Mit kezdhetnék egy
olyan történettel,
amiben benne maradt
az ESET? Erdő hangulat-
világítása vajon
nem vall-e a lélek
otthonosságára?
Inkább járok utam fölött
félméterrel - haláltól
megfoszthatnak - földtől
rámnehezedő súlytól
sosem! Istenhez kerülni
közelebb, lesznek-e
jól csengő protekciós
szavaim? Nézem a számítógép
képernyőjén megjelenő
emberi beszédet utánzó
halcsontváz grafikont
utcán a kirakatban
és arra gondolok:
tengernyi gond közt is
csak "halakoskodik"
az ember, eszik, iszik
nem beszél, száján
gyomorrontás defektje:
herpesz, seb-saller, nyál-
küllős, egykerekes bicikli.

Füled a hullámokra

kiérdemli eltûntét
egy előkeresett időpontban
a test

csapdák a gőzölgő pályaudvarok
mozdonyok visító patkányok

Tégla az ágyban
álmok besúgója.
Ha szólnál is,
ha szólnék is,
árny-csuka-fogta avarok.
Itt voltak vagy sem?
Csontvázadon
morze-próba.
Tégy úgy, mintha
nem is volna
ki tettenérhetné
a halált, Flóra.
Mióta se itt,
se ott nem vagyok,
szórács mögött
kurva, lírai tolvajok.

mikor Én az álom szem cipzáros
hálózsákból a fényre lépek
véremből kimosható arany a remény
és árnyékot nem vethetek csak metaforából

Mezítláb jár, mint a lélek
szobám falán a gyertyaláng
szempilla-létrámon
a bibliai éjből én segítem fel

A magány
- fenyőre hullt hó
tél kristályszerkezete -
alapélmény.
           Persze,
felelni (nem szőrözök
azaz mégis,
én is csak szőrözve születtem)
ásványtanból
volna, jó.
Nyelvről a szó
leázik.
       Test törne,
ha volna hozzá mersze,
csöndet mélyítvén
benned erősítve
antenna-agancsát.

Ki itt megáll
- meg nem állj! -
magára  többet nem talál.

Mondd,
számoltál te ezzel?

Átlátszóvá, amilyenné
szerelmeseket csak csendes,
hajnali eső tehetne -

gyöngyös leanderlevél
kifordított borsóhüvely,
bőrön világító pára.

Ha nem te, ki lehetett az, aki
még a bő zsákmányt is
visszadobta,

nem sértődtek meg a halak,
saját nyomon talált
önmagához vissza a folyó.

Ül az ember, valakire vár
- túl minden határon - bóbiskol,
lóerő ostor-pecabot,

magnó örökíti - jár ez néki
álmaihoz - hangszalagra, mit
álmában valaha is kibeszélt.

Hány faviccről tud
az erdő? Ültettek
volna fel, mégha a halál
önmagával is van
elfoglalva. Ragyog
az émelyítő katona-
temető, ikertestvérem
a víz: ha megengeded...
Nézzek vissza egy
parasztház előtti
szivattyúskút csöve alól.
Amúgy semmi, foci-
meccsel rádió nyüzsög,
akad néhány potya-
gól, bütykös torok,
sípcsontvédős-söröskorsó,
s hogy el ne felejtsem:
én vagyok az idősebb!
S a cím: Jázmin utca
huszonnyolc. Ujjaim közt
vetkőzős toll, nyári
láthatatlan fault.

Tárgytalan nyomozás
fül a vízen el nem csíphető

Hímmel
Ámor
Afroditével
mit csináljon

Kifoglak
találni
magamnak
ó, világ

ha én egyszer
létezni fogok
több testet
nem tékozolok

megkerültem
- akár ott se lennék -
jelenti
az árnyék

Ez a határ az én birodalmam...
s a hajnali szabincseppes fák alatt
jó tudni a titkot:
labdát homokozóba elásni
- beássa magát felhők közé a nap is -
s ki rálép, aknára lép.
Így gondolta, de nem így lett!
Lassan mindenkinek hiányozni kezdett
s jó tudni a titkot:
lement a nap s a földalatti akna-labda-nap
immár csak az eredeti helyére kívánkozott.
Kitört vulkánkrátert hagyva maga után.

Egyetlen éji napra vágtok fel
nékünk minden járásban van egy holdunk
csakhogy jól nevelt csótány
sose fog egérútról beszélni

A létszám
egy fő
a többi
hiányzik

és a hitvilágnak
mi a vége

- fele
Kezet -

szó nélkül
leltári szám

számon tartom a csodát
de mi helyett?

Állapot-vesztés
minden igazság fölismerése

Levelet írok
miniszterpapíron

Eljön testem anyag-
beszerzője a halál

S e kobalt-kék
égboltnyi súly alatt
ha nem válaszolisIrÖn

Valaki lélegzetet ad
visszaveszi az eget
vissza a vizet
megmadarasodik a lehelet
tüskés fészket rak a szájhoz.
Semmi, motyogom, semmi!
Tudja arcom mit a fû
tud odaátról

valaki játszik velem
zárt marokkópálcás szemem
meg se moccan.
Egyik dolog a másikát:
tartja arcom a fûszálat
nővésben éri a szakállat
és bent, bent józan figyelem,
Mert minden egy velem.

Késik az eső
előre küldi a szelet
fáraóhangyák gyülekeznek

Kilábalok a hallgatásból
a hegyi utat verssel rövidítem meg

Siralmas az ha a bölcsek válaszolnak

Kabátom csuklya-piramisába temetkezve
szívem fölött imádkozó kenyér.

Állandó
kihallgatás alatt
tartja hegyoldalon
a napfény a fákat,
mégis féligazságokat
tud meg. Az nem is
író, akinek anatómiájában
nincs benne legalább
egy kérdőjel. Érsz
az ajtóba, zümmög,
világot szavatol
évszak nélküli
sarkával a konyha.
(Étvágyadnak sem
akármilyen próbája
ez a zománcos
lábas-protézis:
töltött paprika
józsefvárosi módra;)
ülsz a hokedlira,
ujjaidhoz keményedő
fiúi-gyurma, amihez
fogható; szerelem
kivégző cölöp,
szirén-hang, fagyos
neon s a gyökértelen
Otthon mozi; hátad
mögött szélkaparta
véres felhő, rühes
eb; megrázza magát
az erdő, hát ide-
jutottál, útravalóul
szájszélre égetett
cigarettahamus
herpesz-pogácsa.

Jön a vihar, de ki tud
áramtalanítani egy
ibolyával-teli mezsgyét

Jön a vihar, kikölti
a madaras esernyőket.
Jön a vihar, fut a víz
föld beissza
hal-lábnyomon
talál vissza
folyó a mederbe.
S én, az álom
lélegzetemmel
preparálom
madaras esernyőmet.
Madaras esernyőm
didergő csontozatát.

Örvény-tölcsér
fagyit adagol a ponty
van folyó nincs folyó
jött arra száz poronty

Valaki - kapedlije
magosan a horizonton -
vigyázzba szólította
a libanoni cédrusokat.

Egy világvárosi szálloda
ajtajába kitett lábbeliről
bármikor megmondom
ki próféta, ki költő.

Mégse tehetek vele úgy,
mint egy elegáns, de
csámpás, tyúkszem nyomait
őrző, úti-poros topánkával.

Ne gondoltatától
tisztíttassék meg,
mi rég bentről bûzlik!
nem lehet kezdete, vége -

bujdosok egy rablótanyán,
petrólámpa búza fénye
csíra-penésszel élteti
a homályt, meszelt falakat.

Hold, víz: tükör-ezüst,
arctalan érem;
próbálom tisztára mosni,
mi kezdettől fogva
enyém. A szavakat.

Egy sékel, két sékel,
de öt vagy tizen-
kettő sem mérsékel,
fedezhet mindent,
mióta tudom, hogy
én vagyok az, aki
saját halottjának
tekintheti Istent.