér, csipogó bors-akna,
zeller-zátony, leves-
tészta-távirat, fehér
és sárgarépa gerenda,
iskolázott nyelv-vitorla.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Köd, üvegvágó-lámpa,
stólás mamika,
hidegvérû krokodil-kerék.
Csönd. Illetve. Csönd.
Nyakas vállság
lénye körül karod.

Volt egy vízióm:
összekevernek hullámok a parttal.
Mit tehet a tükör
markomban Júdás ezüstjével leleplez.

Késve érkeztem a partra -
tessék: egy pontos képzavar,
mert nem akartam megúszni
semmit, s épp csak kinn vagyok
a vízből, s hogy úgy-e...?
Mindenki szájában volt már
víz, de nem azért köpjük ki,
s a levegőt sem azért adjuk
vissza, csak hát ki tudunk-e
jönni magunkkal,
s úgy jövünk-e ki?

Estem a víz alá, lett is estem.
Fülem csöngött, vizuális, simító
ujjaidhoz egyenesedett hallásom.
Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
Kanalat nyel az éj, sietteti a napot.
Mi vissza: Van, lélegzem vele.
Mit mondott Jékely, melyik utca,
ház és kapu? De hisz "minden
lány a babám lesz!" Satnya, minyon-
sarkú bőrönd, szurkos pályaudvari
édesgetés, mellkasborda-könyvállvány,
klasszikus por, pontos idézgetés; -
megtermékenyül, igenis beköpik egymást
hold-fogamzásgátlótabletta ellenére
is szerelemben a nemek. Ez ugrott be
most, valaki megáll, s mintha csak ugyanazt
a mûvet kölcsönözné ki a könyvtárból: lélegzik;
apja vagy fivére ruháját öltve magára,
kisportolt testtel is madár-arc,
hídválltömés közt elveszni látszik.
De mit számít az: öngyilkosjelölt!
Magam alatt vasalt egyetlen, gőzölgő nadrág.
Nevetnem kell, komolyan veszem magam,
kirajzolódik karikatúrám. Elmégy... s ha
elmégy, sose bocsátja meg, hasra dől
visszafordíthatatlan vergődik utánad
a folyó. Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
S visszaadja víz a vonalat, nem
történt semmi, volt egy napom, s
egy nap: születni volna jó!

Volt köztünk némi zavar,
mint mikor anyámat - villámzár -
félelemből ha megleptem.
Sose tudtam imára, szeméremből
kulcsolódnak-e egymásba ujjai.
Pontos a kép: áll az opálos
megvilágításban, kínai árnyjátékos,
hüvelykujját illeszti
eleven madarat röptetve.
Karom lüktető kelése a nap.
Játékát magamra veszem.
Milyen kár, hogy nem versburokban születtem.
Vetítőpont sugarában
minden film poros.
Átrendezzük a salétromos
lakást; miért is szólalnék?,
a rossz nem elég rossz,
ha nem pusztítja el magát;
zsúfolt, háta-nincs könyves-
polc, sejtelmesebbek a rétegek.
Ez a mi időnk, hiúság,
gazdagság mit sem ér. A por: -
akaratlanul nyílik Guernicánál
a lexikon - önvédelem,
röpülés tiszta szándéka.

Idom: kopírozás közben:
fenekek körvonala
rajzolódik ki a homályból.
A súlyban, ha volna is
miért, hiába mosakodna
a szépség, értelmedért
csak álmot adna cserébe.
Mégis, hegyre föl ész-
járásomhoz vagy közel,
fekszünk a fûre (ez az
a pillanat, amikor más
irányba fordul az ölelés)
körön kívül kerül az ész,
s a rés, belegabalyodsz...
Rúthoz lelassulunk,
felgyorsulunk a szépre.
Szabad nem szabad,
hegykeringő: kosarat ad
a szem: hasaalji imától
kiszőrösödő comb-tenyér.

Holt vidéken járunk,
Száll tollaslabda-hold,
s egy oltatlan -
mésszel teli vonat
apró, szaggatott vonalakat rajzol
a fátlan, füvetlen tájra.
Ide is sok ház, iskola,
s még több játszótér kellene! -
nézek ámából ébredő fiamra.
Visszaadja tekintetem.

Visszajáró hang
vonj hasonlatodba
hisz szólhatnék veled
befelé minden
angyalszárnyú kulcs
csöndhöz papucsot kap
könnyû járást tanul
és csak kifele:
mit regénykedsz, te szájnős
lecsüngő kézmondás
függőleges lábnyom

Ha jó neki, hát maradjon!
Feje nyomát őrizze meg
a párna, de szarvazza is föl
két csücskével, saját
magával csalja meg álma,
de nevetséges ne legyen,
egész lényét kitöltő hûséggel
üljön csak-fejkendős
vörös kánya,  s más dolga se
legyen e világvégi ágyszélen.