 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Az értelem pisztolyrántása,
amikor a ne ölj parancsolatot
megelőzi a szakácskönyv, ám
költőnek könyvet ajándékozni
mûveletlenség biztos jele!
Szépen vagyunk, gyerekkor: ragályos
gondolatjel-spatula, csipás szem
álom sarkantyú; ráncaiba, simogatásait
selyemhernyóként csempészi át,
kelti életre, s ha már nem
kézenfekvő a mindenség, tengert
számon kérni, önmagából kikelt
napot szikráztató folyó közeledik,
rádióval hullámsávot váltva
zûrzavarba lép, skála-pálca
felszúrt rízsszem, idehallatszik
Ázsia. Ami van, van s ami nincs
ne vízen simíttassék el!
Fenéknyi mell, szekszuális
forradalomhoz köténycímer,
gőzöm-nincs vonalas leves,
szemérmetlen tükörtechnika;
ha lép - parketta pormoha -
sátorszerûen szétnyíló pongyolája,
ahová nem hálni jár a lélek,
nékem elhiheted; ismerem a fény
házasságszegő kenyértelenségét,
gyûlölet jóllakott éhezését,
undor bőrről csipegethető morzsáit.
De nem figyelhetem vérzékenységét.
Háta mögött jelez a nap, foszló
kötelû ringsarok, egymáshoz érő
boxkesztyû, amikor már a verejtéktől
csöpögő ujjhegy csikló-tükörben nézi,
nézhetné magát; törülköző, fortélyos vérző
leléptetés. Csináld magad halálig!
Ha majd már nem a praktikus
okokból fenyősítettem
frizurámat. Röpköd hófödte
vállam körvonala fölött
fürge kéz. Ördög foglalja
le, Istent is megelőzve,
bennem az észt. Ha az
a szomszéd széken ülő
nagyhangú nem venné el
tükör-felem! Csússzak
lejjebb, súgja elcsigázott,
dörzsölködéshez szokott
fülembe borotválás közben
a fodrász. Vérző orr
akadályozza a tovább-
csúszást. Élettel, holt-
versenyben, bobpályás
szakáll marad. Úgy teszek,
mint aki hiszi, és nem hiszem!
Nyakam köré próbaképpen
ütésgátló homokzsák-emlő.
Átülök. Pedikûr, manikûr,
Orosz-baba-sorozat,
gőzölög, kedveskedik
lavorszélen a lábujj.
Amúgy: gáz-síp, cserép-
kályha, héra-jazzorgona.
Megtelik melegséggel,
gerinces kottára hangolva
a fehér izzású munkaszoba.
egyetlen teniszütőn
a megpenészedett gumilabda-nap
a telefon hold érmével
felcsörömpöl egy szobát
miközben nyuszifület mutat ijedtében az óra
növényáram
és kutyaorr-konnektor
hernyó-hősugárzó
az esőben
lépted-léptei
ablakos csönd
kockák
r
e
j
t
v
é
n
y
ki több, mint önmaga
Öregszem. Tévedésből
fölveszem a telefont,
annak ellenére, hogy
némaságot fogadnék,
elérzékenyülök az isteni
hangra; hangon fog.
Na persze, persze...
könnyû volna betenni neki
(blúznyakát sose gombolja be
az ég), mind bizalmasabb
közelségbe kerülök hozzá,
akárha csókban: levegő-
és napfogyatkozás. Ismétlem:
öregszem! Fa lombjával sem
a teljes valóságát mutatja,
idő nyomait eltüntetni
gyökérhez tér meg a levél.
Ülök a parton, valamerre
csak eldől a szerencse;
pohár, a pohárban jégkocka,
pettyet kölcsönző szóda.
Térdem álarca mögé bújva
járja busójárását az ízület.
Itt minden önmaga sejtelmében
él! Kilőtt tank, lángol
karomon az óra, amiből rendre
utolsó pillanatban dugja ki
fejét a szeretett lény.
ásványok zsugori képtára
arcát átvirrasztó tenyér
a háta mögött tribün visszhang
erdő
nappalra zárt
szoba
madarak
után fészkelő tekintet
akár a zene
az ész elejti
anyagtalan
jelen-
lét múltideje
nyitva felejtett gázszelepek a fák
ujjadban
elkerülhetetlen éjszaka
magnetofon
száraz érzékenység
a vízbe
porzó nap
jeget tojó fülre rajzolt hullám
bicskába csuklott virradat
madártáj
szélnek támaszkodva
grafitos parázs
zsebeiben
hajnal
utak
a feje körül
utak
havas sál
lélegzetében fölismerte az üveget
Az odaáti nagy csönd,
hogy el ne felejtsem
verset falból írok,
árnyékom ül a falra,
holott ennyi fényûzéstől
lehetnék a fény.
Vér világít, bőr dereng.
Arc-őrző tükröm ki-
kienged, hogy utána
ismét csontok közt
érezzem jól magam.
Ki kimarad a ritmikus
szuszogásból, költészetből
marad ki. "Gézcsók",
toll a papíron elkezel.
Jobb ma egy álmos
zsinagóga, mint holnap
az időtálló kételkedés,
halállal összeadó kereszt.
Megcsalom magam.
Nem mer lámpalázas
gondolataimmal az álom
szemem függönye elé állni.
elkerít a mindenségből egy helyet
és jelöli azt az idővel -
képtartó szemeiben még
ugyanaz az ölelés gondolata függött
mit éjjel
a félelmében mezítlábas nesznek
egy szerelmespár ajándékozott
s mert az ige anyagélménye a hely
fölissza fogyó tekintetét a látvány
Ha lehallgatom
- beszélőfél -,
ki is hallgatom. -
Partok közé zárt
pára-boltíves
vízi kolostor,
vészjós, átszellemült
hullám-csuha;
háló-szó-rács,
fénydörzsölt hal,
szinte hihetetlen:
ragyog, holott
nincs szerelemmel
besózva, hiába tapad
rá az ég; asztal-
láb diadalkapu;
mit mondasz: csak
figyelmeztetőleg
bök bokán?, rab,
őr história, szökni
se több, maradni se
különösebb érdem. -
Isteneivel, háborúival,
lyukas zsebû felhőivel,
átadó igéstől a világ,
csak volna valaki, aki
Nappal feketézne!
Vécéülőke, ami fenekednek á-t
s bé-t mond, ha a csönd füledre
rajzolja rá magát; otthon vagy.
Ágál, szemerkél, látható a hang,
izzó kékharisnya a szesz,
pihepárnás rétegek szellőzködnek.
Kurvák, stricik, kóklerek... S azt
teszed, amit nem szabad:
például ha mindent elönt a szennyes lé,
nézheted, megnézheted magad;
(vagy nem álltál-e életedért
csupán, büntetésből, anyád hasában
fejen - leomló gatyás bástyafok -
szüntelen ámulva e reménytelenül sem
gyönyörû életen)? Elvenni - mi
egyszer már tiéd volt - aligha
lehet. Sötétedik, így jutnak hozzád
a dolgok mind közelebb; nyoma sem
marad a téli, saját hallgatózásába
rekedt ködnek. Ha nem hát ez is:
mennyi? útra kelni mit jelent?
Emléked már önmagában megél,
s ha elmégy, az is ellenedre lesz.
Félrenyeli az ég
a napot, cigányútra megy
Fény fogyasztja az utat
köd sem fenékig fejföl
Csípi szemem csillaghagyma
folyó, rét szellőztet
Hídfogasra terített kabát
csüng alá az éjszaka
Ez a puskahevederjét
vállán feszesen tartó sorkatona
megőrzött valamit az íjat használt
honfoglalók méltóságából
Elbomlik egy masnimosoly,
lélegzetet vesz a föld
megelevenedik a hullám
a sírokkal-teli kertben.
Pezsgő bendőjû gyásznép,
nyakkendők halcsapata
ússza körül a parthoz
előkészített koporsócirkálót.
Anyátlan az, kinek örök
honvágy csak a szerelem:
olvasom a kukac-spirálon
lobogó levél üzenetét.
Ahogy fiát maga fölé emelte
s az megpillantotta
a hajat elválasztó, fej-
bőrtől világító vonalat,
nadrágja már-már érezni
vélte a rugós, székforma
hullámot, amiben végre
nem álmodozni, teljesen
belesüppedhet, homlokig
csúszhat, és tovább, akár
egy fogaskerék-fok
a hirtelen fékezéstől,
orra feneke vájatánál
megállt, rázta a zokogás! -
Rázza a zokogás! Sohasem
felejtem! Fekszik az utcán
egy férfi, újsággal letakarva,
amiben az udvariasságból
maga elé engedi a halált,
megjelent. - Templom-udvar,
korholó tiszteletes. Mi okból,
kérdezed: miféle isteni
rejtély, akkor még feladvány-
ember, állig feketében, emelt
magához, hogy mindenét veszítse,
szemét rögzítve a verssel,
gégéje - jeges italoktól
karcos tollhegy - folyvást
a sötétet kaparja, így is,
ezzel is bizonyítva, meg-
hagyja hivőknek a lehetőséget,
hogy a nyakában fehérlő
csont-gallér-rublikát ők,
vagyis mi töltsük ki!
az éj nem semlegesítheti történéseink
egykorú színhelyét, mivel az
mint a saját mítoszára eszmélő lélek
mindenki emlékezetével -- folyvást
önmagát teremti
Indigós bőrömre írj
álmomban is olvasom
így váltod magad
halálra, halhatatlanságra
"S a háború csak véres hányás"
nyár van, repülő köröz -
fénybőrbe csomagolt perc-hurka,
szemem a lassan bomlásnak
induló anyagon: légy.
Mikor születtem tél volt,
apámat puska keresztelte meg
hiányára most magam feszülhetek.
Képtelenség, mormogom,
pedig hát úgy lett. Napra lépek,
nem marad más csak eszméletem.
Asztalhoz ülök, s mire fölállok,
árnyékom épp körbejárt.
Megtörténtem, végül
a pont is én vagyok.
Mikor néki levelet viszel
minden postaláda nyelvet ölt.
Adtam föl franciául beszélő
barátomnak az imént
rögtönzött verset. De hát
a költészet honvágya a nyelv
szerelmes kamasz, csúfolódhatsz,
nagyokat lélegezhetsz:
itthon vagy!