Nagyon feledékeny az Úr
ül szirt-íróasztal mögött
régi pénzt őrzi
folyó-fiókban a napot
mintha nem Õ találná fel
a tavasz-logikakártyát
ablakra nyomtatott
rügyező fa áramkörét
S míg örökösen éhezve a világra
atom-tudatom hasadoztatom
tested éléskamra polcain
molekula-konzerv szerelem

Föld felé Isten-
ég felé emberiszonya
csúcsosodik a madárnak,
de mondd, adják-e még alább,
kerülvén hozzánk
egyre közelebb?
Égbekiáltó kérdés,
hegyre föl cipőm
kenyeres pajtása az útnak,
nyelvem kilóg, zsemléből
felvágott, megfelez.
Nap kibicel a vershez,
madár embernek nem hízeleg.

Az a nagy, tûzrakástól kormos,
vörösen átderengő valami,
amivel a napfogyatkozást nézted,
az volt a tenyerem.

Az ég - fájdalom a test
idegenvezetője - még
mindig nemzetek felett áll.

Valaki, alvó talpadhoz
lopakodva azt kiáltja: én.

Hátgerinc: egyetlen összefüggő írás,
el nem választhatja félelem.

A világ előtt is volt már világ,
csak még nem volt megteremtve,
S hogy szemrehányás ne legyen,
add vissza szemtelen száddal
és néző ajkaiddal a világot
olyannak akkor már,
amilyen többet nem lehet. -

És jött a ringkeretes távirat,
hegyre föl fényaláfutás,
szem boxkesztyûje a könny,
belezuhantál a csöndbe.

ablakok közé zárta
az éjszaka
a táj fehér lázban
reményedet kibeszélte

A tûzeső
pusztította parton
már csk az értelem
kagyló árvasága

A szerelem
kazettába zárt
tündöklő emlékezés

Téged a Gellérthegy
Athénra emlékeztetett.
Léptél-e súlytalan holdra
a folyóban? És Róma? - Arc Nérója a vér
magára gyújtja az eget.
Szempillavonással közelebb
naponta bezárattatja magát,
ezért minden álom börtönviselt álom
reggelig, hogy utána ismét,
újra elölről kezdhessen mindent.
De a szavakban nincs közvetlen életveszély.
Barátom voltál s az vagy-e még?
Írj, ne bolondozz: Jorgosz Rumelisz.

Ég a nap, tûzet ad
parázslik fináncláb szempilla
csikként görnyedt testnek
a vízpart hamutartó

Pirospacsizik víz a parttal

Istentől semmi sem emberi

Egy nézéssel mindig fiatalabb a tükör

Álmodom testi történelmembe visszasüllyedek

Milyan hó is van?
Lépek s amint lépek: kiderül rögtön ikreket szül

Lángoló szem cirkuszol az idomíthatatlan szerelem

Valóságos hiány: azt hiszem mégis emberré kell lennem

Szóval: világról is döntök

Változásodat
ne korlátozd a vízre

Csak hasonlatból
még ki nem derül a hajnal

Élek - ez nem vicc
el-áll-ok-togonodom
lábaid közén

Idő a forradalmár
udvariassága

Becsoszog álmomba az órás-reggel
fekszem a fûben, gyönyörû kötelék
levelek közt áthull
s miként a fogaskerék
porosodik szememben a fény
a világ szerkezetébe látok
mely, mint az álom
tőlem elfordulni kész
de kipattan levél-rés
közé szorulva egy rugó-kukac
s e mûhibában magamat is látom
csk lehunyom a szemem
és része vagyok a nagy Mûnek.
Ne ronts el hát Istenem!

fényre nyílt napernyő
csukott szem, árnyékát viszafogva

Alágyújt a fiam
kezében fogkefével
eleven húsból nő ki
a gáztûzhely fogsora

    míg alszom szép csendesen fedez föl

Sose mondd hogy: Á
gennyes szavak
spatula-gondolatjel
a nyelv-hullámon

"dél óta harangban vagyunk"

Bemagolja fa
a tavaszt, magnak
a fa befejezetlen. - -

Állati, fogja rá
elragadtatásában
szökőkútra mutatva
a gyerek; állati: -
odafelé feltûzi,
vissza feldarabolja,
megtartó zsiráfnyak
a vízsugár, mígnem
átvérzi az alkony. - -

Ökölbe szorítom, de
nem gyûröm össze
hídvázrajzos tenyerem. - -

Bakancs: száraz
esőt okád zokni -
felhős fürge lábujj. - -

Ezüst terep, toll,
szív-galvanizálásra
előkészített kabátbelső. -

Sikíttatni: béka,
izzadt vizsga test
kuruttyoló versburok. - -

A félelem világos:
kulcslyukárnnyal bábozó
ki-becsapodó huzatos ajtó.

Azok a bizonyos szerepcserék...
Víz felejtve memorizál.
Végigkerekezted partig a nyárfa
övezte utat. Csapda, óbégatok, akkor
még csapózáras csomagtartó,
(húsnak sose tudtam ellenállni!)
volt előttem néhány kör,
gödrökre és pocsolyákra épült
forgószínpad, föl-le pedálon
az izom-vitorlától megfeszülő
láb. Véres, iker-maszkos-térd.
Így-úgy, aztán sehogy! Címzetes
gödör, téliesített visszhangos
hegy; érkezünk, így is, úgy is
negyven nap. Negyven napig eső.
Felismerem. - Állsz roggyant, nyitott
szekrény előtt, bordáira hullt
bárka, függnek, összekoccannak
a csupasz ruhafogasok. Sose
felejtem, újságpapírba csavart
film, loknis haj, füstbomba, ömlik
belőle a spré. Vizet nem lehet
megtartani, tengert tudó testeddel
nem folytatódik, kifejeződik a világ.

Hó nélkül múlik el a tél,
de a naptulajdonos, aki
versírás közben vagy, (volt-e
kit ez napimádóvá tett?)
Ízlelget, átvág sok bitang,
folyik a sírok közti szám-
háború, sistereg a fény;
elfogynak negyvenes éveim,
döbbentem rá, bûnöm is alig.
Január volt, nagy hideg s már
közel a front. Suhogó, ide-oda-
hajló tábornoknadrág,
ingujjra vetkőzött tank,
s minden fényrebbenés nélkül
az ósdi ház, kitört üveg,
ablakaiban gyertyaláng-kakas,
mely éppúgy lehet jel és
árulás, Istennel kötött
föl nem bontható szerződés,
karcos lány, akivel míg saját
halott-statisztikánkat
meg nem hamisítottuk
háború sem ért véget. De a csönd,
mégha a teremtés nyelvén
Istennel beszélgetsz is, nem
tagolható. Evett, ivott, bontott
hajjal a szomszéd lány,
nyelvén ringó piskóta-pólya,
és kivándorolt. Választott hazája:
Amerika, a háborúnak épphogy
vége. S most, két költő együtt
- micsoda képzavar - elfogynak
negyvenes éveim, sistereg a fény,
zöldbe hajt, semmi roncsát nem
kívánod, élősködők kilóméterköve
a mag, megdolgoztat a lelkiismeret,
felcsengő U-vas a szájhoz emelt ujj.

a folyó
legfeljebb
hullámot lop

magam inkábbnapszámos
költőnek megyek
hídhoz kötött bicikli

földanyánkatminden hajnallal

megríkatom

arcom
becsületes
megtalálója

hullám
folyó-töredék

Küküllős
nyolcas
kerék

Nehezebb kikerülni
mint találkozni valakivel
a sivatagban

Álmomból apám kifelé,
anyám befelé menekül.

Végül is földet
halál után sem
púpnak kapja az ember;

teli kofferrel sem
lehet csak úgy ukmukfukk
mennybe szállni.

Nem tudom mitévő legyek,
nem tanítottak meg rá,
hogy mindkettőjüknek
helyeselni tudjak!

Álmomból apám kifelé,
anyám befelé menekül.

Végül is a földet
halál után sem
púpnak kapja az ember;

teli kofferrel sem
lehet csak úgy ukmukfukk
mennybe szállni.

Nem tudom mitévő legyek,
nem tanítottak meg rá,
hogy mindkettőjüknek
helyeselni tudjak!

Egy szó tart fönn, egy szó
mit jobb híján
Istennek jelöl a balga.

En, tölgyfakultás hallgató
örök anyag, ideiglenesen ember
kezem makk-ököl szorításával
teljesül kívánságom.

Baktat asztalon a fej,
por szemez
lombjukat vesztett pezsgős üvegek közt
kopog a vak szemüveg-pálca.

Kielemzem magam,
ahogy a lényedet kölcsönző folyó sem
az eget fejezi ki,
szerelem se szerelmes,
rád se szomjas a víz.

Kormos a lég, orrod szénrúdja
befelé világítja meg szempontjaidat.
Nem tesz munkanélkülivé a halál
ha alkotó volt a szellem.

Mit mondhat költő
az utolsó szó jogán,
hogy mi előtte volt
fölösleges? Mondd ki,
de előbb végy hozzá
nagy levegőt, anyaggá teszed!

Balkezesnek születtem,
európai vagyok, korán
rákapattak a jobb kéz
szentségére. Azóta
mindent jobbommal
cselekszem, kivéve
ha követ vagy póznát
hajítok el. Nem teszek
úgy, mintha semmit sem
vétettem volna ellenetek.
Fölfelé mutat, de az árnya
merő figyelmeztetés
a vizet borzoló, hittel
töltött levegő-levegő-
rakéta toronynak.
Bátran állok a hold
alá - kihajtott gallérral
jár a zümmögés - méretet vesz
hóhérom, az este.
Radnóti óta (sose felejtem
arca önállósuló, Menő-manó
vonalát: a mosolyt);
nem lehet Borban az igazság,
de mi minden pusztul el
addig is, míg a csönd kiül
a salétromos falra, jelnek.

Odaadtam magam, -
mélység nő alám,
sorsomon csüngök meredten;
mozdulok, tévedhetetlen,
mint a halál, hisz
annyit veszít súlyából,
amennyit megtart
test a testen
mi múlhatna is
nevesíthetetlen.
Ember vagyok? Nem tudom.
Nem tudtam meg.
Lenni, szeretni
azért igyekszem.

Nem veszem el nézésemet
de mondd
ha mindent visszaad a víz
mi marad belőle?
Arcom arcom
céda remény
kitartom
És jeges víz
fogja meg a nézést
hûtlenség lez belőle
de te ne félj
míg engem látsz

Hajnalra minden szót
megkívánsz, amivel
álmodban dícsérni
tudtad őt. Hát ilyet
merészelsz? Tessék:
ébredj világra férfi,
rongy-közi életre surranó;
Trabantok, zenélő
macskakövek közé,
nem volt hely,
ahová a hó vissza-
szállhatott volna
az idén. Lélegzettel
fúgázol. Álomporos
kábulatban csúsztatod
le magad egy ég-
tájjal kérkedő fa
földbe kapaszkodó
gyökérzetéhez. Éhesen,
jóllakottan halkabbak-e
a partra kiszoruló
ölelkező párok?
Süt a nap, teszel
rá; kormos korongozó
orrluk. Egyetemleges víz;
vers-szem-eszter.
Tûnj el, taknyos lidérc!

Nem volt rest
még egyszer megnézze
kulcsra zárta-e kertben
a tulipánokat

Apám megtörpült, görnyedt
lett, mint a fáknak az ága;
feje a földre húzta le:
lassan érett be a halála.

Anyám megszépült, vihar-dúlt
homlokával, mind hamvasabb,
akár a hegy: távolból szebb -
apámnál egyre magasabb.

Földön fekszem és érzem, hogy
szúr apám tarló-szakálla,
anyám még fog, nem ereszt el:
hatalmasabb, mint a halála.

"Ön még mindig neo",
sorolt be és tûnt el
a metró mozgólépcsőjén
fancsali ismerősöm, akivel
avantgardista múltamat
sosem vitattam; furcsa
és az emlékezetben igen-
csak romlandó anyag az
idő, ragyogni, feszengeni
széllel bélelt alvilági
bélpoklos hurkatöltőbe
ugyancsak nem akármi;
kétoldalt mint reteszes
jégtartó-tepsi, fénykockáit
gőzölögve kinyomva be-
fut alagútba a vonat;
el-álltam-volna-még-ott,
útban már csak magamnak voltam.
Andrássy út. Hősök tere: -
nyeles, kandi tükör -,
amiben - ásítás az álom
mosolyra fogott kokárdája -
földalatti csupa tüntetés!
Köröndig, s tovább, Batthyány
térig zötyögtetett még
a vonat; felmentem - mi
mást tehetnék - magam,
hisz avantgardista sose
voltam, vagy mégis?, folyó
kórboncnoka a mederből
kinyúló, arcot felmutatni
képes kavics, de semmisem
undorítóbb egy másnapos,
képen csüngő, gondolaton
száradó, vizen gyûrődő,
ízetlen rágógumi-agynál.

Névtelen álom

hatalmas
izomzata fölé emeli
a holdat és a napot a tenger

némaság a beszélők boldogsága

rámerőszakolja
tehetetlenségét a súly
költő és vers vízből merített erő

Hisztériáznak, törtté tesz
még mielőtt karamboloznának
a védőöves, simogatáshoz
szokott álomkocsik. Matatok, -
sötétre: (nem fárad el
lángujjak közt - testacélja -
az emberlékeny anyag),
petrólámpa lombik-fityisz;
jégárpás szem; borotvás
szélvédő: leesőzöm;
szerelem: vándornév,
névvándorlás évada,
becézés a felülmúlásban;
élet halállal jár haza,
halálnak egy élet kevés.
Szív: - kívül-belül ugyanaz,
kéregbe vésve magába szív -,
nagy feneket kerítettél.
Kelt, mint fent. Madarak.

Szivárvány az eső tájszólása
hazaédesgeti a szívajkú hegyeket
és - feledékenységből-e -
magadnak hiszed a világot

Ó, az elvetemült
Női kertekben ül.
Szárad és fárad. Egy kis üresjárat
             közben
sorolja a közös szeretőket.

A helyzet hölgye voltam.
Rajongott értem.
Mit tudtam én, amit
              ő nem?
Megint bedőlt. És bedőltem.

Legközelebb, mi
van legközelebb?
Öreg bútoraidat
szólítja haza
az erdő. Ülsz a csúcson,
ülsz a parton, vízi
kép hátoldalára írni...
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Asztal, gyerekkor
alvilági diadalkapu,
étlap-oszlop, ízek
ismeretlen emlékével.
Nap és hold étel-
hordójából mindig
csurran-cseppen valami.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Archoz fésülködő,
állig omló, ketté-
választott vörösen szőke, -
mellkas, lélegző tüdő.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Tányér, csipogó bors-akna,
zeller-zátony, leves-
tészta-távirat, fehér
és sárgarépa gerenda,
iskolázott nyelv-vitorla.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Köd, üvegvágó-lámpa,
stólás mamika,
hidegvérû krokodil-kerék.
Csönd. Illetve. Csönd.
Nyakas vállság
lénye körül karod.

Vakuloka nyárba
a forróság feldönt
hû mankó az árnyék
átsegít az erdőn

Fához szorít e nyár
belülről is látom-
szégyellős cseresznye
pirul fenn az ágon

Arca helyén tócsa nő
eső a gödrük tánca
tükör a sztaniol levegő
fésûjét a fa belevágja

Régi trükk
ott üti fel lapját
a nap, hol arcodat
mutatja a víz.

Korunkban pédát mutatni
nehezebb mintcsodát.
Nme volt mit tenni
bejelentettem elhatározásomat.

Az a másik asszony kellene
az a másik, akit nem én
egy másik férfi ismer, egy másik
férfi, akinek épp így kellenél

Szóval, hogy ketten lehessünk.
eggyé maradjunk, mint pl.
e búbos, pucér esőcsepp
amit épp az imént a gördülő
másodpercekhez viszonyítottam
nem tudva még, szerelmem
hogy te is bévül vagy -
gurult, gurult a pillanat
tenyeremet tartva alá
mint a megszilárduláshoz szokott
égdarabkáknak
bőrömmel szitálva át a napot
hogy ketten lehessünk eggyé

Fújja fújja megbokrosodik
szökne rudat húzva a láng
mert kátyúba jut minden torta
mit meg nem esznek azon nyomban

Faromhoz
ki jogot formál,
hiányzó nyomaték.
Lehetne, de ne legyen
a lekvár is övé!
Nyomaték hiánya.

Keres a zsebes,
s amit talál
gyerekkora
kifordított
homokvára.

Hasad barna kenyér,
sajt-szálas felvágott,
rostos kés nyoma benne,
korláton szikrázó jégretek.
Ágyékok nyelvjárása a csönd.
(Imént még zavaros, fagyba
ágyazott csípőficamos hullám.)
Színek tobzódó éhe,
havas, ikrás hegyoldal, katonafalat.
Fehérből - elsurran,
ügyet se vet rá a nap -
míg sárga nem lesz,
árnyéka itt marad.
Ki még mindenek előtt:
vagy! Miért védenéd magad?
Párában élesedő
szöget mérő vitorlás.
Leváltatlan őr, barbár
félelemtől szenvedsz.