Nem adtam föl semmit.

Érek a kiürült
éjjeli alagúthoz
ösztöneink, agyunk
latin negyede.

Kifordítja
ablakos zsebét
utca két oldalán a ház,
semmi!

Élesedik a csönd,
szentesíti a...

Pisztolytár-nadrág,
rugós lépteivel
csőre tölt.

Cél- és időkeresztjén
halálos önvédelem.

Föl-lemozgó
levegőszálon csüngő gomb
a gége.

Matatok,

bensőség zavara,
ketrecajtajú zseb.

Dánielnél hagytam abba
a Bibliát, hullámzó
lapjain könyvjelző.

- Duna-Tisza köz -
akárha folyóit helyezném
egyik oldalról a másikra.

Nagybőgőbe vágott kérdés,

villantja - égő
gyertya kötélmászás -
a hajdani szigeti kocsmát.

A borisszák
mind egycímûek.

És ifjúkorunk
ajtóra firkált grafitvonalát
perceivel
karunkon őrzi tovább az óra

Nem adtam föl semmit.

Járom a szigetet,
meg-megállok
a parton - felezni -
ennyi az egész.

Vízkereszt,
szaloncukor-
pisztráng-ötös.

Versről-versre
rejtve
lennie kell
egy testre méretezett gödörnek,
ahová a halál elől
(oda ő sem követ)
hasonlóképpen járhatsz.

De ki az, aki
mindig bepörög,
mindenség távirányíthatós
egyhelyben sem fordul elő?

Anyagot kap magára a hang.

Földhöz közeledve
nem árt tudni:
tér használata kötelező.

Jöttment eső.

Nekivetkőztet,
dobok néhány fát,
kuglibábunak állított lábujj.

És váltott névvel
testi határ.

Valaki álma alá fekszik
íz-íz-íz-ig-lenn.

Hátamon
gerincességre
emlékeztető őscsomó.

Erdő mélyről hirtelen
feltörő mutatóujjas
gejzír; kettészelt év-
gyûrûs platán-platni,
izzik, ezt vésd eszedbe:
füledhez hideglelésért
se kapj, szíves, de kesztyûs
a fa bársonyos fogása;
kicsap földből az el-
tömedékelt fûrészporos
gyökér-láng; hő fölött
ezer levél tenyerel,
véres sorsvonal mindenütt;
gödröt botlás nevesít,
hajléktalan élteti
a temetőt, (oltár előtt
senki sem hajléktalan)
agyagos fészek csészéiből
gőzölögve lobban el a nyár;
koporsók rögeszmés kopogása.
Ez tart meg; az megrémíszt;
szerelem szervetlen anatómiája; -
sperma-bankra Mária spekulál,
hideg önzés a szeretet,
önkizsákmányoló szegénység,
okafogyott zárójel a hullám,
testeden süllyedtem el,
élet, aminek halála nincs.

Ki vagyok én,
hogy az igazságból éljek!

"Úgy kezdődött,
hogy visszaütöttem."

Mondhatom-e
vízben: kimerültem?

Kallódó eredet...

Istennek
már teremtetésünk okán is
közös emlékezetnek
kellene lennie,
mégis csak keveseknek
adatik meg
ez a szerencse.

Oktalan okozat.

A tér,
annyi bizonyos:
felejthetetlen.

Valakinek - lélek
és lelkiismeret,
halál és halott -,
tárgytalan eszköze voltam,
más se,
                      immár
csak testetlen cél vagyok.

Fölállok, könyvtár
dohos lehelet.
Nyitom, ablaknál tart
illatával olvas ki a fa.

Olyan szegény
sohasem lehetek hogy
hanggal tölthető fülkalácshoz
diót ne törnének a békák

beütöm könyökömön jön ki a fájdalom

fél: egy
ez már valami
ha emlékezetem nem csal:
kettő

és félhárom között
felborul a csónak

mindig csak magára gondol a folyó

nem gond

napszámossá teszem
és magam is az eget bámulom
mely üres és könyörtelen

Szörf-fülhöz tapadt
vitorla-hangvilla
és a szélben párolgó
lábujj-cseppekkel
Orfeusz tûnik fel
Ez volt ott s most
felkötött kar sínbe téve
fagyos vizet átível a híd

Világra ámuló szemed előtt
becsapódettaz éj vasajtaja
a kulcsot a vízbe dobták
váljék valóra kulcsban a folyó

Naponta fenyegetőznek veled,
miközben szobáink
kékharisnyás oltárán
nem vagy állókép többet
antenna-keresztes, Európa.
Antenna-keresztes Európa,
ül az ember a tévé előtt -
hej, Maradona, Maradona,
felrobbantott zsinagóga,
hangos, országos világmagány!,
kényes tisztaságmánia,
tárgyakon pipiskedő ujjnyom.
Képernyőről, izzó por, gyanúja.
Benépesíti a hiányt,
sejtelmében dereng a ház.
Csoda-e, hogy szétmállva,
képhez ragadva csüng Isten
elesgyés rágógumija a szem?
S hogy álmához, óvatosságból,
biztos, ami biztos, kesztyût
húz, szemüveget próbál, életének,
ha volt is, ne maradjon nyoma.

Õszibarack fakurtizán
kikérte magának
nem ő szólította le a napot
Látott valakit ugyan orra bukni
szemüveg-marsallbot tartotta meg fejét
és különben is
nem kellett nagy feneket keríteni neki
a kérdés csak az volt
mit szól az udvar
ha a sapkás biciklinyeregre fölül
Közben beesteledett
és az őszibarack fakurtizánról
többet nem esett szó

Tegyük fel a madár:
fû, fa csillag előtti
utolsó szempontját
x-szárnyú ismeretlen
felségjelû repülő
zavarja meg. Áll,
kezében egy óceán
lehetséges irányát mutató
elalgásodó iránytû.
Nem volt lehetetlen.
A semmi folyamat, ami
összehasonlításban
létezik. Számításaiban
az ember ne legyen
nevetséges. Helyszín
és keltezés nélkül
még a fájdalom is
öntudatlan. Osztályt
ismétel a nyomor.
Sír mellett legtöbb
felejtéssel szeretne
meggazdagodni. Most
azonban nem erről volt
szó. Hamvait szétszórták
a nyomorultnak. Valaki
időt egyeztetni órájára
pillant, gödörnél mindenki
gyanúsan viselkedik. Csönd:
súgja, halálipari kém.
Biokertészet a hit,
fa kérgén régi meg-
feneklett szívdedikáció,
de a halottaknak
nem lehet túlsírni
az eszén. Pattanok fel,
alkotmányos tavasz van,
didereg alattam a kő, -
"azon gondolkodom",
illetve gondolkodjék ő:
Arany, Babits, Illyés,
Kosztolányi, kérdezed,
nyelvével "vérfertőzésben"
tartotta a nemzetet?!
Az elhájasodó sertéscomb
már a hentes kampója
előtt is kérdés volt,
mégis a disznó földet túr,
és miért túrja, ha...
Hazamegyek, kölni-
dobozos liftből
valósággal elpárolog
a csillag-spré-kupolás nő.

Ott kezdeni hol abbahagyni volna jó!

fölállunk
időntúli szabaddobáshoz
még mindent remélő kosarasok

a szerelemben
önzésünk irányítása a cél

szeméj: anyagra cserélt hiány

büntetésünk eszköze, arcunk

Ha mondjuk a part klottgatyájában
elszakad a gumi
és lecsúszik hal-talpáig a víz,
hogy lehetne a szégyellős,
sikoltozó hegy elé állni?
mert ahol neki-nekilendül
és átbukfencezik a hullám,
ott vagy a vérző
szél-horzsolásos alkonyatban.

Beköpni
vagy nem beköpni,
rafinált biológiai óra...

Fejből,
szem-éjjel emlékszem
a sejtelméből
kirajzolódó tárgyra,
kérdés, gerinces-e
éhgyomornak hangot adni,
s halhatatlan-e
ki mögéd oson,
ujjaiban
szaggatott széktámla.

Mit szólna ön
a felfordulásra?

Hirtelen huzat,
- háttal nem kezdünk tüntetést -
moziképből
foszló reflektor-nyakkendőstől
rántaná ki melegedő
nyomorultjait az indulat,
a rossz csak még
rosszabbá válna.

Szem pántlikázik
óvszeres fókuszába.

Hiába foszforeszkál
és siettet
harisnyás mutatók között -
testetlenre tett óvadék.

Ott feküdtél feneked satuját
rozsdás csigolyáival összefogva
munkáslábad közé, - hogy felém fordultál
fényszálkás deszkát ékelt az ég
csomós nappal a közepén...
S én, alkalomra fölhevített lélek
államosítom: énnel birtokolt személyem
mert a szerelem öleléssel terjesztett
bőr alatti demokrácia -
s most nyirkos nyakszirtjeinket
harmatként szippantja föl a nap

Mint gyûrött sugár-
mintáival a kő
parthoz jut kit átlapoz
és visszakeres a hullám

Úgy élek én hogy szinte nem lehet
elvenni már tőlem az eget -

Mint szurok a tûsarkú cipőre
tapadtam fel a sürgő időre

Csak a férfi cigaretta-véggel
lehet így ha ujja között ég el

Parázsló sorsa vélt igazában
sokszor volt a testem is ruhátlan

Télben hontalan ha közönyre lelt
bundás reménye mindig kitelelt

Mint égő gerendák közt a lélek
bordát faló vágyak között élek

Nincs apám - bennem hiánya lázad
engem nem vallhat senki fiának

Csak ami mélyről jő mint az ének
cak az érti ezt s szava ítélet

Fölteszem - vak bánya-ló
földforgású hanglemez -
mettől mélyebb: igaz.

Fog: levegő-teli csille.

Sajtüregesítő, arcot
tovább feszegető
mákszemnyi bőr-kukac. -

Bármit, csak föl nem adni!
Bármit, csak föladni
mi belőled vigasz!

------------------------

Halállal randevúzni,
feltéve, ha az akkor
épp nem jön el,
micsoda földöntúli öröm.

Bévül velőtadó akasztófa,
(itt még kötél nélkül,
hiány eszméjével), majd
amikor nyakad körül feszes
szálaira bomló véres hurok,
de hol lesz akkor már
az akasztófa; nem tudsz mást,
mint minden halálból megszületni!
Tör-té-ne-lem? Minek az? Magam
csinálom, képlékeny tárgyban
mutatva meg mily képtelen.
A víz valamikor tükör, csak-
hogy szilárd mozdulatodra
- vitorla-jéghegy-szilánkra tört -
visszadaja arcodat a folyó.
Nem kapkodom el. Fülcimpa,
buckáztató térd, gyûrődéseiben
mit lát? Nyakon, vállon,
mellen csusszanva, dús szőrzetû
lábszáron meg-megállva, és vissza
a hûs lombozatú, mentolos
levelek közt; elmélyíti-e
a nap nyálazta barátságot,
színégette szerelmet a bütyöktől
csigaházas lábujj, vagy apró hideg-
rázküdtatásokkal múlik ki,
s mi tavaly, tavalyelőtt még
oly fényesen megvolt, tömöríteni,
golyót formálni: tört-fog, s hogy
mi ebben és mennyi a játék, hány
százalék barátság, szerelem? Isten
tudja, ragad a szájpadláshoz a nyelv.
És semmi se fáraszt el úgy,
mint egy önmagára ébredô álom
anatómiai ütközetben.

Igaz, álmom foszlik,
szemem tányérján
kaparász a légy, de
téged kihasznál a félelem,
ásvány-évszakra hangol
levelek közt a fény.
Néked egy sírról fölszálló lepke is
kihajtott inggallér,
s kit távcső a hegycsúcson
önanalfabétájává tesz -
mindenütt hiányodat látom.

Áskálódik a levegő
(halál árnyékában
mi mást tehetne)
mintha egy jelző-
szerkezetből
órakleptomániás
minduntalan kilopná az időt.
Szakálltalan arc,
állszegénység.
Fog, kiköpött piramiskő,
amire nem építhet
újabb évezredeket
egy-egy mosoly.
Letört régész-nézés,
idővel eljegyzett kar.
Reménynél szilárdabb,
mi nyomtalan folytatódik.

Vers többlete, hogy
benne fogyóeszköz a szó...
Szemezek a sivataggal,
ennyi szem közt, hogy
találnék Istenre?
Vagy itt a közeli hegy,
csúcsai idelátszanak,
de nem minden csúcs
feltétlenül remény.
Szemöldök-ceruzával
húz árnyékból csíkot
ajtóink alá a hajnal,
de nem minden Nap szép,
nőnemû, önmagáért ragyogó,
Tûnődhetsz, szakadék
fölött mutatkozik be
a halál; elképedve figyeled
mint formál gőzölgő, búbos,
mesébe, káromlásba illő figurát
zuhanásközben köpedelemből
az undor s az árulás;
s mi marad hajlított,
csupán ítéletvégrehajtó
pálcává szemünk előtt
a szivárvány; előbb örvény-
bûvölő eső. Nos, ha volna
még elég bátorság a félelemre,
nem hínáros, algás
ragacsos vizek alján
ide-odahajló holdat,
Isten föl nem használt kotonját
piszkálgatná, próbálgatná
csobbanó kő fizikájára
e gyerekes, örök kíváncsiskodásban
és vonzásban élő világ.

"MM" - vagyis: mindig mérsékelten!
Figyelmeztetett egyszer valaki
e valóban létező bölcs,
tenyérráncba öröklődő jelre.
Kézfogásunkkor jutott eszembe.
Krúdy Álmoskönyvét olvasni, asszonyom,
legjobban fal felé fordulva,
szerelemtől jól összegörnyedve lehet.
Fej és láb sehol oly közel
és álmához szemes lábjegy-
csillag is dukál. Utána nézhet...

  Megveted lábad
  helyszínnek jó.

Szem: keltezett kert.
Kert: szerelem közhelye.

Megveted lábad -
helyszínnek jó.
Öröknap
nyom téblábol.

Szem: keltezett kert.
Kert: szerelem közhelye.

Sovány
madárijesztő testemet
körbe röpködte a kabát.

Szempilláid
harmat-cseresznyéit
fölcsipegette a nap.

Össze-vissza kérdez
szeretkezés közben a test
a piros huzattal bevont
etetőszékben. Végül is
a kérdőjelnek sem kell több hely, -
étlen-szomjan maszturbáló
hernyó - mint a nőnemûvé
vedlett felkiáltójelnek.
Próbálj nem beszélni közben:
a gondolkodás mindenképp
szinkronban legyen
a lélegzéssel. Nem gondolkodni,
de lélegezni, lenni,
alighanem a költészet
lényege itt keresendő.
Ennyi! Ráharaptam az éhezésre.
Látom nem hiszel nekem! Holott
a szempillával borított szem
önmagát százalékolja le. Vérző
íny, vattacukor. Káromló
szavakkal menstruál a száj.

Csendes lapjárás
mezítelen talp
ágon levélen.
Nem kertelek, mit benn elveszíthetek
levegőbe húzott strigulával
jelzi a korhadt kerítés.
Szeder széder ízlelgetem a szót
libabőrös leszek -
Istennel mi egymással takarózunk...
S nincs odaadóbb hely
beteget színlelő párnasszusi arc
két civakodó ismét egybekel.

Õsz van, mindennap bevizel a fény.

Katicabogár, ödémás kézfej.

Hó, folyó nyelvén szétmálló tabletta.

Nyílik madárszárny, levegő-énekkönyv.

Vakulok a nyárban
a forróság feldönt
hû mankó az árnyék
átsegít az erdőn

Fához szorít e nyár
bévülről is látom
szégyellős cseresznye
pirul fönt az ágon

Arca helyén tócsa nő
eső a gödrök ránca -
tükör a sztaniol levegő
fésûjét a fa belevágja

A hold a reflektor: ragyog
apró fénycsóvái üvegkalapok

arany és ezüst selyemben a fák
lombjai színes estélyiruhák

suhognak kígyóznak meghajolnak
némán a tánchoz összefogódznak

arcuk verejtékes hulló zománc
szünetel és ismétlődik a tánc

Megfeszül a szél lasszója
hull lehull a rózsa vére
megrebben a tócsa fénye -
sárba szédül le a rózsa

Te voltál a hold
rézbevert érem
szemed rajtam volt
este az égen

De jött a hajnal
jött fürge széllel
szorgos friss nappal
s már ébren ért el

S égi kohóban
begyulladt a nap
s égi kohóban
arcod elolvadt

Gondterhes asszony
arca a szilva,
duzzad kikékül
könnytől a héja

bút-termő fáján
őszig ott ragyog
míg sós gyöngyeit
meg nem ríkatod

arca ráncosul,
keményül magja,
annak lesz édes,
aki megríkatja.

ágát letöri
súlyos szerelem,
érett sós gyöngye
lehull nesztelen

s ott áll az őszben
véres fû felett,
s asszony arca van -
olyan, mint neked.