Valahonnan, nagyon
mélyről: csont-morzé,
lök előre leváltatlan őr,
pajzs, lándzsás óra.

Párában, szemrácson
átcsempészett piszka-fény,
szögből, csigából
életre kelt kereszt.

Torpanok, de hisz
lépés akkor még nem
keresztezhetett. Mellkasomon,
térdemen ragtapasz.

Körülöttem árny-
talan árny: rabséta.
Aggódva figyelem
az értelmezhetetlen jeleket.

Állatnak nyoma,
embernek hiánya,
merül röntgen-kocka
tört bárka Noé-borda.

Bőrömre füvet ültettél, Uram
s most minden féreg
rajtam keresztül akar
kijutni a világra

Rám lehel
elkékül hold-szonda
erdőből szükség kihozza
motorja leáll
házunk előtt vesztegel
a makk-dugattyús
négyütemû tölgyfa.

Ébreszetett tehén bőgése
villám-szekér dübörög-
csattogó ostor a zápor,
tehén hátán füstölög.

Mi az, na! Arc kötél-
húzása. Feszül, holott
hőkölni, elhajolni sincs
hova. Fáradt tükörbéli
kép; száj körül bevág,
ráncra ránc, édes meg-
maradás, rejtett indíték;
ki még szeretőddel
sose szakítottál; lesz-e
hozzád a sors kegyes,
egész lényeddel figyelő
kezdemény. Mosoly: arc-
rándulással. És lám, lám
mivé lesz az éj, rábír
és meghazudtol. Már nem
a nő, kínban cinkosom,
kegyetlenségben társam,
ki sorsán könnyítve
ölelve lopja a távolságot.
Múltból visszahívható
gyönyör, kéjben el
nem törölhető halál-
büntetés. Eltévedtem, de
jönnöd kell utánam!

Megkerül a hálón
reflektor-futár,
susztermatt-helyes figura,
József Attila szekértolója
rég nem lát ilyet.
Halászbástya: nap, hold,
rögtön sáncot fogok,
ismét száz tenyérrel
tisztelegnek a pesti, fagyból
épp hogy felengedő háztetők.
Alakoskodhat, csak hiányával
tüntethet, de hiányával is
valódi, az igazságot
- miként a Názáretit -
nem szeretni, megérteni
volna jó ok, ugye?
Feszeng talpazata
a part menti kettős
szobornak, gyûlöletre,
hazugságra épül e szörnyû rend.
Kukákra, fekete lyukra
kárhoztatják a hite
vesztett, céltalan bolyongó
nyomorultat, pókhálót sző
villanykörte-lombikba a sötét -
túlélési kísérlet. Érek
a Marxról átkeresztelt
Nyugati térre, penészedő napfény,
aluljáró: rámkövesedő
sakktábla, bizonyos
hogy nem veszíthetek!

Áskálódik a levegő
(halál árnyékában
mi mást tehetne)
mintha egy jelző-
szerkezetből
órakleptomániás
minduntalan kilopná az időt.
Szakálltalan arc,
állszegénység.
Fog, kiköpött piramiskő,
amire nem építhet
újabb évezredeket
egy-egy mosoly.
Letört régész-nézés,
idővel eljegyzett kar.
Reménynél szilárdabb,
mi nyomtalan folytatódik.

Sírból rózsafüzér-kukac,
belőled, anyám,
ennyi sem maradt;
rögtön porrá lettél.

Beton-város, beton-ház, beton-fal,
betonba kötött csönd-elemek.

A világ, de hisz nélküled
hogy is tudnám, mi az?
Porhüvely, gén, eredetrajz,
élővakolat fogja össze testemet.

Ki arcot szólít,
névből hív elő,
fényképezőgép, kallódó
magnézium-urna,
reménytelenben vigasz,
mindenütt vagy! Szeretek.

És sejtjeim hét
szûk esztendeje
után mi lehet még?
Az álom világhiány,
saját tengelyén
kotyogó figyelem.
Kikopik fülem
pókhálós díszletéből
a trágár csönd.
Figyelek: árnyékom
bőrön át sem juthat
fényre. Mintha csak
nehézségi törvénye
ellentételezéseként,
elmozdíthatatlansága
miatt találta volna
fel Isten a görgős
ember szemet. Ülök,
újabb és újabb föl-
lebbezés. Valódiságát
föladni kézenfekvő
a láng. Tárgyak közül, hova-
tovább: mécses-rag.
Még egy csöpp. Türelem!

Rendszámom, igaz, nevem
említése nélkül, nékem
is volt, Pista. Feltûnt,
ha más összefüggésben is
a parlamenti folyosón
az az érem-tudor-titoknok,
akivel gyerekkoromban
"az erős várunkat" együtt
énekeltük, de aki miatt,
hát ez az: vers mellől,
éhgyomorral, életem első
pohár borával, de hagyjuk,
magam is felfüggesztettem,
ha csak két hétre is,
Tolnai, Markó; most négy
éve, hogy itt lakunk, igaz
nem napokig eszméletlen,
szóval, fel se tûnt, hogy
itt csak veszíthet az ember,
akár az örök egy-re
hivatkozó tiszteletes;
nagy kockában kocogó
kis kocka, rossz gége,
csont-gallér fém-lyuk.

Csiga: fû közé gyûrt,
megkövesedett
csizmaszár: késsel.
Este van, még a jó
Pap tér is holtig
tanul. Bemegyek - pisi-
szagú átjáróház,
jól kijövök a múlt-
idővel. Szerelem:
érzelmek mennyei
diktatúrája; résen
leszek! Döng,
választékosan döng
falhoz ütődve és
gyep szélen gurulva
lábaink előtt megállva
a labda. Száll a por,
lét nő egymásnak
háttal, az is mi?
Anyja hasában mindenki
luftot, jó esetben is
csak öngólt rúghat.
Este van, bőrünk ráncos
incselkedéseivel
minduntalan igazít
rajtunk a mozgás,
csakhogy a test
fölöslegét keltse.

a felhő   deszkák lángnyomatú rajza
eső   földelő pálcika
amibe ha csillag költözik
mágnes veti ágyát   de buborék
kinek személyi csöndje
üres mozdulatba testel

táj
légyfogó   hold-ikrás igyekezet
tolvajlásra leplombált óra
fogaskerék ujjakhoz ketyegés

Ablak a tóra
Tóra az ablak
habakukkolva
meghallgatlak

Tenyérben ringó
parázson sülő gesztenye
kipattan héjából a szem
melegít vele

El is irigylem
magamtól magam miatta
eltékozol a mesével
nem gondolok magamra

Ritmus, árnyék
önmagára talál,
esőcsepp dobütő
összeér, összepattan
a levegőben. --

Hím alája, hím föléje
csúcson lefegő
hátizsák heréje...

Ennek a nőnek
mi köze: volt, míg
volt: élő halott,
érző fityisz,
ha nem vigyázol.

Csak néked játszom, szerelem, mondotta
mielőtt az írógép-arénába lépett
magának tudva az összes szenvedtető igét
mire még ifjúságából emlékezett.

Örvény-harisnyás
felhővel holddal
kitömött rongylabda

feszes rend
kantáros rövidnadrág
utánad szökik a híd

Nézd az elvetemültet,
egy ablakot látok,
fény okádja ki a pálinkabûzös szobát,
és rossz jelnek tûnt,
elfelejtett visszaköszönni:
az eső után fa alá húzódott tócsa.
Párolog: szerencsét próbál a víz,
holott csak pillanatra fordultam el,
de a halálban nincs anyagi kár,
gondolj születésedre...
Túlélők: kövek,
kövek: túlhalók,
kövek, kövek, kövek,
mégis ha egy istenség szól bennük,
szavuk hihető!
Saját élőlényének tekintett reggel
a Kerepesi Temető
- dolgom naponta erre -
Ködben látható lélegzet:
szeretet-szó-lián a számon.

Vízpárnára fektetett
halkitüntetésben részesítették
a földről épp olajra lépni
szándékozó emberiséget.
"Élni annyi, mint úton lenni!"
ítélkezik Déry. A test
álomnak letett óvadék.
Élenjáróm nem lesz a nap.
Ki kezdte el, hogy fennmaradt,
hogy mindenütt egyet jelent?
A futás csak kiváltja
belőlünk az utat és nem
törhet ketté a pár: -
huzamosan - humánus, mit
megteszel! Mutatsz rám!
Vérében forgó történelem.
Apám fogságból hátizsákjában
egy szem édeni gyümölccsel
jött haza. Azóta kettészelve,
almán, angyalszárnyat látok.
Földlabdával kiemelt fa,
száj foghúzás után. S az életem?
Utak szörnyû cseréje. Élni annyi,
mint úton lenni. Igen, de
mindenkiben van egy út,
s a cél megsemmisíti a példát.
Lábam, karom, hajam
és testem minden
földhöz kötődő szőrzete.
Százevezős-gálya szemem.
Hóna alatt összetekert
kukac-pokróccal
feljön sírjaink domborlatához
a Liliput-halál.
Annyi ûrhajószivar után
ki kellene végre szellőztetni
századunk magunkra zárt
rossz levegőjû szobáit,
elszaporodtak a csillag-
ködös füstkarikák!

Gyönyörû ez a tölgy
rögeszmém lesz - meglásd
sose halunk meg
ha ide temettek -
kivárom. Különben
egyetlen szóra
sem bízom költői
becsületszavamat.

Testem testem én jó váram
nyílj meg a szívkopogtatóval
dörömbölőnek, röntgen-kék éjszaka
fedd fel titkos mellkaskapum.
Reménnyel töltött őrházceruza
adj indigós folyót, hegyet
hadd írjon üzenetet az utazó
legyen végre jó is aki szeret!
És beérik búzaszemû szánk
aranymetszetén a szó.
Testem testem én jó váram
föladlak: utolsó kaszásunk a halál.
Mindenütt kombájn és traktor.

Mikor félálomban a zárlatos villany-
kapcsoló éhes kutyává változik.
Mi ez, ha nem parázsló kikapcsolódás?
Drótcsonthoz jutva - az se világos - miért
csak falból kiálló farkát látom.
S a képernyő négyzetéből pont lesz.
Ugat a ház: - "új eszmét a rom felett,
valóra váltnak az emberek", írtam
vala, aggódva, ablak közt diktátor hideg
bajusz-radiátor, hangtalan repülő
korhadt faág. Majd fény véníti meg
az éjszakát. Csontomon hangegérke
ropogtatja el maradék kockacukor álmom.
S hogy lába közt - jön haza szomszéd lány -
szûz, hadi-persely van, nem hittem volna,
úgy lehet, csillaggal homlokomon
hitetlenségemért megfizettem; írom
asztal fölé hajolva, átsüt testem
a tiszta papíron. De csak az a másik
csetlő-botló... Rossz tréfa volt Chaplinem!

Rugdalódzik
a mellkaspólyás
szeszcsecsemő.
Tört(én)elem
kövön aluli ütés.
Napból árnyék kinéz
hellyel kínál,
időt ad...

Azonosságom története
vakmerőségem tudója
egyetlen személy, akiből
hiányozni nincs semmi kedvem
tükör mögé rejtett kép
s hogy nyughassak végre
elért testem sasbehívója
a fájdalom. Katonaváll
összetekert pokróc.
Rám tör a fény. Rügy-
koncentráció feszület.
Bőrödre zsibbadó ujjal
tetoválom: szabad vagy!