Természeti képpel indul a villamos,
táskámban trágyás emberfogó virágföld,
lábfej-labdácska éled, beletapos,
megfásul, feszes pillanat, tekervényes
ágak közt szüret, körtefogantyú,
rándul a váll, valaki valaki után kap,
huppan, nem gyûlölök senkit, át-
ültetődik szeretetbe. Kvarcórából
zenélve, kivilágítva lép meg az idő,
hogy utána a bőr szemcsés sivatagába
hulljon vissza. Hát így, lépek le, a Duna-parti szél
némi megkönnyebbülés, gondoltam, és valóban,
vizes feltûnésben nem volt hiány, csak
magány, csobbanó visszásság; lehelgetve
fényesítettem fel a napot, s mint kit
a himnusz saját ajtajában ér, megállok,
kihúzom magam: - kubai vagy
nem kubai lány... Költő mondatba
rejtett kakukktojása, hol hagytam abba?
Száznál több vicc fûződik tüskéihez,
neveti el magát, poéngyilkos rózsa.

Anyagtalanul, szinte már
a hasonlóságig  kövess
adta tudtomra a hang
s elém tett egy folyót
hol épp majális volt
halak futballcsapata
léggömböt kergetett
de a halászháló kapuba
ismerték a cseleket
s szempillámra fönnakadt
egy lesből meglőtt labda
s máris fújt a szél
írógép tribün felől
ím itt a gyönyörû nap -
szememre vehetem
s mily rettenetes:
hasonlíthatok. árnyékra
vetődve öngól - de
magamat el nem véthetem.

Ibolya-gázlánggal
alágyújtott hajnalok,
egykedvû, hirtelen
hófehér reggel,
alig is látni
délben tócsa-barnát,
elnyugszik a szél
a karszalagos farengetegben.
Ilyen errefelé a világ.
De amint a táj
- izzó tû, havas
hegyoldal - kékre vált,
karotok fakuló tetoválását
tovább mélyíti a nap.
Védd magad! Vagy
fogadd szeretettel.

Lombfûrész szemed
jól látható körvonalat
vág ki a félhomályból

ablakkeret, függő
karácsonyfatalp
illeszkedik a fény

Fölfelé ível,
ragyog
rohamsisakos szegecselés.
Léptektől dübög a híd.
Katona közeledik,
adja az ég,
utat én adjak:
egyik kezében pisztoly,
másikban filléres ponyva.
Faágba rejtett,
változásra út-közi
marok-gubós plakát-hernyó,
pillámat nyitja csukja
zavaromat elárulja
arcomba tódul a vér. -
1956. -
        Nem volt már ott csillag.
Tört, mandzsettagomb nélküli
ágyú gyûrkőzik,
szorultságában
Petőfiről filozófál.
Hova most, merre
most, mondd, hova?

Estem a víz alá, lett is estem.
Fülem csöngött, vizuális, simító
ujjaidhoz egyenesedett hallásom.
Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
Kanalat nyel az éj, sietteti a napot.
Mi vissza: Van, lélegzem vele.
Mit mondott Jékely, melyik utca,
ház és kapu? De hisz "minden
lány a babám lesz!" Satnya, minyon-
sarkú bőrönd, szurkos pályaudvari
édesgetés, mellkasborda-könyvállvány,
klasszikus por, pontos idézgetés; -
megtermékenyül, igenis beköpik egymást
hold-fogamzásgátlótabletta ellenére
is szerelemben a nemek. Ez ugrott be
most, valaki megáll, s mintha csak ugyanazt
a mûvet kölcsönözné ki a könyvtárból: lélegzik;
apja vagy fivére ruháját öltve magára,
kisportolt testtel is madár-arc,
hídválltömés közt elveszni látszik.
De mit számít az: öngyilkosjelölt!
Magam alatt vasalt egyetlen, gőzölgő nadrág.
Nevetnem kell, komolyan veszem magam,
kirajzolódik karikatúrám. Elmégy... s ha
elmégy, sose bocsátja meg, hasra dől
visszafordíthatatlan vergődik utánad
a folyó. Halló? Legyen haló, ha mindenképp...
S visszaadja víz a vonalat, nem
történt semmi, volt egy napom, s
egy nap: születni volna jó!

Siralmas is volna, ha
nem a könny választaná meg
végső terét. Egyre kevesebb
szavam van a világra
s mind több érzésem.
Tenger szoknyája alá bepillantani sem
akármilyen alkalom.
Nap kacsint össze árnyakkal,
legalább feneke ülepén
elmérgesedett pattanást,
a mélyből kinövő, kivörösödő
vulkánszigetet takarná el
hullámmal, ne ufóknak és más
égieknek mutogatná, ajánlaná fel
magát, de csodálójának,
irigyessének, szeretőjének
és ne kukkolójának tartana; dicsérném
napestig, elkárhoznék miatta.
Káosz életbentartója: ember
mindent víz borítá be vala,
s ha igaz az, hogy könnyeinkben
a föld ősi formáját csillantja fel
egy-egy pillanat, miért kellene úgy
nyomtalan örömben elporladni?
Végig nyelvemen volt a tér,
a halált mégse mondta ki senki!
Megállok, sütteti magát linzeres
fénykép. Még ez is! Még ez se!
Raccsolnak férfiasságomban meg-
erősítve hátam mögött a levelek!

Lekattintom a villanyt
átülteti szemembe az éj
izzószál fény-gyökerét
és nem szûnik káprázatom

de fölenged feszes
formáiból az ízületes
tárggyá lett anyag
fölenged s kinyújtózhat

Mással beszél, teszi le
szened sugárzó kagylóját
az ég, miközben csupa fül vagy
egy névnapot köszöntő
erdei mesében... Locsog mécses
a sötétben, láncos gumi,
hébe-hóba héberírás.
Hogy mi kerülget, nem kétséges:
tábornok, szív fölött
földrengés-biztos toronyház
kitüntetés. Ki tudja
hány fogásos a tenger?
Gyomor, egymást kergető
kutyák, lépcsőfordulóban
visszaadott estebéd.
Mit mondja, szemfényvesztés,
mit a halál másirányú
elfoglaltsága miatt
nem fogadhatott el. Siklófullánk
füvészkerti csúzli,
pókháló és szél hajba kap,
"az ablak benne volt,
a kő nem!" Ülök a vízhez,
semmi, magamat idézem
vissza: lenni, belepusztulok!
Senki sem Isten önmagában.
Egy zsinagógáról álmodó fûszál
csigakolosszusra ébredve
úgy döntött, lépteimnek is
alá veti magát, csakhogy
hitemnél megmaradjak.
Akár hallgathatnék is már.
Vers a költő halálból létbe
látogatható kapucédulája.
Álmodban zebrás-mosoly,
karambolozó Hitler-bajusz,
homokba ájult csavarfej,
és csak igen lassan a mágneses nap.
Visszaadja hitemet a Duna,
nem csaphatom be, hisz azzal, hogy
lehull, pikellyé változik
még nem lesz hal a levél,
nem válik fává a víz.

Talán csak megsértődtek
a fenyők, azért oly tüskések
hallgatagok. Félek, nem tudom
kiengesztelni se megváltani őket.

Állunk a kék derengésben
mint gyerekkorom kihalt utcáin
villamossínt hegesztő munkások
a fel-felvillanó tv-fényéhez
védőpajzsot nyújt a szemközti ablak
s míg ölelkezünk szempilláink
elektródjával összeforr a világ
Állunk a kék derengésben
testünk szinte földrengést él át
egy megkésett hang, alig
hallható sikoly valami krimiben
vagy a föld azonosidejû önkényéből
és kikapcsolják a készüléket
csak mi látunk sokáig még
az égi monitoron egy pontot

Kéreg-közel -
lenni, vagy nem kenni:
mindig kéznél van a fej
s egyetlen fúrópajzs a fa
zümmög zümmög
a földalatti éjszaka
dolgoznak a keszon-
munkás makkocskák
szemed üvegcsarnokát
beragyogja a nap

Kéregből megszökik a fa -
gőzölögve áll napon
vizes nadrágom. Talán még
gyökeret is ereszt...

Maradj nélkülem
élj boldogan,
nem hagyom rád
rügygalléros ingemet!

Fejem rá
vízen körülmetélt nap

Zsibongó bőr
ezt még megkeserülöd
vakot fogok
nyelésem kopog
nyelésem tánciskola
nincs lekérés
szívfelőli szívfelőli
és nem látja be
ha csak egy ujjal is
bot az ige
keringő íz
számhoz ér

Ég és folyó, folyó és ég
összeragadt kenyérszelet,
kérj belőle egy harapást
s megosztja az éj veled.

Alámerül és személyes
akár az alkony grafitos térverése
A csönd lemezén madarak
kezeslábas szél
holdastóI lépő fa
ásatlan ketyegő sötét

A valóság trükkös szó-
dásüvege nélkül, csak himlő
mit a szürkület itthagyott
csak himlő

mélységre ingerlő gégelift
mint a fába évelő légiút
fölszálló gyomor-éj
alattomos csönd-
tekercs
egyetlen hangra szánva

Tájékozódik a fül
kettészelt fatörzsön
Csúzli-távról
folyóvá lett madár
az ifjúság rongyoszsebû kertje

Csapra verem a napot,
kijön Diogenész, mi van itt,
fiúk, az Istenért? Vakon írok,
hogy olvasni ne kelljen
s ti tengerrel - felbukó és
letûnő kerti szörny, juhar-cápa
taraj uszony - együtt
kukorékoltok, szátokban
szél kezelte hab, korsó
barna sör, lógásaitok ha
engedné sem csúszhatnátok már
lejjebb; tartom magam
mindenféle úthoz, kőbe
botolva tudtam meg mégis
ki vagyok, kőbe botolva
jut eszembe az éj: hiába
épült be hálóval a fagy;
kristály sugárzó kékségébe
továbbra is kiveti hálóját
a halász; retur-gyomor, vissza-
felé is keserû, másféle szörny;
hangoskodtok, kaszaboltok,
haraptok s amikor magam is
ezt tenném, óvatlanságomért
megbirsel a fa; fiúk, az Istenért,
hagyjátok helyén a napot.

Készületlenül ért a hajnal
arcfelelős ujjaim közt
nem volt figyelem
hisz éjszakánként
nincs otthon szem az arcon
és jégfelmondás alatt
újra kedvére tágul a világ
de szerencsém volt
nem feleltetett

Nagyon feledékeny az Úr
ül szirt-íróasztal mögött
régi pénzt, őrzi folyófiókban a napot,
mintha nem Õ találná fel
a konzervvé alakítható
életnedveket, mit illatával
a kert jelent, ablakra nyomatott
rügy, tavasz logikaikártya,
torokban sürgölődő lift,
ûrkabinként berendezkedett
gyomor, mesterségesen előállított
szív-gravitáció, halálig
begyújtott rakéta-orr.
Szerelem, érzékeny veszteség,
biztos győzelem. Mirigyek
harca, hol a játékos halál
egy pontba gyûjti, majd egymás felé
irányítja a sortüzet leadó szemet,
vegyi-jelentéstételre
visszavezényelhető katonák
a szorgos ujjak. S míg
örökösen éhezve a világra
atom tudatom hasadoztatom,
molekula-konzerv-szerelem.
Molekula-konzerv-szerelem.
Volt ilyen, vagy ez csak a test
okos visszaszámlálása?
Jól időzített randevú,
has, kétszemélyes ûrkabin,
jövő asztronautái köldökzsinóron
érhetik el a földet. S egyszerre
feltûnik lábad közt fényháromszögével
a nap, feltûnik, s mily öröm
elvakítja szememet a végtelen,
érdemes mindent újra fölfedezni,
gyakorló test tapasztalhatja,
megszokja a halált, tulajdonosává
a fájdalom tehet. Tulajdonosává
a fájdalom. És mégis, jövőmnél,
e bûntetlen előéletû álomnál,
nincs semmi utópisztikusabb!
Felelőtlen felhő, eső, matat
egy ujj, csönd-ded buborék.
Pisztránggal kockázik a víz.
Ajtó: árnybábus társasjáték,
hátad mögött kisüt a nap, akárha
nyáron, bokádhoz garabonciás bogáncs,
virágporos gömbvillám - tapad,
megállsz s jól teszed, hogy
megállsz, füledben vízköves visszhang.
Vízköves visszhang. Föladom!
Optikai trükkökkel traktált szemem
elé hiába kerül próbaolvasásra
a hold, vérét veszi a hajnal,
dörgölődzhet időhöz-térhez
disznó éj. Hegyeket becenevüktől
fosztok meg, fényév távolságra
ûzöm el a rakéta rúzsozta
emberi szót, térszegény világból
világûr koldusa - úgymond, anyag-
hiány miatt vonulok ki, érzéketlen
hagyva elemeire büszke szellőt.

A konzervvé alakítható életnedveket
mit friss illatával a kert jelent
torkodban lévő
sürgölődő lift segitségével
szállítsd le az ürkabinként
berendezkedett éhes gyomorba
Mikor pedig minden együtt van már
s a szerelemmel mesterségesen
előállított szív-gravitáció is
könnyen ellenőrizhető
halálig begyújtott rakéta-orral
a visszaszámolást megkezdheted

Daueroltat házunk előtt a fa,
s a gőzölgő, szúnyog csípős
levegővel összekeveredik
az eső fénylakkos szála
s már bura alatt
teletûzdelve az ősz,
szememből a fényt
mágneses angyali hajat
szálanként kisimítom,
szép göndör sugár remény.

Megköttetett, de
nem oldódott meg.

Sohase volt enyém a világ.

Nyakam rá,
bújok vissza
a tárgyilagos időbe.

Fogadalom napja
- nyakkendő
számlap nélüli
egymást fedő óramutató.

Csak ne tudnám,
papok blöffje a boldogság.

Homokra esik a hó
aluminium minta
mint a költő tényöntő
s egyetlen ihletett óra
szóra bér rím cseng sor tallér
de orra buktam
arcképem került a hóra
22-én, így lettem
próbaidőre poéta
velem akar mindenért
megfizetni a föld

Szemem cinjével
rügyező barka
pákahegy csőrrel
forraszt a szarka

Villám villám
lakhatatlan senkiházi
kiadom magam tükörnek:
látjátok?

összetrombitálja
csontjait a víz
ez már föltámadás-próba
citrom napot nyal a szél

hangjegy-tüske
karcolt bőr
nem lát zongora szemétől
Édesanyja lép a szobába

Az álom én vagyok
ezt onnan tudom
hogy szemhatáron
nem megy le a nap

áll a lovacska
szemellenző-
csúzli kővel
a Vágóhíd utcán

nyolc éves lehetek...
megáll az ész
víziót alapít
félelemre jó a szó

Apám megtörpült, görnyedt
lett, mint a fáknak az ága;
feje a földre húzta le:
lassan érett be a halála.

Anyám megszépült, vihar-dúlt
homlokával, mind hamvasabb,
akár a hegy: távolból szebb -
apámnál egyre magasabb.

Földön fekszem és érzem, hogy
szúr apám tarló-szakálla,
anyám még fog, nem ereszt el:
hatalmasabb, mint a halála.

Két példányt leütve
- tokád hengerből kicsúszó
átütőpapír-gyûrődés -
kopog a szájba rejtett
írógép, nyelved famentesen
pörög be; kettős teher
ujjunk egymásba csupa
elkötetlen szál, amire
ha egy ölelés nem köt
újabb és újabb csomót,
nincs testi megbékélés,
mert a nő, olvasom Strindbergnél,
"befejezetlen teremtmény",
férfi ölelésében a folytatás.

Kezdetben volt a dac
a tenger még vízból és
levegőből készített üveget
s a test hitbérlő váz
jól odakötözve egy sugárra
S nem én voltam-e a kiötlő-anyag
szél az ablakot bevágja
bévülról leheld ki arcodat

este, mikor az önmagában megbotló lélek
árnyékát elejti, anélkül
hogy a szótartó tükör
az ablak előtt ólálkodó esőt
elbújtathatná, kezdetét veszi
a bútorok láng-nyelvû beszélgetése

Letépem
a kondenz-spirálos ég-blokkról
az egylapú folyót.

Emlék
szükségszerû visszaélés.
Mindent tudj,
hogy ne kelljen
semmire emlékezni.

Ébren tartani egy igét
amiben a világ még
tetszés szerint álmodozhat

A csönd
bármi mély
nem a föld holtnyelve

Rámlegyint útszélen a fa
vidd - ostoba - az árnyam

Költő az
ki egy szóban
a világot lakja be
de szórakozottságában
azt az egy szót keresi

Fásult vagy. Bolond-
gomba csönget ki
álmodból, hajadat
grízes hangyák lepik el,
harmatos fûmásodpercre
beállított világ.

Ami egy fa belülről,
az a folyó.
Folyó éveidért
nem kellett volna
kettéfûrészelni a fát,
és gyûrûs éveimért
nem kellett volna
kettéfûrészelni a folyót.

Fölemeled a hangod
segítenek a hegyek,
ki hátat fordít,
visszhanggal találkozik.

Erdőből jössz,
híres mesterséged
ősi szorongásodat
a tömör lombokhoz hasonlóan
ragyogóvá csiszolni,
hogy az is örömét
lelje benned, kit
majd te falsz föl.

Ki megszólít, hang-adóm lez.
Megjegyzem: legyen esze,
ezzel tartozom, miután szabadon...
Reménytelen arc, ahová
csak jégárpás tojásait kikelteni
száll haza a tekintet.
Álmot nem lehet rossz szemmel nézni,
magán kívül a szem
nem ismer határokat.
Én Istenem, sehonnai, elkaplak
s nem tudsz mit mondani,
hiányoddal kifosztani!

Legyen fa, ejtem
ki, és lett! Egyszerû
ez és természetes,
megmászni épp ezért
a fát körülményes,
levelek közt át-
szûrődő fény, egész
lényét érintő szabadság.
Por-pornó. Legyen nő!
Magénül, évgyûrû tágul,
rügybeszéd, ágyék,
virágzó ujjaim le-
zörögnek, köldökhöz
kötve Napom. És lőn!
Hangszálon függő sikoly,
sugárcirógatással
hirtelen jött mag-
ömlés. Arc becsületes
megtalálója, huncut
szelet hozó nevetés,
csiklandós talpú lángfi,
ha beborul is kiderül
egem; éjjel-nappal
szerelem, s barátom
se egy, száz: legyen:
bicikli, huppanjon fûre,
az se baj ha dadogós,
ki most eszmél: didereg.
Hullám folyó-töredék
Küküllős nyolcas kerék.

Ki partot ad padot adott
felelni fizikámból
kiszólítanak
s mire megtanulom
száraz víztanát a folyónak
egy szavam se lesz
csak éjpalatábla
krétás mosoly, mit
a szivacsarcú bölcsek
mindig letörölnek
Part képlete a hullám
kétszer nem választ
medréül a remény

Világosnál, vagy egyszerûen csak
a hajnali füvészkerti fénynél,
ha már éles pengéi közt tartotta
nyakadat a fû, s megcsapott
a világszabadság szele,
reszkessen ki rád néz,
ily feszesen még senkinek sem állt
huszárdolmány mellkascsont halál.

Kívül mechanikus mozgás
örvénylő víz fölé könyöklő lemezjátszó-kar
makk-füldugóra kapcsolt tölgyfa
ki tudná végighallgatni?

Zenét hallgatsz, lámpafény sátorod.
Tam-tam őszi eső, hegyek
térdéhez szorított hold-dob.
Köhögtetem a szódásüveget,
elakadt, égő gyógyszer torkomon,
mint kit mérgezett, saját
fúvócsöve talál el. És zene
helyett olykor inkább zaj.
Hit karrieristája: szeretet.
Beharangoz a szoknya, már az is
micsoda fór volt, pihés három-
szögben ujj ujjal találkozhatott.
És zene, zene; pontból indult ki
a trombita, akárha utat látnál
kifutni a térből, vagy napos tükröt
önmagából kitörni. Ásd ki
csatabárd arcodat! S míg ötödikről
földszintig érsz, lábközi vastaps.
Lépcsőfordulóban összehajló élek.
És zene, olykor. Emelkedő tenger-
tevehát, bőr, lángoló sivatagi homok.
S én feslett tömlő szemmel
fogyok, fogyok, csak fogyok!

Két szál dróton csüngő
körte-csörte-mell -
tapogatózom a sötétben
kapcsolóm elektromos-csiklója
fölvillanyozza a szobát
ragyog és reszket
érintetlen tárgyakon a por
nem őriz nyelvemléket
kielégítetlen szellem

Kigondolod
a rügyeket
gyûlnek szemedbe
a virágok

tested
eleven vitrin
nem őriz több
szomorúságot

Kézbe veszed
elolvad a jég -
visszakapja lényegét

a rügyeket
gyûlnek szemembe a virágok
testem eleven vitrine
nem őriz több szomorúságot

Kézbe veszem
elolvad a jég
Így kapja vissza
lényegét

Szív: testi provincia.
Kijlentem. Nézésből
nincs kijelentkezés.
S ami félelmetes a kilátótoronyból
nézve, hogy ott már nem én vagyok,
de minden út haza vezet.
Egy korlát - nem. A korlát:
kéz-tartománya: súly
vagy mostatntól fogva.

Állok, élő töredék
kinek képlete ez a nyár
árnyékod, törtvonal, felez.
Azt mondod egy
s miként a metafora: nemtelen
anyageredetû honvágy fog el;
azt mondod kettő
és ez máris: három
ki pedig egy voltál velem
kitagadtál a hégeli példával
termékeny lábad közé vetettem szemem -
földbe a szemérmes búzát.
Csak osztódásodat szerettem.

Halhatatlansága bánja,
amiért nyakkendőjére
soha nem kötött csomót.
Ez tény. Asztalon felejtett
pohár szárazborával
- áttûnve ragyogó formán -
sem csak könyvei kifogyhatatlan
cseppfolyósítására emlékezhet.
S mit végképp ésszel nem
ért fel: éhségére gyertya-láng-hal
szál-ká-ta-la-ní-tá-sá-ba
fogott az este. Mi azért
ne féltsük a jó öreget.
Tett még egy kitérőt,
rusnya egy dög, fixírozta,
dekoltázsa margaréták közé
vágott rozsdás kapa, emlői
közt hámló bőr, hagyta magát
elgazosítani. Nem úgy
a fából nyert nyersgumi has,
mikor már évelő ágaskodójára
ereszkedett, onnan már
nem volt akármi kibújni.

Lehullt -
szemed partjára
reszkető jegenyék
hajoltak
s ez éjszakára
megállt
fölötte az ég

helyszín, eszköztelen
menekülésre fönntartott idővel -
de átles rajtad
Isten besúgója a fény

Kishitûeknek mondom
alma van a templomtornyon
kígyónk konnektorba
fészkelte magát
fullánkját néha látni
ki akrja megpróbálni?

Kiszédelegsz egy meséből
saját árnyékodba botlasz.
Nyelv dobbantó fog-zsámoly
ugrik tapra esik a szó.

Kitalálom a halálom
testemben nyitott gázvezetékek
árnyékom szivárog -
ültem a Duna-parton
és szinte hallani, érezni véltem
mit pedig csak láttam:
a befogadó anyag
mint metszi le sorsomon élősködő
szögesdrót csontvázamat
de megérintettél
s hogy fölnéztem rád
levelek közt épülő fénypiramis -
torkodban az üzenetet átadó gödör
s mint aki énnélküli árnyékához visszajön
visszajön, lefoglal
cselekvésre bír a szóban.

Ki álomba készül,
nem gondol a halálra,
de álmodban mindig éhes
s még inkább közönséges vagy.
Sztaniolpapírba csomagolt kenyér,
falhoz vágod, lélegző tüdő
- hangyák tükrös
országhatára - s a vízben
ernyőnyitogató,
szelyemborítású
szellentés. Ütheti
szőr-bot a nyomát,
se bolha, se ember,
csak kitárt kar,
kilométer köves út,
ráül kicsit a sötét,
végképp elijesszen.
Gyûrûs nap, lomha ló -
hajad választó vonalán
rúdujjaidhoz fogva
tükörellenes fésû - érkezik
a reggel.

Arcom a víz jele
se nélküle se vele
itt színre lép az árnyék
látjátok: fele

im: nem tud
mögé kerülni senki
s minden előtte Van
min reménykedni

Bazilika. Kassák hold-kalap.
Számolni kell
a hídjaiból kicsúszó
logarléc-Dunával.

Az a bizonyos névelő
amely elő
a dolgok tisztázása
végett ismétlő
nem volt abban,
akkor, semmi kényszer.
Jellem ilyesfélét tolerál,
létrát hosszabbít az overáll,
láng nélkül
lobogó pemzli-fáklya,
parkett-tükörről
felröppenő pára,
szendvicses, sajtszálas
szeméremajkú Mása.
Látványt hígítós szem csodálja.
Csákót hajtogat,
fejjel le: hajókája
tartós-hullám-parókája.
Megvilágosodik: - "A"
minek a, kinek a
szakadt létrája,
s miért szakadt a lét rája.

Alulírott, Kosztolányi szerint, véletlenségem
egyedüli példányát, szervezetemet
ezt a másokra veszélyt nem jelentő
illem-rendszert, én-központú
rögeszméim tárát, földi illetőségem
biztos jelét, a beletörődést, átadom -
cserébe úgy teszek mintha ember lennék
de előbb
        kimásolom a vízparti fát
emlékezzék majd tárgyi önmagára, hogy:
mint én a papíron, meglelje anyagát, jelét.

Levelek közt feketelyuk
beszippant
felküldi
gyümölcs-csillagait
a fa.

Igen.
Kezdetben
még volt IGEn.
Életünkkel
zárójelet törünk fel.

Hopp egy árnyék
vetem hátra
észre vettem
követ a kő
a síri utcán
Mit gondolsz
mi következik?
Ki véletlenül
botlik bele
megelőzi korát
súgja az árnyék
És valójában:
utánam jár
követ a kő
a síri utcán
a kő vetkezik

Legközelebb, mi
van legközelebb?
Öreg bútoraidat
szólítja haza
az erdő. Ülsz a csúcson,
ülsz a parton, vízi
kép hátoldalára írni...
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Asztal, gyerekkor
alvilági diadalkapu,
étlap-oszlop, ízek
ismeretlen emlékével.
Nap és hold étel-
hordójából mindig
csurran-cseppen valami.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Archoz fésülködő,
állig omló, ketté-
választott vörösen szőke, -
mellkas, lélegző tüdő.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Tányér, csipogó bors-akna,
zeller-zátony, leves-
tészta-távirat, fehér
és sárgarépa gerenda,
iskolázott nyelv-vitorla.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Köd, üvegvágó-lámpa,
stólás mamika,
hidegvérû krokodil-kerék.
Csönd. Illetve. Csönd.
Nyakas vállság
lénye körül karod.

Visszaadom természetemet -

hited és rögeszméd
első fejszeütésekre
nem fájdalmat
csodálkozást fejez ki
tátott szájjal a fa

hej édenkert
torkomba ékelt ádámcsutka

Csárdaasztal, feszesen
könyököl a híd. Két
azonos erejû matróz,
kidomborodik mederből
az izmos mozgás,
nem bír egymással.
Fifikás lakáscserék.
Még gyerekkor, alvó
szobából kipattanó
parketta-labda,
egykapus játék. Aztán
az ébredés: ablakon
pára ismer magára,
szemed - leves-
tészták közt forgó
zsírkarika - leeszi
magát a nézés. Mindenkit
verssel követtem,
mindent ekövettem
a verssel, de egy falban
maradt szöghelyre
- mögöttem néhány halállal -
milyen képpel felelhetnék?
Bévül hang, kívül
utcai zaj szorít ki
magából, ám éneklés
előtt megnő a tér -
hangszálak jógája.

Tíz év múlva
- jegyeztem be -
mondok valamit,
akkor se tudtam, mit!
Hisz életem árny-
oldalát tekintve
a nap is köpönyeg-
forgató. És könyvem
belső, háromszög-
zsebében titok.
Anna és Léda; dohogok,
klasszikus por; prüszkölök,
de hogy végleg el ne
feledkezzem róla,
róluk, valamennyi
könyvjelzőre egyikük,
még csomót kötött!
Ez viszont nem titok.
Kongó Hungária-házból
zajos, esős körútra érek;
szellőt, sugarat érezve
halhatatlanságát meg-
pillantva szokott így
maga alá könnyezni
hajnalonként a természet;
testemből - akár ősi
partjai közt a Duna -
medret kölcsönöz a víz,
s ha megállok, másod-
állás; Anna és Léda
várt, feszes sorfal,
előttem, s mint okát
rég feledett pofon,
arcomra ráégett még
néhány év, s hogy két-
ségem se legyen, ne
érdemeljek semmi
felejtést, egyikük
csattanós választ
adott: arcomon beszélt
meg újabb találkozót!

Piros a fa
Piros
az ég
a
piros
ég
az ég
pirosa
piros a
fa
piros
az ég
a pa-
piros
ég

A háta mögött tribün, visszhang-
erdő nap-
bőre havazó híd
sugármorzsás nappalra-
zárt szoba

madarak után fészkelő
tekintet

könyöklő hús-
parázson
didergő csont-
palota
akár a zene
az ész elejti
ha arca már a csöndé

Élek élek
vízzel árnyékommal
összérek

hídon az ember nem mérlegel

de hogy mégis
ki vagy nékem Istenem
lélegzet: fölragyogó
lélekjelenléti-ív

és eső eső
szemfelszedő
lefut örvényen egy szem
hát Istenem
öregszem!

Elrendezve,
kiterítve
blendenyílásra
- tél-tavaszos cinkelt ábra -
őrzöm azt a pillanatot;

kivált
ázott homlokára
- árulásra nevelkedett pára -
gondolok,
a sokadalomban
meg-megállva,

vagy
denevér-ernyők közt cikázva,
hisz volt már annyi jel,
szívem öreg hangját
kö-ze-led-te
erősítheti fel,

néki első,
mi nékem talán utolsó.

Nap: marokkópálca
mozdulatlanságból
kiszabadítani,
felszínre juttatni
szál sugaras hullámot
úgy, hogy minden más
mozdulatlan marad,
mi ez, ha nem költészet?

Költők is természetvédők,
saját természetük védői,
tetted hozzá, hegynek fel,
mászás közben, csak úgy
zárójel-közel, vállamon
következő lépéshez pihentetve
lábad, mint amikor még
nem értelek el, nem vettem
lélegzetet, lényed egész
belsőmet kitöltve égetett;
szoknyakantár első létrafok,
leszakadt kombinépánt-könyv-
jelző, mellek ritmikus
kötelező olvasmánya;
mozdultál, ujjam sziklából
kiálló dús fûcsomóba
kapaszkodott, s a szemérmetlen
párbeszédet - ostoba ki
eredetnél szájal - többieket
beérve, lassan közelítve
a csúcshoz, bizonyos,
hogy folytatni fogjuk!

már csak üvegfal
a csendtől
feszes levegő-

Keressük egymást mint a fák
egymás árnyékában forgunk
körbejárjuk önmagunkat

Gyûlnek az idegen lábnyomok

Leszédülünk
a napra Időtlen
reményt virágzik
koponyánk

Sértődős Kresz Karesz
ki pedig a masnit
helikopternek nézte,
s kit ezúttal egy szoknya-
karosszéria cspott meg,
megállt, majd lehuppnva
a friss úttá egyengetett homokba
arcát kar-háromszögébe
rejtve ad kikerülésre jelt

egy testét vesztett árnyék
magánya számára lefoglalt
hídfelületen keresi
élményéhez szükséges hitelesítőit

Vég kezdete, naptári év,
farkát hajkurászó kutyaörvény.

Volt egy gondolatom,
nem éltem vele.

Víznek mederre
s nem partokra van szüksége.

Ha egy líra magánzó,
magától értetődik: hogy.

Mag utazik a fában,
megmarad magnak a fa.

Hallom, a szürrealistákat
kitiltották a jövő álmaiból...

Lennél csak anyagtalan,
volna egy-két szavam hozzád.

Amit tudok: az a jövő,
amit nem: az a múlt.

(Nem tartunk ott, hogy a hangok
kerítés ábrái mögött föl ne ismernének!)

Elmúlás az a pillanat, mikor még
bármi lehetek, de már semmi se vagyok.

Számok árnyas fái közt
bújócskázik az idő.

És ön, ha nem tévedek, bőre alá
menekítette az aranyfátylas napot.

Hiedelem tán, hogy hold a vízen
mágikus asztaltáncoltatás.

Isten nem láthatja önmagát,
holott volna miért szégyenkeznie.

Tudok nélkülözni ott,
ahol engem nem nélkülöznek.

Miért, hogy a házaló árnyaknak
csak hátuk látszik?

Berántja hasonlatát az álom,
mi a szem küszöbén marad, nincs köze testhez.

Holnap, ha elfelejteném,
keljen fel a nap.

Eső elől a Radnóti-féle ház
ad menedéket. Állok
a kapuban s mintha csak
hosszúra nyúlt esőszemeit
egy óriás méreteire szaporítaná
villog, de nem ragyog
kötőtûivel a híd.
Itt valami bûzlik, -
kukázó öreg, nyakán kulcscsomó-
dögcédula s egy lim-lommal
véletlenül kidobott kereszt.
Hajnalban még fagyott, motyogja,
felhőizmos folyó-kar,
közte rozsdás szögfejû sziget volt
föntről a tetanuszmérgezésben
megmerevedett Duna.
Mit felelne erre R.,
aki tizenkilenc éves kora óta
készült fölvenni a keresztséget,
épp annyi ideje én, hogy
őseim bibliai hitét megőrizzem.
Ízes a csönd, apellál
a bennem lévő télre, de hát
itt a jobbra át is ballada!
Vissza az egész, lélekmelegítőt
köt körém s egy földet ért
fénnyel keveredett szál miatt
elbomlik a novemberi eső,
talán hó lesz, talán újra eső.
Egy bizonyos: rövidebbek a napok.

Elvetél
hazafelé a tél
feminista női nem
csukott ajtó mind ilyen

Matatok
fény-kiszûrődés
ez az arc lesz a végső
illetve ez se

Elvetél
hazafelé a tél
hóba ejtett
kulcs-embrió